A vén Bozsók fiai

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 1 400.jpgEgy vén, mogorva vadkörte áll a holtág túlsó partján. Apró, savanyú körtéit lehullatta már, levél is csak itt-ott libeg rajta.

Időtlen, görcsös ágú tölgy alatt ülök, s nézem a körtefát. Sűrű ágai között egy apró, karcsú állat araszol. Nem látom innen jól, de csakis valami menyét lehet. Egy-egy ágkereszteződésben megáll, tekergeti a fejét, ügyet sem vet rám.

Ám mit is nézne rajtam? Lábamon sáros, megkopott gumicsizma, hátamon levedlett katona-köpeny. A fejemen – nos, azon semmi. Félórája még hetyke vadászkalap billegett rajta, ám most valami kökény-, vagy galagonyabokrot díszíthet valahol messze a gát alatti sűrű bozótban.

Az imént jöttem, éppen csak kiszuszogtam magam, és rémülten kapok a bottartó zsákhoz. Mert ha a kalap eltűnt – eltűnhetett más is!  Hála az úrnak, abból legalább nem hiányzik semmi. Megvan mind a négy bot, s meg a villantós-táska is. A kalap meg nem számít, horgászni anélkül is lehet.

A keskeny, súlyommal, sással benőtt Öreg-Túr holtága egykedvűen lustálkodik a késő őszi napban, még csak szél sem borzolja a hátát.

Hogyan fogok én itt halat!? Sejtelmem sincs. Pedig induláskor a gátőr nagyon erősködött: csak nem megijedni attól a csúnya, barna víztől. „ Mert tudja maga, micsoda csukák, kárászok vannak abba…!?”

A mozdulatlan vizet nézve azonban semmi kedvem learaszolni innen, a meredek partról. Könyöklök hát a meleg avarban, s bámulok át a túlsó oldalra. Egy-egy levél szakad le a fákról, tétován kering, majd ráhasal a vízre. Apró hullámok ébrednek, ám még partot sem érnek, máris elszenderednek újból.

Ha már villantózni nincs kedvem, néhány kishalat csak fogni kéne – tűnődöm, de még mielőtt pontot tennék a mondat végére, máris leintem magam. Minek erőlködjek? Majd hoz Filesdi…

Filesdi az én legjobb barátom. Ismer minden füvet, minden állatot – s hát persze minden erdőt-mezőt járó embert. Most is itt bóklászik valahol a hátam mögött, gyógyfüveket gyűjt, mert beteg az egyik komája. Sebaj, majd szed ő tüdőfüvet, kamillát, meg verónikát! A halottat is feltámasztja annak a teája.

De legalábbis bajt nem hoz senkire. Ez se kevés – hány orvos mondhatja magáról el mindezt…?

Így merengek, nézelődöm az őszi csendben, amikor valaki megszólal mögöttem.

– Na, ez aztán derék horgász…!

Filesdi áll a parton, nagy halom gazt tart az ölében, s hátrafordulva azt mondja:

– Látja Barna bátyám! Ilyen cimboráim vannak nekem!

– Tanító úr, ki milyet érdemel! – lép ki a sűrűből egy idős férfi.

Szakadt, agyonfoltozott pufajka a hátán, kéthetes borosta az állán. Apró, szúrós szemekkel néz rám, s valami förtelmes dohányfüstöt ereget.

– Na, állj már fel, s fogj kezet Bozsók Barna bátyánkkal! – bíztat Filesdi. – Vagy te még nem hallottál a híres csahóci rizsőrről!?

Ez Bozsók Barna…, a szatmári vizek híres orvhalásza!? – nézem csalódottan a kis sovány, görbe orrú embert. Hogyne hallottam volna! De ő lenne az, aki hideg, őszi éjszakákon szigonnyal járja a Túrt, a Tiszát, kilométereken át ki sem szállva a csónakból!? Hisz’ ez a kis, vézna ember egy órát sem bírna ki abban a nagy, izzasztó hajszában!

Nem mozdul, nem ismerkedik, csak nézi gyanakodva a felszerelésemet.

– Szép botok – mondja később. – Oszt’ fogósak legalább?

– Akasztottam már néhányat velük.

Lehajol, kézbe veszi az egyiket, suhint vele kettőt, s azt mondja:

– Jó botok. Csak nem ide valók.

– Akkor hová…?

– A Tiszára. A szép, nyílt vizekre. De ha itt megakaszt vele egy nagyobb csukát, sose veszi ki vele.

– Dehogynem– legyintek. – Fogtam én már velük nem egyet.

– Meglehet. De milyenek voltak?

– Két-három kilósak…!

Az öreg krákog, hümmög, s elfújja fejem fölött a füstöt.

– Oszt’ mi lenne, ha rámenne egy hét kilás!?

– Itt…? Csak egyet látnék már belőlük!

Rám néz, feljebb húzza derekán a nadrágot, s megszólal csendesen.

– Hát…, látni pedig láthat. Csak fogni nem fog. De ha elmenne a Rózsás-tanyára, ott még különbeket is fogna.

Lábunk alatt valami apró állat motoszkál, mosolygok az öreg furfangján. Nem mondja ki nyíltan, hogy menjünk a fenébe, tűnjünk el az ő vadászterületéről. Előjön helyette evvel a Rózsás-mesével.

Filesdinek fülig ér a szája, bazsalyog, miképp leckéztetik helyismeretből az ő komáját. Aki azt sem tudja szégyenemre, hogy a Rózsás-tanyán kolbászból fonják a kerítést, a holtágban pedig fenevadak lesik a messziről jött ember horgát.

– Nem megyek én innen sehová! – mondom mérgesen, s már fordulok is el, hogy ne is lássam ennek a vén rizsőrnek azt a ravasz képét.

– Hát…, a fiatalúr tudja – rándítja meg a vállát, s ránéz Filesdire. – Azért maga jöhet tanító úr!

Filesdi zavartan áll a parton, nem akarja egyikünket se magára haragítani. Kínjában cigaretta után kotorászik. Majd kis idő múltán azt mondja:

– Most mit csináljak Barna bátyám…!? Ha itt hagyom – mutat rám – még eltéved. Kereshetjük ebben a nagy határban.

Az öreg mintha nem is hallaná, nézi egykedvűen a vizet. A pipájával szortyog, szöszmötöl, aztán kisvártatva megböki a kalapját.

– Hát akkor…, Isten megáldja magukat.

Felkapaszkodik a meredek parton, ám mielőtt még összezárulnának mögötte a bokrok, visszaszól:

– Tanító úr! Azért én mindig szívesen látom magát!

Halkan, csendesen mondja, ám az utolsó szót megnyomja rendesen. Nehogy kétségeket hagyjon maga után.

A szép, ábrándos napnak végérvényesen vége, megbántva téblábolok a parton. Később megemberelem magam, összeállítok egy keszegező botot. Félarasznyi veres szárnyúakat csalogatok, s halkan megjegyzem:

– Furcsa egy ember az öreg.

Filesdi dércsípte kökényszemeket csipeget, foghegyről veti oda:

– Te se vagy kutya! Még jó hogy nem vágott a vízbe…! Így beszélni egy ártatlan öregemberrel!?

– Ártatlan!? – kacagok bosszúsan. – Ő…, a legnagyobb rapsic? Bocsánat! Ha megsértettem bocsánat! Eredj, mondd el neki, hogy bocsánat!

Nem kell biztatni. Földre löki a kökényszemeket, sarkon fordul, és itt hagy.

Legszívesebben mennék én is. Fel a kocsihoz, aztán haza – de Filesdit mégsem hagyhatom itt azért. Együtt jöttünk, együtt megyünk. Szegény keszegekbe ölöm a mérgemet. Vagy másfél tucat verdes már a kannában, mikor egy ágnak támasztom a keszegező botot, s kézbe veszem az agyonszidott „dióverő” tiszait. Tenyérnyi piros szárnyút tűzök a horogra, s átdobom a túlpart elé, egy kis zsombék szélére.

A pedző aprókat rezdül a vízen, majd megcsendesedik lent a kishal is.

Bágyadt, őszi nap süt ránk, s átvitorlázik fejünk fölött egy bánatos ölyv. Lomhán, álmosan száll, azt hinné az ember, menten elalszik ott fenn, a nagy, puszta égen. Könnyű füstcsíkokként áttetsző gondolatfoszlányok keringenek a fejemben, s alig rezdül valamicske szellő, máris semmivé foszlanak.

Így tűnt el az iménti bosszúságom is. Puhán, észrevétlenül – pedig kapás aztán nincs semmi.

Az innenső partról öreg, sűrű tölgyek hajolnak a holtágra, csak egy-egy vízbe hulló makk csobbanása töri meg a csendet. Azokat hallgatjuk jó ideje szótlan. Mert itt hever mellettem már Filesdi is, befejezte a kökényvadászatot. Mert nem ment ő a bocsánatkérésemmel sehová –csak tett egy kört, hogy levezesse a mérgét.

– Megkóstolod? – nyújt felém békülékenyen egy marék gyümölcsöt. – Azt hiszed, megharagudtam…? Dehogy. Csak sajnálom az öreget.

Még sokáig érzem a szomorú, keserű mondat ízét, mikor megszólalok csendesen:

– Nagyon megbántottam?

– Most temette el a nyáron Juliska nénémet. A fiai meg Pesten, Kanadában…

A két úszó még mindig ott áll, ahová repültek, s mozdulatlanok, akár az egész tájék. Csak egy-egy szajkó lármázik, aztán elhallgatnak ők is. De nem sokáig, kezdik újból, elölről. Zeng-csattog szájuktól az egész környék, még szerencse, hogy a csukák rájuk sem hederítenek.

Igaz, rám se. Mintha a földön se lennék, mintha nem is ficánkolna az orruk előtt az a két, kövér keszeg. Fülük botját sem mozdítják. Ám ezek a szajkók! Már tucatnyinál is többen vannak, és csak mondják…, mondják.

Aztán, mintha héja vágna közibük, mind elhallgat szemvillanás alatt.

Na, hála az Úrnak…! –áldom a héjanemzetség minden tagját, pedig most nem is tőlük rémültek meg a perlekedő szajkók. Hanem azoktól a hangoktól, amiket itt hallok, jobbra mindjárt a hátam mögött.

– Mondtam, hogy itt nem jó…! Feljebb kell menni!

– Feljebb hát. Ott a jószágot is be tudjuk hajtani a vízbe.

– Oszt’ ha meglátja a gátőr…? – szólal meg kisvártatva egy harmadik, csendesebb ember.

– Ó, mit törődik az vele…! Te vagy a csordás, ki dirigál itt neked?!

Kis csend, majd hallom újból az iménti, tétova hangot.

– Na jó. De ha jön az elnök, szorulunk!

– Majd adunk neki is vagy három csukát – kacag a két másik. – Meg hát itt van a vén Bozsók…, ő küldött bennünket ide!

Halk tanakodás, majd elindulnak az Új-Túr gátja felé. Még a délelőtt valóban láttunk mi a távolban egy legelésző csordát…, de most el nem képzelem, mit akarhat tőlük ez a három idegen.

Pláne, hogy a vén Bozsókot, meg a csukákat emlegetik.

Tőlem jobbra enyhe kanyart vet a holtág, sűrű éger-, meg nyárfacsemeték nőnek az innenső parton. Egy öreg ficfa mögött viszont kinyílik a határ. Ott kezdődik a legelő, arra bóklászhat valamerre a sok jószág.

Mit mesterkednek azok ott hárman?

Jó félóráig semmit. Aztán éktelen ordibálás, kutyaugatás… és méltatlankodó tehénbőgés.

Verik, szorítják a jószágokat a víznek, s kisvártatva vagy harminc tehén tapossa, gázolja a medert. A kutyák persze megállnak, csak acsarkodnak a parton. Bezzeg a három botcsinálta csordás…! Nagy husángokkal püfölik a tehenek hátát, s már derékig merülnek a vastag, fekete lébe, miközben felém verik őket.

Már kis híján hozzám ér a veszettül bőgő, dülledt szemű sereg, mikor az egyik hajcsár kiugrik a vízből, s rohan, eszét veszejtve nekem. Mikor a csorda elé ér, újból a vízbe veti magát, fordítja vissza a tanácstalan állatokat. A túlpartra keveredett tehenek már javában úsznak, az innenső oldalon araszolóknak is hasukig ér a víz. Sűrű, barna lé marad utánuk…, én meg átkozom a vízi-bojtároknak még az írmagját is. Mert ha volt is itt hal, azok a környékről is rég elpucoltak.

De mit látok…? Azaz, hogy mit nem látok? Az előbb még itt billegett az egyik úszóm az orrom előtt, most meg sehol. Tétován nyúlok a bothoz, de közben a vizet figyelem azért. Apró keszegek menekülnek a zavaros vízfellegek elől, nyomukban egy-egy testesebb, vaskosabb árny.

Kárászok, gyönyörű aranykárászok.

Szájtátva bámulok utánuk, s már el is felejtkeznék az eltűnt úszóról, mikor az felbukkan hirtelen.

Néhány pillanatig áll mozdulatlan – aztán megindul. Mintha csak valami szellem cipelné. A zsinór az imént még vastag kígyóként tekergőzött a víz hátán, de most megfeszül, lecsapódik a bot vége, s – kirepül a vízből egy gyönyörű csuka.

Majd el is tűnik nyomban.

A bot már egykedvűen könyököl újból, a zsinóron pedig megint derekas hurkák.

– Hogy a…! – szitkozódom, ám ismét megfeszül a zsinór, s minden dühömet beleadva felrántom a botot.

Csupán egyetlen, lomha rúgást érzek, és néhány tétova, erőtlen rázást, aztán megadja magát a csuka. Lábamhoz érve megpróbál még ki-kitérni, de már szákra sincsen szükség. Úgy ahogy van, a zsinórt fogva emelem a partra. Üt még párat a farkával, majd elcsendesedik. A horog mélyen, lent a torkában, el sem tudott volna menekülni szegény.

Nézem, simogatom, és szégyen ide, szégyen oda – mosolygok elégedetten.

Ezt látná Bozsók Barnabás! Ezt a sűrven pettyezett, gyönyörűszép csukát! Meg hát persze, ezt a lesajnált. megmosolygott botot. Ugye, hogy megfogta a halat! Igaz, nem nagy, de van benne vagy másfél kiló…!

Eddig érek a nagy büszkélkedésben, mikor, talán titkolnám magam előtt is, elröstellem magam. Hiszen az a csuka nem is az én érdemem! Hanem a boté. Hallgassak hát, s örüljek, hogy a vén Bozsók nem látta. Mert akkor nem csak a botról –, de rólam is meglenne a véleménye. Jobb hát, ha csendben feltűzök egy újabb veres szárnyút, s lesem a két úszót.

Mert ha ebben a nagy felfordulásban így kap a csuka –, hajaj, mi jöhet még itt!?

Mondjam…? Semmi.

Az égvilágon semmi. Csak a kis, ijedt piros szárnyúak rezegtetik az úszót, s néhány béka hallgatózik kerekre nyílt szemmel a váratlan zenebonán.

Mert a felfordulás semmit sem csökkent. Igaz, most a partról jön a hangzavar, vagy három kutya hámánkodik teli pofával.

Ám a gulyásoknak hangjuk sincsen!

Hát ezek hová tűntek? – fülelek, mikor előbukkannak egy vízbehajló fa mögül. Mintha hálót húznának, s már nem is hárman, de négyen vannak. Kettő a rudakat fogja, kettő meg a partmenti sást, gyékényt tapossa. Idegen, ismeretlen emberek…, bár az elsőt, aki a bandát vezeti, mintha láttam volna már.

Konokul előreszegett fej, parancsoló kézmozdulatok… Ki lenne persze?– Filesdi.

De hogy’ az ördögbe keveredett ő ebbe hangos, erdőt-mezőt felverő bandába!? Akiknek ráadásul annyi eszük sincs, mint egy ma született orvhalásznak. Azok ugyanis tudnák, ha nem rekesztik el a holtágat, húzhatják napestig a hálót, a nagyja mind megszökik előlük. Az aprajából néhány ugyan megakadhat, de a szebbje…!

Filesdinek se lenne ennyi esze!? Kétlem.

Már itt vannak tőlem néhány lépésnyire, mikor szélesen vigyorogva idekiált:

– Nem jössz, nagyokos…!? Legalább halat látsz!

Valami rendes, zaftos válaszon jár az eszem, de mikor meglátom azt a rengeteg halat a partra húzott hálóban…! – akkor persze már ott állok én is mellettük, s eszembe sem jut csodálkozni, hogy-hogy nem fáznak ezek ebben a vízben!? Tartom a sáros, latyakos zsákot, s számolom, hány hal is volt eddig. Úgy az ötvenedik táján húzom el csalódottan a számat.

– Csuka nincs ebben a vízben…?

Mintha villám vágott volna közibük, egyszerre dermed meg a három idegen. Valami sáros, zavaros lé csöpög a gatyájukból, s nézik Filesdit reszketve. Aki azt mondja lilára fagyva:

– Lökjétek a vízbe!

– Mi belöknénk… – vacogják. – De mit szólna az öreg Bozsók!

Filesdi áll a parton, fogai majd kiütik egymást a nagy kocogásban, aztán mérgesen legyint, s nekiindul a víznek. A cimborái utána.

Egy ideig ferde szemmel pislognak még ki a partra, de hamarosan teljességgel megfeledkeznek rólam.

Pedig akkor már vittem utánuk az üveg pálinkát is. Amit az estére tartogattunk, mikor megpihenünk majd a gátőr fészerében… Mikor felemeljük majd a csukámat a gyengén pislákoló fényben…, s hálát rebegünk az Úrnak, hogy lám-lám, ma sem hagyott bennünket cserben, milyen gyönyörű csukával ajándékozta meg az embert.

Ám most még javában süt a nap, szorongatom a bontatlan üveget, s nézem, miképp fogják ők a temérdek kárászt, keszeget. Legszívesebben közéjük állnék én is, de most már késő, átnéznek rajtam. A negyedik, vagy ötödik tanyát vetik már, mikor Filesdi megkönyörül rajtam.

– Na, megkínálod hát végre a fiúkat!?

A négy, didergő halász szótlanul kortyolja a szilvát, s mikor szelíd mosoly terül szét az arcukon, megszólalok illedelmesen.

– Hát még ha a tükörhálót is leteszitek…

Összemosolyognak. Aztán a legvénebb megszólal.

– Le van a mán téve régen!

Vagy tizenöt lépést túlmennek rajtam, s újból nyakig merülnek a vízben. Filesdi megy elől, s már majdnem a túlparton kirángat az iszapból egy rudat. Sűrű, háromszorosan font háló emelkedik ki a vízből, s még Filesdi is elszörnyűlködik. Mint őszi falevelek, sorakoznak benne a keszegek. Hát még mikor az alsó ideg is kibukkan…! Karomnyi csukák lógnak a hálóban, mintha csak valami letört faágak sodródtak volna bele.

Még napszállta előtt értünk a tanyára, s fogtunk a tűzrakáshoz. Én nyársakat hegyeztem, Filesdi meg összeszedett minden fellelhető ruhát a színben.

Leszállt már az est, apró szikrák cikáztak az égnek, ám a négy orvhalász még mindig reszketett. De a kedvük – azt semmi sem vette volna el.

– Tanító úr…! – bazsalyogtak. – A maga barátja látott már ennyi halat egyben!?

– Ne bántsátok! – hunyorított régi tanítványaira vidáman Filesdi. – Pedig megérdemelné… Mert mit kapok én majd a vén Bozsóktól! Hogy ilyen csökönyös tulkokat hozok ide neki. De hiába, na! – húzott le a nyársról, s tett elém egy pirosra sült csukát a kőre. – Én is tévedhetek néha.

És nevetett – de nem volt abban a nevetésben semmi bántó, semmi taszító. Melegség volt abban, meg ígéret. Hogy beszél ő majd a vén Bozsókkal…, s elintézi a megbocsátást.

Ha kérem, ha nem.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése