Az apáti „ré”

Balogh Géza horgásznovellái

574CSC_00431-med.JPGLangyos, koraőszi nap volt, a park vadgesztenyéi másodszor virágoztak, mikor megcsörrent szobámban a telefon. Filesdi volt, a szatmári cimborám.

– Jössz…!? – kiabálta valahonnét messziről. – A révházban vagyunk, Apáti alatt.

A telefon sercegett, kattogott, búgott, már csak annyit tudtam kivenni, ha megyek, vigyek horgot, paplant, meg persze „némi forintokat… Aztán végleg elhallgatott.

Délelőtt volt, meleg, bársonyos szeptember, s ahogy a kint játszó galambokat néztem, mind inkább fészkelődni kezdett bennem az ördög. Minek várnám én meg a holnapot…? Alig másfél órányi autóút ide a „ré”-ház, kettőre még akkor is ott vagyok, ha közben hazaugrom a botokért, a forintokért.

A nap még éppen csak átbukott a delelőn, mikor Naménynál lekanyarodtam a Szamosra, az olcsvai kompnak. Innen már csak pár kilométer a tiszai révház. Ha szerencsém van, a komp itt lesz az innenső parton, negyedóra múlva már a Tiszában áztathatom a lábam.

Hogy le ne guruljon, fent, a meredek parton hagyom az autót, s lesétálok a vízhez. A Szamos meglepően tiszta, fényes, a nagy, fenti kanyarban néhány horgász is üldögél, ám a komp a túloldalt.

A révész meg sehol.

Nem baj, ráérek, leülök hát egy kőre, s nézem a folyót, az apró küszök játékát. Később rágyújtok, majd teszek egy rövid sétát. Felballagok az autóhoz, ellenőrzöm a horgokat, a tartalék orsókat… De lent a víznél még mindig senki.

– Hó…hahó! – vesztem el a türelmem.

A horgászok valamit mutogatnak ugyan, de semmit sem értek a mozdulataikból. Már azon vagyok éppen, hogy megyek körbe, a kisari hídnak, mikor a túlparton megjelenik lélekszakadva egy ember. Biciklijét ledobja, s tekeri veszettül a komp csörlőjét.

– Jaj, megvárakoztattam…?! – kiáltja már messziről. – Ne haragudjon, de most szóltak, hogy szeget nyelt a borjúm. Az állatorvosért szaladgáltam…

– Megmarad…? – kérdem megenyhülten.

– Ó, semmi jóval nem bíztat! – legyint keserűen. – Az öcsém most nézi, de azt mondtam neki, ha nem javul, üsse fűbe szegényt. Így legalább ki tudnánk mérni.

Már bent járunk a Szamos közepén, lassan, komótosan úszik a komp, mikor a botokra esik a révész tekintete.

– Csak nem a Túrra készül? – mosolyodik el halványan.

– A Tiszára. A Túrra ráérek novemberben is.

– Hát…, nem tudom – néz rám óvatosan. – A Tiszát nem lehet kiszámítani…, de én a Túron a múltkor is gyönyörű telényeket, cigányhalakat fogtam. S ahogy hallom, a csuka is mozgolódik.

– Á…, nem jár az még. Én meg nem állok neki cigányhalazni, mikor ott a számban a Tisza.

– Hát maga tudja – mondja, s kiugrik a partra, hogy feltekerje a láncot egy vén nyárfára.

Nyújtom neki a százast, hogy áthozott az innenső partra, ám tiltakozva emeli fel a kezét.

– Így is majd egy órát várt rám.

– Tegye csak el, vissza is itt akarok jönni.

– Na nem bánom… – mondja vonakodva. – De ha nem fog semmit, estére elvárom. Félreteszek magának egy kis gyenge borjúhúst.

– Nem lesz arra szükség! – vigasztalom. – Fogok én halat, a jószág pedig megmarad.

Hálásan mosolyog, s mielőtt indulnék, még útbaigazít. Ha elhagyom a falut, rögtön forduljak balra, onnan már el sem lehet téveszteni a réházat.

A révet persze ismerem már, háromszor is horgásztam rajta, de mindig körbe, a kisari hídnak jöttem. Innen, Apáti felől még sosem.

Egy nagy, szikkadt legelőn a marhacsapást követem hát. Vén hagyásfák mutatják az utat, s egyszer csak összeszűkül a járás. Mintha csak a semmiből lépne elő, feltűnik egy csúnya, kopott vashíd, s mire észbe kapok, már át is léptem a Túron. Ez persze a régi ága, amihez soha nem nyúlt még emberi kéz.

Vad, sással, gyékénnyel benőtt partok, s kristálytiszta víz a sodrásban hajladozó hínárszálak között. A tisztásokon meg-megcsillanó halak, s mindjárt a híd lábánál egy tízéves forma gyermek.

Előtte szobányi területen szabad víztükör, s benne két, jól megtermett dugó. Úszó gyanánt szolgálnak, ám a csendes tükörben állnak, mintha odaszegezték volna őket.

– Van valami? – kiáltok le a hídról.

– Akad – pislant fel, majd újból a borosdugókra mered.

– Megnézhetem…?

Erre már nem is mond semmit, csak lenyúl, s felemel egy zsákot. Gyönyörű, kéttenyérnyi halakkal van tömve, szikrázik a fényben a rengeteg jószág.

– Mi az, ponty vagy telény…?

– Ugyan…! – löki vissza a halakat. – Kárász, meg cigányhal.

Ha nem várnának Filesdiék, tán le is mennék szemrevételezni őket. A nap ugyan még javában legénykedik, az árnyékok is éppen csak hogy kezdenek nőni, ám mire megtalálom, s üdvözlöm őket…

Kár volt azonban a nagy sietségért. A révház kihalt, mintha embert az idén nem is látott volna. Igaz, a komp itt már rég nem jár, elevezett az utolsó révész is, oda, ahol mindannyiónkat várnak. Amolyan nyári szállás most az öreg, viharvert épület, ahol megszállott tiszai horgászok gyülekeznek néhanapján, hogy megvallassák a folyót. Az év nagy részben egyedül áll, s szép csendesen eszi az idő, rágják a szelek, a nyúlós, novemberi ködök.

A portán régi, mohos kút, elhagyott ól, istálló, göcsörtös szilva-, meg körtefák, és mozdulatlanul, szeptemberi csönd.

Szótlanul, merengve kószálok az öreg, elvadult kertben, aztán learaszolok a vízhez. A régi lejáró megmaradt még, ha félig-meddig fel is töltötték már a tavaszi áradások. Tölgyek, kőrisek hajolnak rá, pókok fonják át az utat, de a Tiszát ők sem rejthetik.

A túloldalt nagy, széles porond, itt viszont kemény, meredek part, mindjárt alattunk meg durva kövezés. A Tisza szép őszi, kék vízzel folyik, a túlsó porondon egy-egy apró balin szalad a partnak. Amúgy csend, egy-egy lehulló levél, s apró habok a vízen…

Nagy loccsanásra riadok. Valami vén domolykó vághatott a sütkérező küszök közé, aztán elhalkul újból minden. Tanácstalanul veszem elő a könnyű pergető botot, nehéz, tört fényű körfogót kötök rá. Dobok párat, de nemsokára már megint a kocsi mellett állok. Diót tallózok az avarban, s fél szemmel a révház rozsdás lakatját nézem. Fölöslegesen persze. Ha ki is tudnám nyitni a kaput, mit érnénk vele? Fent az ajtóval úgysem boldogulnék Filesdiék nélkül. Újabb botokat veszek hát elé, a két, nehéz fenekezőt, meg a vékony keszegezőt. Zsebrevágok egy doboz gilisztát, s leballagok ismét a vízhez.

A lejárótól balra egy csökött kőgát, előtte lomha forgó. Az egyik fenekezőre gilisztát tűzök, a hosszú bottal meg nekiállok keszegezni. Pár marék darát szórok a vízbe, s lesem az aprócska úszót. Ujjnyi küszök, féltenyérnyi keszegek jönnek. A dévéreket visszaszórom a vízbe, a küszöket meg a vödörbe. Jó lesz majd este süllőre, miegyébre.

A vödör lassan már tele, a fenekezőre nem is figyelek nagyon. Újabb keszeget akasztok, mikor megmoccan a nagy, nehéz bot spicce. Valami megmagyarázhatatlan öröm szalad szét a tagjaimban, s nyúlok, hogy megbirkózzam a nagy, titokzatos hallal – és kicsévélek egy dühös, arasznyi durbincsot. A horgot úgy lenyelte, hogy bele kell vágni. Szerelni semmi kedvem, de ha lenne, tán akkor se kötnék újat. Minek…? Hogy újabb durbincsot fogjak?

A küszökkel viszont legalább elszórakozik az ember. A fiúk jöttéig fogok még párat, aztán nekiállunk a komolyabb halaknak…

Ám Filesdiék az Istennek sem akarnak jönni.

A nap lassan már átbukik a Tiszán, alig észrevehetően feketedik a túlpart. Látszólag még minden a nagy, délutáni fényben ragyog, de nőnek, híznak az árnyak, s a nadálytő összezárni készül a szirmát. Egy-egy denevér is elsuhan a folyó fölött, nesztelenül siklanak a túlparti fák előtt. Nyugodt, békés éjszakára készülődik az ártér, s ekkor…, a fenti kanyar mögött felzúg egy csónakmotor. A nagy homokzátonytól még nem látni őket, de a motor hangjából ítélve őrült sebesen jönnek.

Aztán váratlanul felvisít a motor, majd nyomban elhallgat.

Hosszú percekig csend, csak néhány apró hullám jelzi a fenti vendégeket, majd néhány elmosódott szitokféle… S megint csönd úszik a Tisza fölött.

Most már erősen sötétedik. Mintha öregedő tintával öntötték volna le a fákat, a bokrokat, mind kékebb, vastagabb lepel borul rájuk. Lassan már csak az ég, meg a folyó világít, mikor az iménti káromkodás irányából feltűnik a vízen egy aprócska, sötét pont…. S egyre inkább egy csónak határozott formáját ölti. Két alak áll benne, veszett tempóban eveznek. Mintha már láttam volna őket… A hátul álló különösen ismerősnek tűnik, s már hallom is a hangját.

– Húzzunk bele! Már csak néhány csapás. Siessünk, mert amilyen idegbajos, még itt hagy minket.

Az „idegbajos” persze én vagyok, a bolondul lapátoló meg Filesdi.

Már itt vannak mindjárt a lábam előtt, mikor észrevesz.

– Hallottad?! – kiált a partra, hogy meglát.

– Mit?

– A motor hangját.

– Hallottam.

Egészen elfehéredik a válaszon.

– Mégsem jöttél segíteni…, igaz!? Felőled fel is fordulhattunk volna.

– Csak nem felborultatok? – nézek rá mind erősebb bűntudattal, hisz’ mégiscsak piszkos dolog lett volna, ha az ember legjobb barátai a füle hallatára vesznek a Tiszába.

– Annyira szerencsétlenek azért nem vagyunk! – morogja csendesebben, miközben partra kormányozza a hajót.

Csak most látom, hogy a csónak félig tele vízzel, Filesdi is csöpög, mintha ruhástul fürdött volna.

– Rámentünk valami piszkos, víz alatti fára, nézd meg, mekkora lyukat vágott a csónak alján! – kászálódik a partra Pista, a pesti mérnök-cimboránk. Falubelije Filesdinek, s ha meghallja az üzenetet, tán még nálam is könnyebben elveszti a fejét… Most azonban meglepően szótlan, némán pakolássza a rengeteg holmit a csónakból a partra.

Látom, valami nincs köztük rendben, ám megszólalni csak fent, a házban merek, miután elrendezkedtünk.

– Hogy nem vettétek észre?

– Beszélsz bolondokat… te belelátsz a vízbe?! – csattan fel Filesdi, s titkon int, hogy menjünk a konyhába.

– Az bántja, hogy nem hallgatott rám. Mondtam neki, kerüljünk inkább, de a mély vízen menjünk. Ám ő minél hamarabb a réháznál akart lenni…

Pista kint ül a tornácon, s lógatja a fejét. Előtte egy üveg furmint, de annyi kedve sincs, hogy a poharába töltsön. Mi könyörülünk meg rajta. Ám csak rágja, forgatja a bort, majd kisvártatva rám néz.

– Fogtál valamint?

– Ugyan. Egy vedér küszt. Meg egy durbincsot.

– Élnek még? – elevenedik meg a küszök hallatán.

– Mikor jöttetek, még éltek. Kint vannak a Tisza partján.

Szó nélkül állt fel, s vette kézbe a falnak támasztott botjait.

Jócskán az éjszakában járhatott már az idő, mikor Filesdi rám nézett.

–Nem nézzük meg a hajóst?

Az udvaron még volt is némi fény, ám ahogy elhagytuk a kaput, feneketlen sötétségbe léptünk. Se hold, se csillag, mindent eltakart a sűrű erdő. Ha nem pisszeg már messziről, tán Pistát is a vízbe döntjük. Valami kőfélén ült, s halványfényű zseblámpával pásztázta a vizet, azzal mutatta nekünk is az utat.

Botokat, zsinórokat, horgokat kezdtünk keresgélni a csónak alján, mikor hátrafordultam.

– Hol a hal?

– Itt – nyúlt le a vízbe, s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, kihúzott a kötélen egy…, egy gyönyörű márnát. De akkorát, hogy elakadt a lélegzetünk. Volt benne vagy három kiló.

– Te hoztál magaddal kérészt?! – néztem rá megrökönyödve.

–Mit gondoltál? Miért vacakoltuk mi el az egész délutánt!?

– Maradt még pár szem?

– Hogyne maradt volna, – s már nyújtotta is a sok, hemzsegő álcát.

Feljebb, de még látótávolságon belül ültem le a parton. Bedobtam a két botot, s eszembe jutott, van nékem egy lámpám. Felkattintottam, s nekidűltem egy fának. Apró, lágy hullámok futkároztak a Tisza hátán, egy-egy alkonyatkor látott dévér is megjelent a fényben, de hal nem mutatkozott. Később felnéztem a két horgot, de úgy ficánkolt rajtuk a kérész, mintha csak most tűztem volna fel őket. Ám valami sehogy sem tetszett. Az egyik tű tele volt nyálkás, megvakult falevéllel. Ott lent mély, lassú forgó lehet, ahová a sodrás lerak mindenféle szennyet. Hiába is keresem ott a halat, ha tele van lommal, bomló törmelékkel. Épeszű hal elkerüli azt a zavaros, iszapos feneket…

S persze az épeszű horgász is. De nem éjszaka, az imbolygó, csúszós köveken!

Bedobtam hát újból, vissza a súlyos ólmot, halványabbra állítottam a lámpám fényét. Minek gyengítse az akkumulátort…, úgysem lesz ma itt már semmi!

A fenti bokrok alól száraz avart kotortam a nadrágom alá, államat a térdemre tettem, s hallgattam a nagy, éjszakai csendet. Hátam mögött valami apró egér, vagy cickány zörgött. Egészen gyanútlan volt, mind közelebb jött hozzám, aztán hirtelen apró szél támadt, összekoccantak a bokrok, az egér meg mintha ott sem lett volna… A túloldalt, fent a magas fák koronái között megreccsent egy ág, suhogni kezdett egy szárny, ijedt madarak rebbentek fel az égnek. Halk, csendes szellő neszezett az ártér elvadult gyümölcsfái között, s valahonnét a vénülő kukoricatáblák súlyos illata úszott felénk.

Puha, álomba ringató volt az éj, de alvásról szó sem lehetett. Hiszen Filesdiék itt vannak pár lépésre, még csak az hiányozna, hogy álmomban belebukjak a vízbe. Évekig hallgathatnám, hogy „képzeljétek, elaludt a bot mellett, úgy kellett kihalászni a Tiszából!”

Tartottam hát magam, már amennyire az erőmből tellett. Az pedig egyre fogyott. Órát nem hoztam, a csillagokra hagyatkoztam tehát. Percenként néztem fel, merre áll a Göncöl-szekér rúdja, s mikor az éjfél felé fordult, kiszedtem a két botot. A megmaradt kérészekről leöntöttem a vizet, s elindultam fel a partra.

Még a lámpát is eloltottam, Filesdiék nehogy meglássanak. De elég volt néhány összekoccanó kő, hogy elém kiáltsanak:

– Megmutatod a zsákmányt?

– Nem! – morogtam, s felkattintottam a lámpát, hogy lássam, miképp tudom kikerülni őket.

– Na, akkor te is sokat fogtál! – kacagtak, de nem törődtem én már akkor velük, alig vártam, hogy bebújjak az ágyba.

Majd holnap. Megmutatom én nektek, hogyan kell halat fogni! Átmegyek a Túrra, a szátokat tátjátok majd a sok compó láttán.

Nehéz, súlyos álmom volt. Mord, fekete viharban jártam, zengett-csattogott, villámok hasogatták az eget…, s mikor a szempillám feltápászkodott nagy nehezen, Filesdit láttam fölém hajolni.

– Te…!? Bújj el, mert agyonázol – motyogtam, de ő csak vigyorgott, s rázta, kegyetlenül rázta a vállam.

– Ébredj már, mutatok valamit – hajtogatta. – Pista küldött, hogy nézd meg a halat…

– Miféle halat? Hagyjál már békén!

Békén hagyott. Sértődötten állt fel az ágyról, s rám csapta az ajtót. Magával vitte az álmomat is persze. Nyűgösen, bosszúsan botorkáltam ki a tornácra, kis híján ráléptem Pistára. Lent ült a lépcső alsó fokán, s nézte a két halat. Az esti márnát, meg az éjjeli, vagy én nem is tudom mikor fogott félembernyi harcsát.

– Te…, ez megvan tíz kiló is talán – szólaltam meg később.

– Hát annyi nincs – szerénykedett –, azért a nyolcat megüti.

– Gyönyörű – mondtam –, gyönyörű. Mindig is irigyeltem a kitartásodat.

– Hát azt hiszed én fogtam!? – nézett rám nekikeseredve. – Filesdi, a halászbarátod! Én már untam, hanyatt dűltem kicsit. Tán el is pilledtem néhány pillanatra…, már csak azt hallottam, hogy a kövek előtt lobácsol egy hatalmas valami. A fene sem gondolta, hogy harcsa! S hogy pont Filesdit választja!

Hullámokban tört rám a sárga irigység, meg tudtam volna ölni, mikor Filesdi kaján képére néztem. Ám ekkor Pista felállt, s bánatosan kihozott egy üveg pezsgőt. Mint egy rossz filmben –, bujkált bennem az ördög, pezsgővel illik köszönteni a győztest.

–Viktória! – emeltem gúnyosan poharamat Filesdire…, s én magam is megrémültem, hogy’ szorulhat belém ennyi gonoszság. Hiszen hányszor jól laktam nála, hány éjszakát töltöttünk együtt a sötét vizek partján…?!

Ám Filesdi fel sem vette gúnyolódásomat.

– Mondtam én mindig, ágyban ritkán fog halat az ember! – s kacagott, kacagott, de a szemét azért le nem vette volna a halról.

Gyönyörű, bársonyos reggelre ébredtünk, nyoma sem volt bennem az éjjeli irigységnek. Könnyű lélekkel araszoltam le a Tiszához, s még azon sem háborogtam nagyon, hogy jó órányi próbálkozás után üres kézzel kellett felballagnom a házhoz. Bent még szuszogott a két éjszakai hős, én meg vállamra akasztottam a bottartó zsákot, s irány a Túr.

A hídnak indultam. A csordás-inas persze már ott ült a tegnapi helyén, és semmi jelét sem mutatta, hogy átadja azt a messziről jött vándornak. Balra fordultam hát, a folyással szembe. Vagy húszlépésnyire álltam meg a hídtól. A sásszigetek között kerestem egy szűk csapást, s bedobtam a horgot. Csontkukacot, apró gilisztafarkot húztam rá, csendesen úsztattam.

Sokáig semmi sem történt. A kristálytiszta vízben egy-egy apró küsz ráncigálta csupán a horgot. Ám hirtelen megvillant egy fényes, ezüstös test, s partra csévéltem az első, tenyérnyi dévért.

No, megindult, nyugtáztam örömmel, s újabb daragombócot hajítottam a vízbe. Kisvártatva az előbbinél is nagyobb dévér jött, aztán még egy, majd egy kövér bodorka.

Ti csak horkoljatok ott fenn nyugodtan, néztem a révház felé, majd a szépen gyarapodó szákra. Ha nem is lesz olyan bolond szerencsém, mint nektek az éjjel, azért én sem megyek haza üres kézzel.

A nap már jól fent járt az égen, erősen sütötte a hátam, s kezdtek ritkulni a kapások. A nap lehet az oka, teljesen átvilágítja a vizet, tűnődtem, mikor megrebbent az úszó, aztán el is tűnt nyomban.

Hát ez mi…? – pislogtam értetlenül, s megemeltem a bot csúcsát hányaveti módon. Csak akkor rémültem meg igazán, mikor megláttam a horgon a gyönyörű, félkaromnyi compót. Tett egy gyors fordulót…, s szó nélkül elment. Mintha sose lett volna szájában a horog.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kiáltottam utána semmit. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ezzel be is fellegzett a horgászatnak…, attól kezdve a halak ki nem mozdultak volna a sásból, a gyékényből.

Kis idő múltán össze is pakoltam. Már a csukázó bothoz nyúltam éppen, mikor a hídon felkiáltott valaki.

– Nyakon váglak, ha elmegy!

A korlátnak dűlve sovány, kajla hátú ember egrecíroztatta a csordásinast, aki szétterpesztett lábbal állt az iszapban, s ropogott kezében a mogyorórúd.

A szákomért kapkodtam, hogy segítsek neki, de a fiú nem várt ilyen kényes szerszámra. Derékig hajolt a vízbe, s kirepített a partra egy szép, sárga pontyot.

– Na, meglesz a pájinkája! – nézett fel a hídra.

– Aztán anyádnak egy szót se…! – csúsztatta a kajla egy zsákba a majd’ két kilós halat, s elindult sebesen a falunak.

A gyerek mintha nem is hallotta volna. Visszahajította felférgelt horgát a Túrba, s ült mozdulatlanul.

– Minek adtad oda neki ingyen? – araszoltam le mellé.

– Majd fogok másikat. Úgysem hagyott volna békét – morogta a gyerek.

– Ilyet…? Ebben az iszapban?

Csak legyintett, majd lehajolt, s kihúzta a szákját.

Az a szakadozott háló tele volt hallal! Compókkal, kárászokkal, s két kisebb, ám így is igazán szép ponttyal.

Ám a nagy, amit elvitt az a kajla ember!

– Én azért nem adtam volna oda! – mondtam később.

– Hát persze…, nem a maga apja! – nézett rám a gyerek, és attól kezdve befejezte a diskurálást.

Igaz, nem is erőltettem nagyon. Mert mit kérdeztem volna tőle? Azt, hogy mennyiért vette a mogyorórúdját…? Vagy azt, hogy merre szedte a gilisztáját? Ott, ahol én, a régi tsz-telep trágyacsomójában. A mogyorórudakhoz pedig még ennyi ész sem szükségeltetik, tele van velük a Tisza ártere.

Savanyú képpel álltam fel mellőle. Az előbb még oly csodásnak hitt zsákmányomat fitymálva emeltem ki a vízből, s ha nem kellett volna félnem, hogy megbüdösödnek ebben a nagy melegben, tán’ be se viszem a révház udvarára. Minek kacagjon rajtam Pista, meg Filesdi?

Mire felértem a házhoz, a hátamon már ömlött a víz, a szák körül meg vastag döglegyek döngtek. A portán hál’ Istennek nem volt senki, üres volt a ház is. Egy nagy diófa alatt letelepedtem hát a csaphoz, s fél óra múltán már be is sóztam a halakat. Nem voltak sokan, tán két kiló, ha lehetett bennük, de akkorra elhamvadt már bennem a békétlenség, és hevertem a fűben, néztem a koraősz halvány, áttetsző árnyékait.

Később felbontottam egy üveg sört, aprókat kortyolva ittam, majd szétnéztem, hogy merre a kenyér, a szalonna. Sovány ebéd, de ha más nincs…!

A szalonnát meg is találtam nyomban, de a kenyér szőrén-szálán eltűnt. Már vagy ötször pakoltam ki az elemózsiás szatyort, mikor lassan tudatosodni kezdett bennem, hogy ott az asztalon egy kendővel letakart, púpos tál. Hát persze, hogy abban a kenyér, emeltem fel a terítőt…, s nyomban dörömbölni kezdett a szívem.

Mert abban olyan gyönyörű, mogyoróbarnára pirított harcsaszeletek virítottak, hogy a halottakat is felébresztették volna talán.

Persze, ha éhesek… Én mindenesetre az voltam, de nagyon.

Nincs azonban olyan éhség, mely meg ne szakadna egyszer. Hamar elteltem én is a harcsaszeletekkel. Bóklásztam, ténferegtem a portán, s egy idő után azon kaptam magam, hogy unatkozom. Hogy lassan hiányzik a két lókötő.

Hol lehetnek, mi az ördögöt csinálhatnak? Legalább egy cédulát hagytak volna, zsörtölődtem a révház hátsó teraszán, mikor arra lettem figyelmes, hogy a szemközti porondon veszettül rabol a balin.

Na, ti csak tekeregjetek, most majd visszaadom a kölcsönt! – loholtam le a vízhez, és súlyos tömör szivarólmot kapcsoltam a karabinerre. Az első dobás majdnem a túlparti fák koronáján landolt, ám a következők már a legjobb helyekre mentek. Ennek ellenére semmi.

Az ötödik, vagy hatodik kísérlet után jutott eszembe csupán, hogy műlégy is kéne. Az persze nincs. De ha nincs légy, megteszi a tejes-zacskó is. Letépek hát egy partra sodort tasakból egy körömnyi darabkát, bicskával becsipkézem, s feltűzöm egy apró hármashorogra, majd kapkodva az ólom fölé kötöm. Nem valami sportszerű szerelék, de majd meglátjuk.

Már az első próbán ráakadt valami. Egy szép, másfél kilós balin. Aztán egy fél, majd egy kis híján kilós telény.

Atyaisten, mi lesz itt! – horgadozott bennem a remény, pedig tudhattam volna, ha a domolykó jön, ott már nemigen lesz balin. Nem is lett egy se. A vad, sunyi telények elverték maguk mellől mindet, pedig nem is voltak igazán éhesek. Legalább is az én ólmomra, műlegyemre.

A gyors siker, a három hal persze hosszú időre elvakítja az embert. Másfél órányi hiábavaló pergetés viszont ki is ábrándítja. Egyre fogyó kedvvel dobálgattam hát, s mind gyakrabban tekergettem a fejem, hátha találok valami szórakoztatóbb időtöltést.

S ha az ember fülel, meghall sok mindent. Például azt a nagy kurjongatást, ami a fenti porond felől jött, melynek alján horgásztam az éjjel. Látni nem láttam semmit, egy öreg, vízre dűlt ficfa takarta a vigadókat. De a hangjuk betöltötte a folyó mindkét partját.

Én bizony megnézem őket! Tá még valami nudista lánykák is lehetnek köztük! – csörtettem át az ártér dzsungelén. Már csak néhány bokor, pár földre hajló ág választott el az ígéret földjétől, mikor valami ismerős hang harsant:

– Menjünk…! Még azt hiszi, direkt kizártuk! Így is haragszik ránk, hogy nem ő fogta a harcsát.

Filesdi egrecíroztatta persze Pistát. Ő azonban nem nagyon zavartatta magát, akkora hasasokat vágott a vízbe, hogy bármelyik víziló megirigyelhette volna.

Akkor lepődött meg csupán, mikor kiléptem a gazból, s megszólaltam.

– Rólam beszéltek…?

– Na végre, megkerültél…!? – ocsúdott elsőként Filesdi. – Már azt hittük, a Tiszába vesztél. Merre tekeregtél?

– Nem fogod elhinni. Horgásztam.

– És hol a hal?

– A ház alatt. Kikötöttem a parton.

– Persze – kacagtak már akkor mind a ketten. –És azóta fel is kapaszkodott, és javában sül a zsírban.

Sértődötten indultam vissza az iménti sűrűnek, s mérgemben dobtam párat, aztán leültem egy kőre. Rablásra vártam, de a Tisza hallgatott, akárcsak a fent úszó felhők. Cigaretta után kotorásztam éppen, mikor lent, a kövezés alján feltűnt egy súlyos burvány.

A süllő, meg a harcsa rabol így, lehajoltam hát megint a botért, ám mire felegyenesedtem, a burvány eltűnt, a szemközti porondon viszont megbolondultak a balinok. Mintha egy csordát zavartak volna a partra… tíz perc alatt kifogtam belőlük négyet. De még három kiló sem volt bennük. Persze, visszahajigáltam mindet. Bár ne tettem volna! Mert amilyen hirtelen jöttek, úgy is távoztak. Én meg szidtam magam, legalább a legnagyobbat megtartottam volna. Ha másra nem is, de alaplébe jó lett volna. De magyar embernek vásár után jön meg az esze! S mit tehet ilyenkor: vár a következő rablásra.

Ami meg is történt – nem is sokára. Csak éppen nem a szemközti porondon, hanem az iménti, mélybe csúszott kövezés alatt. Ugyanolyan váratlan, titokzatos volt, mint a korábbi, csak most jóval közelebb fordult, a küszök meg mintha a levegőben próbáltak volna menedéket keresni.

Gondolkodás nélkül oda hajítottam az ólmot, a legyet. A nagy kapkodásban túlságosan is hosszúra sikeredett azonban a dobás, felrántottam hát a botot, aztán mintha egy beiszapolódott faágba akadtam volna… Halkan káromkodtam egyet, ám, ha forgolódott is, azért jött az ág. És vele egy hal is, az alsó horgon egy hatalmas süllő. No, jó, nem hatalmas – de három kilónál mindenképp nagyobb.

A tornác lépcsőjén ültem, néztem a lábam elé kiterített halat, mikor megnyikordult a rozsdás kapu. Pista jött derűs, felhőtlen arccal. Már-már a süllőre lépett, mikor megtorpant, s leroskadt a hal mellé.

– Istenem, de gyönyörű – szólalt meg később. – Ha egyszer egy ilyet fognék.

Mintha hájjal kenegettek volna. Már-már arról ábrándoztam éppen, hogy azt mondom majd nekik, no, itt van, vigyétek, megeszik majd a gyermekek, hiszen úgy is rég ettek már ilyen finomat, mikor becsörtetett Filesdi. Visszahőkölt a nagy csődület láttán.

– Te fogtad? – kérdezte óvatosan.

– Én.

Nézte, kerülgette a halat, majd megszólalt:

– Szép. Hány kilós lehet? Három, három és fél…?

– Akörül – mondtam.

Erre már nem szólt semmit. Bement a házba, s kihozta a nagy, rántott harcsával tele tálat.

– Nem vagytok éhesek….? – kérdezte, aztán szó nélkül enni kezdett.

Kedvetlenül forgatta szájában a kihűlt szeleteket, majd felállt, s kisvártatva megjelent egy újabb tállal.

– Ezt is te fogtad…? – nézett rám, belemarkolván a déli keszegeimbe.

– Én.

– Akkor másfél óra múltán jöhettek a halászlevemre.

Ágakat szedtünk, fákat hasogattunk, de alighogy fellobbant a láng, elparancsolt bennünket a tűztől.

– Majd ha rátok ragad az illat, akkor lássalak benneteket!

A koraőszi est súlyos, sűrű leple borult már a kertre, mikor felharsan a hangja.

– Ti nem éreztek semmit…!?

Mire felkoslattunk a harmatos gazban, már a tányérokat is teleszedte. Nekünk már csak habzsolni kellett a sűrű, forró étket. A harmadik tányér után pedig már semmihez sem volt kedvünk. Legfeljebb néhány nótához…, aztán az ágyhoz.

Szelíd, szeptemberi fényre ébredtem. Az őszi nap beragyogta a szobát, a túlsó sarokban egy bágyadt légy zümmögött, ám gyanúsan csendes volt a ház.

Csak úgy, ahogy ágynak dűltem, gatyában, atlétában indultam felderítő útra, a két bajnoknak azonban sehol semmi nyoma. Az ágyuk bevetve, a tányérok elmosva –, mintha itt sem jártak volna. Már a konyhában ténferegtem, mikor megláttam a hűtő ajtaja alá szorított levelet.

„Próbáltunk felkelteni, de aludtál. Mi elmentünk, a hűtőből ne felejtsd el kivenni a fél harcsát… Üdv. Pista, meg én: Filesdi!”

Hát…, sose jön meg az eszük! – bazsalyogtam. Azt hiszik, beveszem ezt a mesét. Megirigyelték az esti süllőm, s hajnalban leültek a kőre. A kövön azonban nem volt senki, a csónak is hiányzott. A lejáró alatt egy idegen ült, mélán nézte a zsinórjaival játszó folyót.

– Régen itt van? – köszöntem rá.

– Hajnal óta.

– Nem látott két idősebb, gyűrött embert?

– Dehogynem. Egy órája mehettek el, a csónakjukat én toltam vízre.

– S nem üzentek semmit?

– Hát…, – suhant át valami halvány mosolyféle az arcán. – Azt mondták, ha jön majd egy álmos, gebe formájú ember, ne törődjek vele, mert kicsit habókos szegény. Amúgy nem bánt senkit, csak nagy harcsát nem szabad mutatni neki.

– Öhöm… – morogtam egyik lábamról a másikra állva, s csak akkor derengett fel valami megbocsátó mosolyféle az arcomon, mikor becsuktam a kaput, s elindultam fel, a falunak.

A komp az innenső oldalon állt, de a révészt nem ismertem. Beszédes kedvemben sem voltam, így aztán csak kurtán köszöntem, s bámultam a Szamos szennyes, bőrödző hátát. Már a folyó közepén jártunk, mikor a révész megszólalt:

– Nem tegnapelőtt jött maga véletlenül?

– Valahogy a tájon… – mondtam.

– A réházban aludt, igaz!? Mért nem szólt hamarább!? Most tekerhetem vissza a láncot.

– Minek kéne azt visszatekerni?

– Mert van a parton félretéve egy kis ajándék.

– Nekem…?! – néztem rá megütközve.

– Magának – erősködött. – Berti küldi, Kósa Berti.

– Dehát ki az a Kósa Berti?

– Ejnye…, hát nem ismeri!? A váltótársam. Le kellett ölnie a borját, itt várta magát tegnap egészen estig.

Nagyon régen szégyelltem el úgy magam, mint azon a szép, koraőszi napon. Álltam a kompon, egyik kezemben a harcsa-, másik kezemben a borjúhússal. S nem tudtam, melyiknek örüljek jobban.

A régi barátságnak-e, vagy az újnak.

(A fotó forrása: http://www.fotohaz.hu/fotoarena/showphoto.php?photo=489299&password=&sort=&cat=531)

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése