A Túr visszavár

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 28 400_1.jpgKét szitakötő ül a horgászbotom végén. Sonkád alatt, az Öreg-Túr partján támasztom egy vén szilfa törzsét, s nézem a folyót, a szitakötőket. A Nap még fent bandukol az égen, de itt a mély kanyonban, a vízre hajló fák alatt már félhomály, egyre kövérebb sötétség. Meg persze rengeteg szúnyog. Ám most különös, megbocsátó hangulatban vagyok, de miért is haragudnék rájuk…!! Isten teremtményei ők is, oka van annak, hogy köztünk élnek. Kopott szalmakalapommal hessegetem hát őket, azzal valóban még a légynek sem árthatok.

A ritkább lombok között be-besüt egy-egy fénynyaláb, mintha csak aranyport hintenének valami feneketlen vékásból a vízre. Vagy legalább is tengeridarát.

Áldott, augusztus végi csönd.

A környező fákról rég kiröppentek már a madárfiókák, pókok szövik most az ágak közt a fészkeket. Mozdulatlan a folyó tükre, még a máskor fürge küszök, keszegek sem mutatkoznak. Elunják a nagy tétlenséget szitakötőim is, fogják magukat, s mint a hajnali ködök, szótlanul elillannak.

Maradok hát újból magam. Szellő sem rebben, levél sem zörren. Csak a határ örökös vándorzenészei, a tücskök bolyonganak a szikkadt, nyárvégi mezőkön, s veszik elő hegedűjüket egy-egy vaskosabb vadkörtefához érvén. Most is muzsikál néhány, a sötétülő lombok alatt hallgatom őket. A folyó mintha csak befagyott volna, szenderegnek a botjaim is. Máskor, ennyi tétlen óra már zavarná az embert… De most?!

Egy hét teljes szabadság!

A család fent tévézik a kis, bérelt faházban a Kis-Bukó mellett, ahol a Túr átbukdácsol a köveken, az öcsém meg fent kóborol a gátőrházon is túl, valahol az Új-Túr mentén. Tudom, hogy most a mélységet méri, a holnapi helyeket keresi. Csak egy botot vitt magával, s egy hatalmas, tenyérnyi ólmot. A súlyt beveti a vízbe, s közben szid engem.

Hogy otthagytam, hogy az Öreg-Túrt választottam.

Még most is hallom a hangját, hogy alkonyul, pedig mikor elváltunk, még hármat sem ütött az óra.

– Hogy mi az ördögöt szeretsz te azon a kis semmi vízen…?! Úgysem fogsz semmit, de ha mellém ülsz, biztos, hogy nyálkás lesz a kezed!

Honnan is tudná, hogy nekem ez a „kis, semmi” víz az első szerelmet jelenti… az első compókat, csukákat, keszegeket. Meg a márnákat. Igen, mert akkor még ezek a bajszos, vaskos vitézek is bőven éltek e sötét, hallgatag vízben.

Most…?

Most se márna, se süllő, csak szúnyog, de az aztán csűstül. A csorda már rég hazatért, talán épp most fejik őket. A szúnyogok meg rajtam állnak bosszút, ha már elment a csorda, el a csordás.

Dongnak, zümmögnek a fejem körül, csapkodom, hajkurászom őket, mikor megrebben a kisebbik botom csúcsa. A nagy, erős Silstar végén harcsára, csukára várva egy féltenyérnyi keszeg szenved, de ezen a kis, vékony boton pontyot, kárászt várok. Trágyagilisztát tűztem a horogra, hátha túljárok az óvatos halak eszén.

Apró, rövid ütések a boton, ám mire bevágok, a gilisztának már csak a farka lóg a horgon.

A nagy Silstar meg sem mozdul, de a kicsi újból mocorog. Most már figyelek…, arasznyi törpeharcsa nyelte le a férget. Visszaengedem a vízbe, s nézem, a kékes-zöldből lassan szürkére váltó folyó hátát.

A túlparti füzek, kőrisek ágait még tisztán látni, ám mögöttük, bent az erdőben egyre vastagodik az est. A leveleknek már csak a susogását hallani, s egy-egy hazatérő madár szöszmötölését.

Vajon mit csinál most a fiú, a nagyokos öcsém? – tűnődöm, aztán már a hajnalon jár az eszem. Kiül majd a ködlő, gőzölgő Új-Túr mellé, s szórja a frissen vágott málét – az este csent kukoricaszemeket. S ha ma felérek majd a házhoz, és lepakolom az üres tarisznyát, azt fogja mondani: reggel aztán időben ébressz…!

Másnap hajnali négykor tekerem meg a bütyökujját, s néz rám álmosan, értetlenül.

– Mi… mi a baj?

Mi lenne…? Semmi. Lassan világosodik.

Még félig sötét van azért. És sűrű csend, meg az ártéri füvek súlyos, buja illata. A töltés alatt fáradt, éjjeli ködök, a magasban meg egy-egy szálláshelyére iparkodó csillag.

A nyár ugyan itt jár még köztünk, de lassan, törődötten rója már a poros utakat, s mind távolabbi tájakra figyel. A gát alatti tölgyes elszántan dacol még a mind közelebb lopakodó ősszel, de az ébredő bakszakáll tanácstalanul nézi szomszédait, az imolát, a katángkórót. Alusznak még, s a bakszakáll most zavartan pislog.

Hisz’ tegnap ilyenkor már meleg volt, nyújtózkodott a töltés zöldje.

Ám tegnap sütött a nap, apránként felemelte fejét, s szárítkozott a mező rengeteg füve, de most vékony, füstszínű felhő kúszott észrevétlenül a keleti égre. Az imént még ott szitált egy magányos vércse, de mostanra eltűnt az is. Csak egy fogoly cserreg a vénülő kaszálókon. Messze, valahonnan a Borzsa-híd felől halljuk a zsörtölődését, ahol kiszélesedik a Túr, s derekas kanyart ír váratlanul. Arra igyekszünk mi is, mély gödrök várják ott az embert, ahol jönnie kell a halnak a tegnapi etetésre.

Én ugyan nem sok reményt fűzök hozzá…, de ha már az öcsém annyira akarja!

Neki aztán mondhatom, hogy a régi, az Öreg-Túr az igazi. Nem érdemli az meg, hogy pocskondiázzuk! Ritkán van ugyan adakozó kedvében, de pár keszeg, kisebb csuka azért majd mindig megakad. Meg persze domolykó, melyek itt különös becsben állnak. Hívják telénynek, hátasnak–, domolykónak szinte soha. Legfeljebb a városról szalajtott úri-horgászok, akik a tengerit kukoricának, a gilisztát kukacnak mondják.

Kövér cserebogár, meg dús, vastag eper híján nekem is ezekre, meg a csontira kéne fanyalodnom –, de akkor már inkább perget az ember. Még akkor is, hogy lassan, de biztosan árad a folyó. Később aztán belátom, hiábavaló próbálgatás ez, jobb híján az öcsém körül ténfergek hát. Tenyérnyi dévéreket, jászokat emelget ki a vízből, a nagyja valahol a bedűlt ficfák alatt turkál.

Tőle lejjebb, a jégmarta nyárfák alatt később azért csak bedobok egy kishallal csalizott horgot, de hogy a kutya sem néz felé, felbaktatok a gátra, s leülök egy fehér, útvető kőre. A nap ki-kinéz már a felhők közül, s fejem fölött egy madár szitál. A hajnali vércse lehet, az szemlélődik ilyen kitartóan.

Milyen szerencsés az a madár, mi mindent láthat ő onnan, fentről!

Vajon tudja-e, tűnődöm, hogy a világ talán legszebb tája terül el a szeme előtt? Holtágakkal, vízmosásokkal szabdalt erdős, ligetes táj, kiégett legelők, egy-egy vén vadkörte…, hátunk mögött pedig a híres zsilip. Ahol kettéválik a Túr, az új, meg az öreg ága. Ég és föld a kettő. De itt, az osztómű fölött még nincs nagy különbség köztük. Itt még ugyanolyan vad, zabolátlan a meder, mint az öreg ág a zsilip alatt, csak kisebbek fák, ritkábbak a bokrok.

A gát túlsó oldalán vén holtágak tekeregnek, keskeny, félig már benőtt gyalogút vezet a partjukon. Felébredt a szél, kövér vízcseppek hullanak a bokrokról, s egyszer csak kilép közülük egy ember. Idősebb, biciklit toló férfi, a kormányon veszettül csörömpölő vedér, a vázra kötve pedig vagy öt horgászbot.

Nem vesz észre első látásra. Ám mikor megpillant, lassítja lépteit, s gyanakodva mér végig. Néhány lépés után azonban már békésen mosolyog, s kérdi:

– Volt valami?

Csak most, hogy rám köszönt, veszem észre, még mindig hátamon a villantós táska, kezemben a könnyű, pergető bot. Mintha csak innen, a gát tetejéről üldözném a csukákat, telényeket.

– Ugyan! – nézem a toldozott botjait. – Fenekezni akar?

– Megpróbálom. Holnap jönnek Pestről az onokák, hátha szerencséjük lesz.

– Hát csak próbálkozzon! – bíztatom sajnálkozva, ám az ő kedvét nem lehet elrontani.

A mi csapásunkon indul a Túrnak, később, mikor megyek, hogy megnézzem a botomat, majd’ felbukom a biciklijében. Mogyorórúdjai legyezőbordákként terítik be a vizet, ül egy kidült fatörzsön, s hideg, már kimeredt töltött káposztát eszeget.

– Megéheztem – mosolyog szégyenkezve. – Hosszú idáig az út, s ma még nem ettem. Rendbe raktam a jószágot, s szaladtam, hogy a napkeltét még elérjem.

– Arról már lekésett.

– Nem baj az – legyint derűsen. – Az a fő, hogy itt vagyok. Majd csak jön valami halacska…, mert rettenetesen szeretik azok a városi pulyák a pirított keszeget.

Nézem ezt a borostás, deresedő embert, s lassan valami megmagyarázhatatlan béke, nyugalom ragad rám róla. Ülünk a parton, süttetjük arcunkat a nappal, s nem akarunk, nem követelünk a világtól az égvilágon semmit. Úgy, mint a ficfák, a juharok. Azok sem követelőznek. Ha esik, elfogadják, ha fúj, meghajolnak… s ha kisüt, felragyognak. Ráhagyják a természetre, hogy tegye a dolgát. Hogy tavaszon magot vessen, hogy nyáron nevelgessen. Hogy a folyó áradjon, bölcsőként életet ringasson. Hogy aztán jöjjön néhány ember –, megszedni a vámot.

No hiszen, mi aztán nem szedjük!

A nap már a szemközti fák ágait nyalja, de a mi boltjaink mintha csak nem is léteznének.

– Na, itt se lesz ma már semmi.

– Jöhet az még – mondja szelíden, s bíztat, vigyek a gilisztából. – Az este szedtem, jó vastag, fekete giliszták.

S mintha csak hallanák az iménti szavakat a halak, megmozdul az egyik rúdja. Arasznyi törpeharcsa vergődik a horgon.

– Ugye mondtam, hogy megindul! – simítja meg a fekete, nyálkás halat, s becsúsztatja egy sűrű szövésű zsákba.

Nem telik el öt perc, megint moccan a mogyoróbot vége. S kivesz újból egy halat, egy tenyérnyi kárászt. Még tényleg megindul, nézem a tüsténkedését, s belemarkolok a gilisztásüvegébe. Átballagok a saját botjaimhoz, feltűzöm a vastag gilisztákat, s várok.

Később hanyatt dűlök a fűben, bámulom az idei gólyák szárnypróbálgatásait. Lehetnek vagy nyolcan, irdatlan magasban köröznek. Mind lejjebb, s lejjebb szállnak, s mikor már majdnem a fák ágait súrolják, rémült szárnycsattogtatásba fognak. Suta, erőtlen még a mozgásuk, ám azért csak visszaerőlködnek a felhők alá. Nézem, miképp rúgják mind feljebb, és feljebb magukat, s eltűnődöm, mi járhat vajon a fejükben!? Vajon mit jelenthet nekik ez a folyó, ez a rét, ez a mező…? Ezek a fák, ezek a füvek?

Vagy ők nem is látják mindezt, Csupán azt jelzi fejükben valami műszer, hogy itt jár a tücsök, a béka, a pocok…?

Aligha. Hiszen másutt is van egér, bogár, madárfióka. Miért térnek hát akkor vissza ide, csakis ide, ameddig csak élnek…!?

– Hé… gyere már! – hallom ekkor múlóan, távolról az öcsém izgatott hangját.

Hatalmas, majd tíz méteres grafitbotot szorít a lába közé, ha nem markolná a derekát, hát kézzel-lábbal integetne szegény. Így aztán csak a szemét meresztgeti, meg a fejével mutogat.

Csak sokára kapcsolok, hogy ne a vizet nézzem, hanem a zsinórt. Meg a bot csúcsát, mely karikába hajlik, és kis híján a vizet verdesi. S végre meglátom a zsinórt is, ahogy a vizet hasítja. A bot persze afféle modern versenyszerszám, minden orsó, fék nélkül. Így aztán a zsinóron, meg a horgász ügyességén múlik minden. Meg persze a halon. Ami biztosan nem márna, vagy valami megveszekedett nyurgaponty, mert akkor már rég meglépett volna.

Ám ez sem valami tenyérnyi, szelíd halacska, mert olyan vadul, mégis olyan fenséges magabiztossággal kering a bot hatósugarában, mint aki tökéletesen tisztában van a saját erejével.

– Te, ez még el is mehet! – rémüldözöm, s furcsa módon az öcsém is csendes.

– Ettől félek én is – mondja, s int, hogy vegyem elő a szákot.

Jó néhány éve kergetjük már együtt a halakat, de az még sohasem fordult elő, hogy tőlem kért volna segítséget. Igaz, ilyen vékony keszegező versenybottal sem láttam még horgászni –, így aztán meglehetősen bizonytalanul veszem kézbe a merítőszákját.

A folyó fölött könnyű, áttetsző pára gomolyog, úgy tűnik, már-már nem is a vízzel, hanem e gomolygó köddel küszködik a halunk, mikor hirtelen felvágja magát, s meglátunk egy nagy dévért. Lehet benne vagy másfél kiló, én horgon még nem is igen láttam ekkora példányt. De az öcsém elhúzza a száját.

– Nézd már, hát ez csinál ilyen ribilliót!?

– Úgy teszel, mintha naponta akasztanál ilyeneket – morgom, de persze csak szákolás után.

Ám az öcsém vigyorog rendületlenül, s megenyhülök én is, mikor felhúzom a vízből a haltartó szákját. Fél karomnyi paducokkal, kilós dévérekkel van kibélelve. S vágnak akkora rugdalózást, hogy – kisvártatva átcsörtet hozzánk a „tőtött káposztás” szomszéd.

– Jaj de szépek…! – mondja csendesen, s leguggol, úgy simogatja a nagyját.

Mintha csak én fogtam volna mindet, büszkén nézem a halakban gyönyörködő aprócska embert, aztán, valami különös indíttatásból, a választ is sejtve, azt kérdem tőle:

– Azóta volt valamin?

– Ó… nem, semmi – mondja szégyenkezve. – Maguk mivel fogták? Evvel?  – nézi a méregdrága botot.

– Meg csontival – mondja most már az öcsém is csendesebben.

– Pondróval? – kerekedik ki az emberünk szeme –. Hát maguk képesek a dögökben bogarászni!?

– Hát, nem éppen – veszi elő öcsém a csontis dobozát, s lecsavarja a fedelét. – Szagoljon csak bele! Ez magának büdös?

A szomszéd óvatosan hajol a doboz fölé, tétován beleszagol, egy kis ideig hallgat, majd ránk néz bizonytalanul.

– Adnának pár szemet?

Én már nyomnám is kezébe a teljes dobozt, hisz van még nekünk fenn, a háznál majd egy fél vödörnyi kukac, mikor Balázs megfogja a karom. S ránéz a vendégünkre.

– Mit akar maga ezzel?

– Hát – bizonytalanodik el a hangja –, jönnek az onokák Pestről. Szegények csak nálam esznek halat.

– Akkor magának nem csonti kell, hanem hal! – emeli fel Balázs a szákot, s kiborítja mindet, az utolsó szálig mindet a gyepre. – Fogyasszák egészséggel!

– De hát hogy…, hát hogy gondolják? – kerekedik ki a szomszédunk szeme, és hol ránk néz, hol a tömérdek halra. Zavartan simogatja a dévérek hátát, de a legjobban mi vagyunk mégis zavarban.

Kapkodva pakolunk, és gázolunk át az ártér még mindig harmatos füvén, mely fölött szűrt, fátyolos fény ragyog –, fent a faház udvarán pedig a gátőr, meg a kölcsei cimborák. Vannak vagy heten, vígan sütik a sonkát, a szalonnát. Vastag kenyérszeletekre csurgatják a zsírt, és sajnálkozva nézik az üres szákunkat.

– Mért nem mentetek a Tiszára? Milotán már napok óta megy a süllő – csóválják a fejüket, s a kezünkbe nyomnak egy jókora darab sódart, szalonnát.

X

Dehogy mentünk! Ha süllőt nem is, dévért, paducot azért fogtunk itt is jócskán. Adtuk boldognak, boldogtalannak. Csak Tibor, a gátőr nem fogadott el egyetlen szálkát sem.

– Halljátok, dombra homokot? – kacagott, s megpiszkálta a szabadságunk végét jelző tábortűz parazsát.

Tengerit sütöttünk héjában, s krumplit, vastag, szürke agyagba bugyolálva.

Bársonyos, augusztus végi est borult ránk, egy-egy csillag is leszaladt az égről – s mikor reggel kikísért bennünket a gátig, azt hittük, megszakad a szívünk a búcsúzásban.

A villanydróton fecskék ültek, az égen bárányfelhők úsztak, Tibor pedig csendesen megveregette a vállunk.

– Csak semmi sírás-rivás! Hamarébb visszajösztök ti, mint azok a fecskék!

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése