Az ÁVÓ parancsára

Porcsalma

Galvácsi Pál a maga 62 esztendejével törődött, borostás arcával, bütykös kezefogásával, éppen olyan parasztember, mint amilyenből tizenkettő egy tucat errefelé Szatmárban, de alighanem távolabbi vidékeken is. Kerékpárjának gumija tapadósan sistereg a fényes sárban, amint álltában előre-hátra tologatja. A templom előtt hétköznapi sürgés-forgás zaja ad hátteret hangjának Porcsalma főutcáján. Olyasmiről folyik a szó, amiről a jövő-menő fiatalok koruknál fogva, vagy, mert gyérebb az emlékezetük, nem is igen tudnak. Bő emberöltővel ezelőtt, 1951 tavaszán zendülés volt Porcsalmán a téeszesítés ellen. Kevesen élnek már a tanúk közül.

– 22 hold földje volt a családnak, mind juttatott – réved a múltba Galvácsi Pál. – Ebben gazdálkodtunk 52-ig, amikor elkezdték erőltetni a csoportot. Nem akartunk mi belépni sehogy sem, de akkor még másképpen beszéltek az emberrel. Jött a tagosítás, kihajítottak bennünket a legrosszabb földre. Így aztán mégis csak hajlottunk a dologra. 15-en műveltünk egy darab földet, egybe volt vetve az egész. A volt cselédek hamarabb megalakították, ők az egykori uradalmi birtokon gazdálkodtak. Igen ám, de nem volt járójószáguk. Ha termett valami, gyorsan szétosztották. Kínlódás volt mind a kettő. Akkor aztán amikor Nagy Imre 53-ban felszólalt, fel is oszlott az egész. Mindenki visszaállt az egyénibe. Csak az maradt, aki nem tudott másfele kitekeredni.

A dátumokkal kissé bizonytalanná válik az öreg többször is módosítja, amit hosszú gondolkodás után végül is kimond.

– A zendülés? Az AVÓ vitte el őket egy éjszaka. Mikor is… Tán ’56-ban, vagy azelőtt. Igen, még a forradalom előtt. Vagyis az ellenforradalom . . . Nem is tudom, most hogy nevezik. Nekünk mindenesetre nagyon jól jött, hogy a beszolgáltatás megszűnt. Szóval a bujtogatókat keresték. El is vitték a kulákokat meg a régi tallus csendőröket. Csuka Lászlót, Erdős Sándort… Sályi Zsiga középparaszt volt. Elleptek a községet az AVÓ-sok. Kihívták az illetőt, már vitték is. Három évig voltak a Hortobágyon.

A Tyukodra vivő úton Galvácsi Pál megmutatja hol él Erdős Lászlóné, és búcsút mondunk egymásnak.

*** 

 A hivalkodónak nem mondható portán a hátsó épületrészből siet elém az idős asszony. Amikor megtudja, mire vagyok kíváncsi, úgy kezd beszélni, mintha tanúvallomást akarna tenni.

– Igen, csendőr volt a férjem a múlt rendszerben, így aztán nem csoda, hogy ’45 után ellenségnek tekintették. Meghúzódtunk, mert innen is onnan is döföltek minket. De valahogy azért megvoltunk. ’51. március 30-án felhívatta az uramat a rendőrparancsnak. Amikor hazajött, leborult az asztalra és sírt. Még sose láttam olyannak. Mi a baj, kérdeztem. Én még embertől ilyet nem kaptam, amit máma, válaszolt. „Megmutatom neked, te aljas gazember, hogy a pünkösdi kalácsot nem eszed meg itthon.” Ezért hívatta fel a parancsnok, hogy ezt megmondja neki.

Két dolgot láttam szükségesnek tisztázni, amikor idáig értünk. Mikor volt tehát a zendülés, és vajon az egykori csendőr rászolgált-e a kegyetlen szavaikra’?

– A zendülés ’51-ben volt, és nem később. Húsvét első napján. Nagy jövés-menést láttunk, csak az ablakból, mi ki se tettük a lábunkat. Az embereknél ásó, kapa volt, és hangosan szidták a rendszert. Még anyukámékhoz se mertünk elmenni, pedig ebédre voltunk hivatalosak. Mi megpróbáltunk akkor is, meg azelőtt is mindentől távol maradni, az uramat háború után nem volt miért bíróság elé állítani. Előtte öt évet szolgált és őrmesterségig vitte. Viszont azt híresztelték, hogy a tsz ellen a kulákok, meg a volt csendőrök lázítanak. Na, a zendüléskor éppen ezek nem nagyon mozdultak. Biztosan megérti, hogy mitől tartottunk. A zendülésnek lett aztán böjtje. Megszállta az ÁVÓ Porcsalmát és Tyukodot. Még maga Péter Gábor is idejött. Negyven családot vittek el velünk együtt. Egy este csak kopog három ÁVÓS. Egy megáll a kisajtóban, egy a konyhaajtóban, egy meg bejön. „Péter Gábor parancsára jöjjön velünk a rendőrőrsre” mondta. Elvitték az uramat, de még a szomszédot is. Rá egy napra verik az ablakot éjszaka. Négy ÁVÓ-s házkutatást tartott. Elhiheti: egy szalmaszál nem maradt a helyén. Végül megmondták: kényszertartózkodási helyünknek a Hortobágyot jelölik ki. Mától, kérdeztem. Igen, itt a kocsi. A férjem, meg az öcsém négy, hónapot töltött az AVÓ-n, csak az öcsémet engedték haza. Én az urammal ’53-ig, a Nagy Imre-beszédig, ami rossz létezik mindent megkaptam. Akkor szabadultunk csak ki. Ütni nem ütöttek bennünket, de minden tűzrevalónak, gazembernek elhordtak, megaláztak. Annyi kis pénzt kaptunk, hogy éppen fenn tudjuk tartani magunkat. Árkustanyán, Szászteleken laktunk, ott dolgoztunk. A szászteleki bekötőutat mi, az internáltak építettünk. Reményünk a szabadulásra nem volt egy szikrányi se. Képzelheti, ha abból a kis pénzből még lakásépítésre is levontak 21 százalékot. Lakást akartak velünk építtetni, hogy örökre ott ragasszanak. Sírva jajveszékeltem: átkozott legyen, aki nekünk ide házat épít.

Sokat megélt ez az asszony, forog bennem szédülten a gondolat. Torkomban gombóc, de nem nekem, hanem neki ered el végül a könnye.

– Két parancsnokunk Fehérgyarmatra való volt. Istentelen rongyok. Az egyiket fel is akasztották 56-ban. De akad, akire szívesen emlékszek. Markovics Jánosnak hívják, Őrben él. Voltam náluk azóta, ő is nálunk. Áldom a nevét. Azt megtette, hogy az elvitt ruhát és edényt hazaküldte. Egy másik, egy csengeri ember sok csomagot, levelet hozott. Voltak ilyen emberek is. Ki tudja, mi lett volna velünk, ha ők nincsenek. Itthon ami a nevünkön volt, a jószág, a föld meg minden odalett. Azóta sincs olyan korán kotló csirkém. Meg semmim se. A lányomnak az iskolában egy ebédet nem adtak. Sokáig munkahelye sem volt. A férjemnek munka? Ugyan! Pest mellett Halásztelken állt be kazánfűtőnek egy baromfitelepen. ’56-tól ’80-ig dolgozott ott, de higgye el állandóan ellenőrizték. A forradalomkor újra elvitték, de semmit se tudtak rábizonyítani. Mégis öt hónapot töltött le. Havi egy beszélőn láttam.

Megint egy kis szünet következik az elbeszélésben, igaz, könnyek nélkül. Nehéz sóhaj szakad fel aztán, és folytatja.

– Mint közbiztonságra veszélyes embert tartották fogva. Egy beszélőre 15 percre volt kiszabva, 30 emberhez mehettek be egyszerre. Ültünk szembe a padon és nem hallottuk egymás szavát. Higgye meg, nem embernek való idők voltak azok. Mondom is a fiamnak; aki ’56-ban született: vigyázz gyermekem, ne mozgolódj, úgy ne járj, mint szegény apád. Haláláig rajta maradt, hogy zendülő. De hát mégiscsak összejár az orvossal, meg a többiekkel, csinálják ezt az MDF-et. Talán többet tud meg Csoba Jenőtől, keresse fel őt is – kísér el Erdős Lászlóné tanácsa, amint ismét útra kelek a porcsalmai utcán.

 ***

Nem kell messzire mennem. Tekintélyt parancsoló méretű családi ház fogad, előtte gondozott lugasokban vérvörös futórózsa illatozik. Hátrább gyümölcsös látszik, előtte pedig fóliaházak. Az udvar egyik sarkában modern teherautó, a másikban éltes traktor áll. Az udvaron idős Csoba Jenő és fia szorgoskodik. Jenő bácsi meglehetősen vastag szemüvege mögül fürkészi: ki az, aki a zendülésre kíváncsi. Aztán a verandára tessékel. Bemutatkozik a fia is, és milyen kicsi a világ: a meny személyében diákkori régi ismerőst fedezek fel. Lassan negyedszázada, hogy utoljára táncoltunk Mátészalkán a Guttman névre hallgató, ma ki tudja, hogy hívják, művelődési házban. Megilletődünk, megijedünk a ránk rakódott évtizedektől, aztán hallgatjuk, hallgatjuk az öreg Csoba Jenőt.

– Énszerintem valakivel direkt felbiztatták a népet, hogy legyen miért beléjük kötni. Az biztos, hogy nagyon felpaprikázódtak, akár így volt, akár nem. Azt kiabálták, hogy fel a tanácsba, fel a tanácsba. Akkorára kijöttek a járásból is, de nagyon rosszul jártak, mert az autóikat felborongatta a nép. Péntek lehetett vagy szombat, ha jól emlékszek. Bántani nem bántotta az egyik a másikat, de nagyon összekavarodtak. Az AVÓ-ra se kellett sokáig várni. Április harmadikán éjjel jöttek összeszedni bennünket. De már azelőtt is vittek el embereket. Zsófi bába hozta, vitte a hírt: most ezt vitték el, most azt. Én kulák voltam, én se maradhattam. Még meg is van a végzés róla. „Csoba Jenő községben tartózkodása aggályos, kényszerlakhelyéül Hortobágyot jelölöm ki. Fellebbezésnek helye nincs.” Felpakoltak bennünket és vittek. Fél órát kaptunk, két dunnát, két párnát, 20 kiló lisztet, fél patina zsírt tudtunk feltenni. A méltónak, Gyüre Istvánnénak több kofferja volt, de nem sokat ért vele. Egy vénasszony, a Gyene Pál szakácsnéja meg is halt, alig indultunk el. De csak Nyíregyházán vehettük le. Én meg Végh Jani – a fia a csengeri tsz-ben főmérnök – tettem be a koporsóba. Itt lakik nem messze Pap Lackó. Nekem meg neki már a faluban megígérték, hogy annyit kapunk, amennyit a bűrünk bevesz. Őt az ölömben a dunnába csavarva fogtam – néz a fiára.

– De hát miért? – szólal meg a menye. – Kit bántottak maguk?

– A zendülés csak ürügy volt lyányom – folytatta az öreg a történetet. – Hogy elvihessenek mindenkit. Ebben a szobában disznót tartott, aki utána beköltözött. Semmink nem maradt meg. Pap Lackó még a házat se tudta visszaszerezni. Én is lelépést fizettem annak az illetőnek, aki benne lakott. De ha az öcsémnek nincs benne része, még a nevemről is lekerül. Úgy kellett megvenni megint. No de inkább Hortobágyról hadd meséljek. Juhász lettem, mert ahhoz értetem. Abban a szörnyűségben még majdnem jó dolgunk volt. Igaz, hogy szerettük csinálni. Mire ’53-ban a Nagy Imre-beszéd után el fele jöttünk olyan jól ment az ügy, hogy már majdnem sajnáltuk.

A beszélgetés az udvaron folytatódik. A fóliaházról kiderül, hogy benne is birka van. Az ifjú Csoba nem titkolt büszkeséggel mutatja mennyit örökölt az apja juhásztudományából.

– Ő se juhász akart lenni, én se – tárja szét a kezét. – A tsz-ben már ágazatvezető voltam, amikor mindent otthagytam. Nem sorolom el miért, mert ma már én sem haragszok senkire. Igaz sokan irigylik a jövedelmemet, de csak azok, akik nem tudják, mennyi munkával jár.

Az öreg Csoba csillogó szemmel jár a nyomunkban, amint el-elkalandozó beszélgetésünket hallgatja. Csak tőrőlmetszett igazi parasztember képes ara, hogy ilyen tisztelettudóan figyeljen: és ne szakítsa félbe a fiát. Búcsúzáskor azért nem állja meg:

– Na látja? Különb világunk van, mint annak, aki elvitt.

Aztán megbánja, nem is veszi észre, hogy a fia rosszalló tekintetet vet felé.

 ***

– Biztos csintalan voltam, azért – válaszol Pap László, amikor megkérdezem, miért hívják Lackónak. – ’51-ben 24 éves voltam, kezd kutatni a múltban. Már tudta, hogy jövök, így rögtön a tárgyra tér. El nem tudom képzelni, az öreg Csoba miként előzött meg. – Valakivel felbíztatták az embereket, hogy zendüljenek. Én nem voltam ott, se a szüleim. Ugyan elmondanám, mert rendesen megittam a levét. Szóval, azért innen láttuk mi történik. A járásiak autóját felborítatták, a rendőrtől elvették a puskát…

– Ki vette el? – Ki? Katona Károly. Itt lakik nem mesze. Szóval engem Kistarcsára vittek. 120 nap után kérdezték hova akarok költözni. Mondták Kazincbarcikát, mint lehetőséget. Az itthoni párt-titkárnak üzentem, hogy beszélni akarok vele. Nem fogadott. A nevét se tudta leírni az a… Ha vért kértek volna tőle, odaadta volna. Díszsírhelye van a temetőben. Nem mondom meg a cigányok mit csináltak a sírjával. Oda lett a földem, a házam. Ott van szemközt, látja? Mit gondol ki vette meg? A párttitkár. Csodálkozik, hogy szembe köptem?

 ***

Katona Károlyhoz nem, jutott el a hírem. Csoba Jenő és Pap László a kapuból figyeli, odatalálok-e? Nem kell messze mennem. Vendégszerető idős házaspár fogad, bár kissé gyanakvóvá válnak, amint megtudják jövetelem célját. A kötelező illem azonban a tisztaszobába vezettet velük.

– Volt így egy pár ember, akit behívtak a járáshoz, mert úgy gondolták ők azok, akik nem akarják a tsz-t Pedig azok éppenhogy juttatott emberek voltak. Két napig is odavoltak. Kettőjükre emlékszek, egyikük sem él már. Csaholyi Zsigmond meg Boros Zsigmond. Proletárok, de kaptak néhány hold földet. Ellenségeik nemigen lehettek. Keresték a kolomposokat. Az biztos, hogy a falu népe nem akarta a tsz-t mondogatták, miért ezeket elvinni? Így aztán Porcsalma egyöntetüleg felzendült. Tyukod is csatlakozott hozzánk. Verekedés nem volt, a rendőrség kijött. A kocsikat, kettőt hármat viszont felborítottak. Ez volt délután, és megismétlődött este.

– Én úgy hallottam, hogy maga kivette a rendőr kezéből a puskát.

– Ez nem igaz. Nem hogy én, de más se. Nem is hallottam, de nem is láttam ilyesmit.

– Minek erről beszélni – szólal meg a ház asszonya, Katona Károlyné. – Ami elmúlt, az elmúlt, és kész. Én megtanultam, hogy jobb hallgatni. Tudja azt maga is, hogy nem érdemes mindig igazat mondani.

– Ilyesmi nem volt, higgye el, kérem, – állítja még egyszer Katona Károly. – Aztán akárhogy is lett, mégiscsak megcsinálták a tsz-t. Lett egyes is meg hármas is. A mienk volt a legjobb. Abban nem voltak se kisgazdák, se nagyok. Én hat holdat vittem be. A mienk olyan volt, amilyennek Kádár mondta: nem vett el, csak osztott.

*** 

Valahol itt lehetett, állok meg a falu közepén. Régi és új házak néznek a templomra, az arra járó falusiakra és rám. Az eső vigasztalanul csepereg, csak a virágoskertek liliomjai bólogatnak némi optimizmussal. Hogy volt? Miért volt? Kinek volt igaza? Igaza volt-e valakinek? Vagy csak kavarogtak az események, az emberekkel pedig vakon és felelőtlenül játszott az egykedvű sors. Négy évtized… Talán kései kérdések ezek.

(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben Gold Ász Kiadó Nyíregyháza 1991.)

***

Van egy korabeli, vagy még korábbi fotója a településről? Kiegészítené saját élményével, vagy más forrásértékű információval a történetet? Küldje el az unokainkis@gmail.com e-mail címre, és ugyanitt közöljük.

 

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése