A vén Bozsók fiai

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 1 400.jpgEgy vén, mogorva vadkörte áll a holtág túlsó partján. Apró, savanyú körtéit lehullatta már, levél is csak itt-ott libeg rajta.

Időtlen, görcsös ágú tölgy alatt ülök, s nézem a körtefát. Sűrű ágai között egy apró, karcsú állat araszol. Nem látom innen jól, de csakis valami menyét lehet. Egy-egy ágkereszteződésben megáll, tekergeti a fejét, ügyet sem vet rám.

Ám mit is nézne rajtam? Lábamon sáros, megkopott gumicsizma, hátamon levedlett katona-köpeny. A fejemen – nos, azon semmi. Félórája még hetyke vadászkalap billegett rajta, ám most valami kökény-, vagy galagonyabokrot díszíthet valahol messze a gát alatti sűrű bozótban.

Az imént jöttem, éppen csak kiszuszogtam magam, és rémülten kapok a bottartó zsákhoz. Mert ha a kalap eltűnt – eltűnhetett más is!  Hála az úrnak, abból legalább nem hiányzik semmi. Megvan mind a négy bot, s meg a villantós-táska is. A kalap meg nem számít, horgászni anélkül is lehet.

A keskeny, súlyommal, sással benőtt Öreg-Túr holtága egykedvűen lustálkodik a késő őszi napban, még csak szél sem borzolja a hátát.

Hogyan fogok én itt halat!? Sejtelmem sincs. Pedig induláskor a gátőr nagyon erősködött: csak nem megijedni attól a csúnya, barna víztől. „ Mert tudja maga, micsoda csukák, kárászok vannak abba…!?”

A mozdulatlan vizet nézve azonban semmi kedvem learaszolni innen, a meredek partról. Könyöklök hát a meleg avarban, s bámulok át a túlsó oldalra. Egy-egy levél szakad le a fákról, tétován kering, majd ráhasal a vízre. Apró hullámok ébrednek, ám még partot sem érnek, máris elszenderednek újból.

Ha már villantózni nincs kedvem, néhány kishalat csak fogni kéne – tűnődöm, de még mielőtt pontot tennék a mondat végére, máris leintem magam. Minek erőlködjek? Majd hoz Filesdi…

Filesdi az én legjobb barátom. Ismer minden füvet, minden állatot – s hát persze minden erdőt-mezőt járó embert. Most is itt bóklászik valahol a hátam mögött, gyógyfüveket gyűjt, mert beteg az egyik komája. Sebaj, majd szed ő tüdőfüvet, kamillát, meg verónikát! A halottat is feltámasztja annak a teája.

De legalábbis bajt nem hoz senkire. Ez se kevés – hány orvos mondhatja magáról el mindezt…?

Így merengek, nézelődöm az őszi csendben, amikor valaki megszólal mögöttem.

– Na, ez aztán derék horgász…!

Filesdi áll a parton, nagy halom gazt tart az ölében, s hátrafordulva azt mondja:

– Látja Barna bátyám! Ilyen cimboráim vannak nekem!

– Tanító úr, ki milyet érdemel! – lép ki a sűrűből egy idős férfi.

Szakadt, agyonfoltozott pufajka a hátán, kéthetes borosta az állán. Apró, szúrós szemekkel néz rám, s valami förtelmes dohányfüstöt ereget.

– Na, állj már fel, s fogj kezet Bozsók Barna bátyánkkal! – bíztat Filesdi. – Vagy te még nem hallottál a híres csahóci rizsőrről!?

Ez Bozsók Barna…, a szatmári vizek híres orvhalásza!? – nézem csalódottan a kis sovány, görbe orrú embert. Hogyne hallottam volna! De ő lenne az, aki hideg, őszi éjszakákon szigonnyal járja a Túrt, a Tiszát, kilométereken át ki sem szállva a csónakból!? Hisz’ ez a kis, vézna ember egy órát sem bírna ki abban a nagy, izzasztó hajszában!

Nem mozdul, nem ismerkedik, csak nézi gyanakodva a felszerelésemet.

– Szép botok – mondja később. – Oszt’ fogósak legalább?

– Akasztottam már néhányat velük.

Lehajol, kézbe veszi az egyiket, suhint vele kettőt, s azt mondja:

– Jó botok. Csak nem ide valók.

– Akkor hová…?

– A Tiszára. A szép, nyílt vizekre. De ha itt megakaszt vele egy nagyobb csukát, sose veszi ki vele.

– Dehogynem– legyintek. – Fogtam én már velük nem egyet.

– Meglehet. De milyenek voltak?

– Két-három kilósak…!

Az öreg krákog, hümmög, s elfújja fejem fölött a füstöt.

– Oszt’ mi lenne, ha rámenne egy hét kilás!?

– Itt…? Csak egyet látnék már belőlük!

Rám néz, feljebb húzza derekán a nadrágot, s megszólal csendesen.

– Hát…, látni pedig láthat. Csak fogni nem fog. De ha elmenne a Rózsás-tanyára, ott még különbeket is fogna.

Lábunk alatt valami apró állat motoszkál, mosolygok az öreg furfangján. Nem mondja ki nyíltan, hogy menjünk a fenébe, tűnjünk el az ő vadászterületéről. Előjön helyette evvel a Rózsás-mesével.

Filesdinek fülig ér a szája, bazsalyog, miképp leckéztetik helyismeretből az ő komáját. Aki azt sem tudja szégyenemre, hogy a Rózsás-tanyán kolbászból fonják a kerítést, a holtágban pedig fenevadak lesik a messziről jött ember horgát.

– Nem megyek én innen sehová! – mondom mérgesen, s már fordulok is el, hogy ne is lássam ennek a vén rizsőrnek azt a ravasz képét.

– Hát…, a fiatalúr tudja – rándítja meg a vállát, s ránéz Filesdire. – Azért maga jöhet tanító úr!

Filesdi zavartan áll a parton, nem akarja egyikünket se magára haragítani. Kínjában cigaretta után kotorászik. Majd kis idő múltán azt mondja:

– Most mit csináljak Barna bátyám…!? Ha itt hagyom – mutat rám – még eltéved. Kereshetjük ebben a nagy határban.

Az öreg mintha nem is hallaná, nézi egykedvűen a vizet. A pipájával szortyog, szöszmötöl, aztán kisvártatva megböki a kalapját.

– Hát akkor…, Isten megáldja magukat.

Felkapaszkodik a meredek parton, ám mielőtt még összezárulnának mögötte a bokrok, visszaszól:

– Tanító úr! Azért én mindig szívesen látom magát!

Halkan, csendesen mondja, ám az utolsó szót megnyomja rendesen. Nehogy kétségeket hagyjon maga után.

A szép, ábrándos napnak végérvényesen vége, megbántva téblábolok a parton. Később megemberelem magam, összeállítok egy keszegező botot. Félarasznyi veres szárnyúakat csalogatok, s halkan megjegyzem:

– Furcsa egy ember az öreg.

Filesdi dércsípte kökényszemeket csipeget, foghegyről veti oda:

– Te se vagy kutya! Még jó hogy nem vágott a vízbe…! Így beszélni egy ártatlan öregemberrel!?

– Ártatlan!? – kacagok bosszúsan. – Ő…, a legnagyobb rapsic? Bocsánat! Ha megsértettem bocsánat! Eredj, mondd el neki, hogy bocsánat!

Nem kell biztatni. Földre löki a kökényszemeket, sarkon fordul, és itt hagy.

Legszívesebben mennék én is. Fel a kocsihoz, aztán haza – de Filesdit mégsem hagyhatom itt azért. Együtt jöttünk, együtt megyünk. Szegény keszegekbe ölöm a mérgemet. Vagy másfél tucat verdes már a kannában, mikor egy ágnak támasztom a keszegező botot, s kézbe veszem az agyonszidott „dióverő” tiszait. Tenyérnyi piros szárnyút tűzök a horogra, s átdobom a túlpart elé, egy kis zsombék szélére.

A pedző aprókat rezdül a vízen, majd megcsendesedik lent a kishal is.

Bágyadt, őszi nap süt ránk, s átvitorlázik fejünk fölött egy bánatos ölyv. Lomhán, álmosan száll, azt hinné az ember, menten elalszik ott fenn, a nagy, puszta égen. Könnyű füstcsíkokként áttetsző gondolatfoszlányok keringenek a fejemben, s alig rezdül valamicske szellő, máris semmivé foszlanak.

Így tűnt el az iménti bosszúságom is. Puhán, észrevétlenül – pedig kapás aztán nincs semmi.

Az innenső partról öreg, sűrű tölgyek hajolnak a holtágra, csak egy-egy vízbe hulló makk csobbanása töri meg a csendet. Azokat hallgatjuk jó ideje szótlan. Mert itt hever mellettem már Filesdi is, befejezte a kökényvadászatot. Mert nem ment ő a bocsánatkérésemmel sehová –csak tett egy kört, hogy levezesse a mérgét.

– Megkóstolod? – nyújt felém békülékenyen egy marék gyümölcsöt. – Azt hiszed, megharagudtam…? Dehogy. Csak sajnálom az öreget.

Még sokáig érzem a szomorú, keserű mondat ízét, mikor megszólalok csendesen:

– Nagyon megbántottam?

– Most temette el a nyáron Juliska nénémet. A fiai meg Pesten, Kanadában…

A két úszó még mindig ott áll, ahová repültek, s mozdulatlanok, akár az egész tájék. Csak egy-egy szajkó lármázik, aztán elhallgatnak ők is. De nem sokáig, kezdik újból, elölről. Zeng-csattog szájuktól az egész környék, még szerencse, hogy a csukák rájuk sem hederítenek.

Igaz, rám se. Mintha a földön se lennék, mintha nem is ficánkolna az orruk előtt az a két, kövér keszeg. Fülük botját sem mozdítják. Ám ezek a szajkók! Már tucatnyinál is többen vannak, és csak mondják…, mondják.

Aztán, mintha héja vágna közibük, mind elhallgat szemvillanás alatt.

Na, hála az Úrnak…! –áldom a héjanemzetség minden tagját, pedig most nem is tőlük rémültek meg a perlekedő szajkók. Hanem azoktól a hangoktól, amiket itt hallok, jobbra mindjárt a hátam mögött.

– Mondtam, hogy itt nem jó…! Feljebb kell menni!

– Feljebb hát. Ott a jószágot is be tudjuk hajtani a vízbe.

– Oszt’ ha meglátja a gátőr…? – szólal meg kisvártatva egy harmadik, csendesebb ember.

– Ó, mit törődik az vele…! Te vagy a csordás, ki dirigál itt neked?!

Kis csend, majd hallom újból az iménti, tétova hangot.

– Na jó. De ha jön az elnök, szorulunk!

– Majd adunk neki is vagy három csukát – kacag a két másik. – Meg hát itt van a vén Bozsók…, ő küldött bennünket ide!

Halk tanakodás, majd elindulnak az Új-Túr gátja felé. Még a délelőtt valóban láttunk mi a távolban egy legelésző csordát…, de most el nem képzelem, mit akarhat tőlük ez a három idegen.

Pláne, hogy a vén Bozsókot, meg a csukákat emlegetik.

Tőlem jobbra enyhe kanyart vet a holtág, sűrű éger-, meg nyárfacsemeték nőnek az innenső parton. Egy öreg ficfa mögött viszont kinyílik a határ. Ott kezdődik a legelő, arra bóklászhat valamerre a sok jószág.

Mit mesterkednek azok ott hárman?

Jó félóráig semmit. Aztán éktelen ordibálás, kutyaugatás… és méltatlankodó tehénbőgés.

Verik, szorítják a jószágokat a víznek, s kisvártatva vagy harminc tehén tapossa, gázolja a medert. A kutyák persze megállnak, csak acsarkodnak a parton. Bezzeg a három botcsinálta csordás…! Nagy husángokkal püfölik a tehenek hátát, s már derékig merülnek a vastag, fekete lébe, miközben felém verik őket.

Már kis híján hozzám ér a veszettül bőgő, dülledt szemű sereg, mikor az egyik hajcsár kiugrik a vízből, s rohan, eszét veszejtve nekem. Mikor a csorda elé ér, újból a vízbe veti magát, fordítja vissza a tanácstalan állatokat. A túlpartra keveredett tehenek már javában úsznak, az innenső oldalon araszolóknak is hasukig ér a víz. Sűrű, barna lé marad utánuk…, én meg átkozom a vízi-bojtároknak még az írmagját is. Mert ha volt is itt hal, azok a környékről is rég elpucoltak.

De mit látok…? Azaz, hogy mit nem látok? Az előbb még itt billegett az egyik úszóm az orrom előtt, most meg sehol. Tétován nyúlok a bothoz, de közben a vizet figyelem azért. Apró keszegek menekülnek a zavaros vízfellegek elől, nyomukban egy-egy testesebb, vaskosabb árny.

Kárászok, gyönyörű aranykárászok.

Szájtátva bámulok utánuk, s már el is felejtkeznék az eltűnt úszóról, mikor az felbukkan hirtelen.

Néhány pillanatig áll mozdulatlan – aztán megindul. Mintha csak valami szellem cipelné. A zsinór az imént még vastag kígyóként tekergőzött a víz hátán, de most megfeszül, lecsapódik a bot vége, s – kirepül a vízből egy gyönyörű csuka.

Majd el is tűnik nyomban.

A bot már egykedvűen könyököl újból, a zsinóron pedig megint derekas hurkák.

– Hogy a…! – szitkozódom, ám ismét megfeszül a zsinór, s minden dühömet beleadva felrántom a botot.

Csupán egyetlen, lomha rúgást érzek, és néhány tétova, erőtlen rázást, aztán megadja magát a csuka. Lábamhoz érve megpróbál még ki-kitérni, de már szákra sincsen szükség. Úgy ahogy van, a zsinórt fogva emelem a partra. Üt még párat a farkával, majd elcsendesedik. A horog mélyen, lent a torkában, el sem tudott volna menekülni szegény.

Nézem, simogatom, és szégyen ide, szégyen oda – mosolygok elégedetten.

Ezt látná Bozsók Barnabás! Ezt a sűrven pettyezett, gyönyörűszép csukát! Meg hát persze, ezt a lesajnált. megmosolygott botot. Ugye, hogy megfogta a halat! Igaz, nem nagy, de van benne vagy másfél kiló…!

Eddig érek a nagy büszkélkedésben, mikor, talán titkolnám magam előtt is, elröstellem magam. Hiszen az a csuka nem is az én érdemem! Hanem a boté. Hallgassak hát, s örüljek, hogy a vén Bozsók nem látta. Mert akkor nem csak a botról –, de rólam is meglenne a véleménye. Jobb hát, ha csendben feltűzök egy újabb veres szárnyút, s lesem a két úszót.

Mert ha ebben a nagy felfordulásban így kap a csuka –, hajaj, mi jöhet még itt!?

Mondjam…? Semmi.

Az égvilágon semmi. Csak a kis, ijedt piros szárnyúak rezegtetik az úszót, s néhány béka hallgatózik kerekre nyílt szemmel a váratlan zenebonán.

Mert a felfordulás semmit sem csökkent. Igaz, most a partról jön a hangzavar, vagy három kutya hámánkodik teli pofával.

Ám a gulyásoknak hangjuk sincsen!

Hát ezek hová tűntek? – fülelek, mikor előbukkannak egy vízbehajló fa mögül. Mintha hálót húznának, s már nem is hárman, de négyen vannak. Kettő a rudakat fogja, kettő meg a partmenti sást, gyékényt tapossa. Idegen, ismeretlen emberek…, bár az elsőt, aki a bandát vezeti, mintha láttam volna már.

Konokul előreszegett fej, parancsoló kézmozdulatok… Ki lenne persze?– Filesdi.

De hogy’ az ördögbe keveredett ő ebbe hangos, erdőt-mezőt felverő bandába!? Akiknek ráadásul annyi eszük sincs, mint egy ma született orvhalásznak. Azok ugyanis tudnák, ha nem rekesztik el a holtágat, húzhatják napestig a hálót, a nagyja mind megszökik előlük. Az aprajából néhány ugyan megakadhat, de a szebbje…!

Filesdinek se lenne ennyi esze!? Kétlem.

Már itt vannak tőlem néhány lépésnyire, mikor szélesen vigyorogva idekiált:

– Nem jössz, nagyokos…!? Legalább halat látsz!

Valami rendes, zaftos válaszon jár az eszem, de mikor meglátom azt a rengeteg halat a partra húzott hálóban…! – akkor persze már ott állok én is mellettük, s eszembe sem jut csodálkozni, hogy-hogy nem fáznak ezek ebben a vízben!? Tartom a sáros, latyakos zsákot, s számolom, hány hal is volt eddig. Úgy az ötvenedik táján húzom el csalódottan a számat.

– Csuka nincs ebben a vízben…?

Mintha villám vágott volna közibük, egyszerre dermed meg a három idegen. Valami sáros, zavaros lé csöpög a gatyájukból, s nézik Filesdit reszketve. Aki azt mondja lilára fagyva:

– Lökjétek a vízbe!

– Mi belöknénk… – vacogják. – De mit szólna az öreg Bozsók!

Filesdi áll a parton, fogai majd kiütik egymást a nagy kocogásban, aztán mérgesen legyint, s nekiindul a víznek. A cimborái utána.

Egy ideig ferde szemmel pislognak még ki a partra, de hamarosan teljességgel megfeledkeznek rólam.

Pedig akkor már vittem utánuk az üveg pálinkát is. Amit az estére tartogattunk, mikor megpihenünk majd a gátőr fészerében… Mikor felemeljük majd a csukámat a gyengén pislákoló fényben…, s hálát rebegünk az Úrnak, hogy lám-lám, ma sem hagyott bennünket cserben, milyen gyönyörű csukával ajándékozta meg az embert.

Ám most még javában süt a nap, szorongatom a bontatlan üveget, s nézem, miképp fogják ők a temérdek kárászt, keszeget. Legszívesebben közéjük állnék én is, de most már késő, átnéznek rajtam. A negyedik, vagy ötödik tanyát vetik már, mikor Filesdi megkönyörül rajtam.

– Na, megkínálod hát végre a fiúkat!?

A négy, didergő halász szótlanul kortyolja a szilvát, s mikor szelíd mosoly terül szét az arcukon, megszólalok illedelmesen.

– Hát még ha a tükörhálót is leteszitek…

Összemosolyognak. Aztán a legvénebb megszólal.

– Le van a mán téve régen!

Vagy tizenöt lépést túlmennek rajtam, s újból nyakig merülnek a vízben. Filesdi megy elől, s már majdnem a túlparton kirángat az iszapból egy rudat. Sűrű, háromszorosan font háló emelkedik ki a vízből, s még Filesdi is elszörnyűlködik. Mint őszi falevelek, sorakoznak benne a keszegek. Hát még mikor az alsó ideg is kibukkan…! Karomnyi csukák lógnak a hálóban, mintha csak valami letört faágak sodródtak volna bele.

Még napszállta előtt értünk a tanyára, s fogtunk a tűzrakáshoz. Én nyársakat hegyeztem, Filesdi meg összeszedett minden fellelhető ruhát a színben.

Leszállt már az est, apró szikrák cikáztak az égnek, ám a négy orvhalász még mindig reszketett. De a kedvük – azt semmi sem vette volna el.

– Tanító úr…! – bazsalyogtak. – A maga barátja látott már ennyi halat egyben!?

– Ne bántsátok! – hunyorított régi tanítványaira vidáman Filesdi. – Pedig megérdemelné… Mert mit kapok én majd a vén Bozsóktól! Hogy ilyen csökönyös tulkokat hozok ide neki. De hiába, na! – húzott le a nyársról, s tett elém egy pirosra sült csukát a kőre. – Én is tévedhetek néha.

És nevetett – de nem volt abban a nevetésben semmi bántó, semmi taszító. Melegség volt abban, meg ígéret. Hogy beszél ő majd a vén Bozsókkal…, s elintézi a megbocsátást.

Ha kérem, ha nem.

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése