A jándi palajon

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 20 400.jpgA nyár olyan hirtelen libbent közénk, mint valami szeleburdi csitri. Az öreg tölgyek alatt még el sem nyitott a gyöngyvirág, még a fészekben pislogtak a varjúfiókák, mikor nekiveselkedett a Nap, s zuhogni kezdett a fény.

Két hét múlva aztán más kezdett zuhogni.

Az eső.

Vastag, fekete felhők úsztak alacsonyan az égen, s esett, esett. A nyarat pedig ledöntötte a láz. Egy erdőszélre szorult kövér bodzabokor alá húzódott, s mikor június derekán csillapodott a láz, és kidugta fejét a lombok alól, nem akart hinni a szemének: már nem látott át a burjánzó gaztengeren.

– No, megálljatok! – húzta össze szemöldökét  a nyár, s attól kezdve vége lett a dudvavilágnak!

Előbb csupán kis szelíd szél támadt, majd szakadozni kezdtek fenn a felhők is.

A töltést kaszáló férfiak megálltak a munkában, kigombolták mellükön az inget. Felnéztek az égre, megtörölték a homlokukat.

– Hál’ Istennek…! – sóhajtották. – megszárad legalább a szénánk.

Néhány nap múltán a szúnyogok is csendesebbé váltak, a felhők pedig végképp eltakarodtak az égről. Aztán a szénát is behordták, csak a száraz illatuk maradt a mezőkön. Meg persze a tömérdek szöcske, akikre gébicsek vadásznak, s ülnek tele beggyel az út menti kökénybokrokon.

Jó hete tart már az irdatlan meleg, s alig várjuk, hogy lerúgjuk lábunkról a csizmát. Ülünk az árnyékban, egy frissen tört ficfaággal legyezzük magunkat.

Az imént csörtettünk át a vastag bozóton, s azon tűnődtünk, miképp bírta el azt a rengeteg portékát a kis Trabantunk. Fürödhetnénk is éppenséggel, hisz alig ötven lépésnyire a Tisza, de kinek van kedve most átvágni a tűzforró homokon. Fürödhetünk még épp eleget!

Heverészünk hát a parton, s várjuk az öreg Valóczkit.

Valahol itt járhat már az alsó kanyar végén, csak éppen a vízre hajló fáktól nem láthatja az ember. Csónakkal jön, hogy átkelhessünk a túlsó partra.

Ott ugyanis jár a márna, a kecsege. S a kérészeket is meg tudjuk szedni, legalábbis ő ezt ígérte, mikor legutóbb nála jártunk.

Kint üldögélt egy birs alatt, egykedvűen cigarettázott.

– Ó, nem repül még a kérész… korán jöttek! – legyintett, pedig június végét írtuk már akkor. – Egy hét múlva…, talán kettő.

– És ha lekéssük…?

– Bíz’ az meglehet – bólogatott együttérzően.

– Nem’ tudna üzenni?

– Hát…, éppenséggel. Csak az a baj, hogy összevesztem a postással. Pedig telefonon lenne a leggyorsabb.

Most mi legyen, néztük az öcsémmel egymást, s veszni láttuk a reményt. Ám később felvidult a tekintetünk.

– Nem lehetne kiengesztelni valamiképp?

– Nehezen. Bár, hogy most mondják…, szereti a pálinkát. De csakis a szilvát!

Még aznap este kerítettünk a faluban egy tisztes üveggel, s beállítottunk a vén Valóczkihoz.

– Itt a szilva… Átmegyünk hozzá?

– Minek? – nézett ránk riadtan. – Este van már, majd én elviszem neki reggel.

Lestük, vártuk az üzenetet napokon át, s már kesernyésen másik kiránduláson törtük a fejünket, mikor aztán másfél hét múltán megcsörrent a telefon.

– Maguk azok…? – hallottuk messziről az öreg rekedt, reszelős hangját. – Készüljenek! Virágzik a Tisza.

– Hála az Úrnak, köszönjük! – örvendeztünk, de ezzel még nem volt vége a beszélgetésnek.

– Ne nekem köszönjék, hanem a postásnak. Egyébként azt üzeni, jó volt az a kis pálinka, hol főzették…!?

A vén betyár, kacagtunk az öcsémmel, fogadjunk, hogy nem is ivott abból egy kortyot sem a postás.

Mert ki hallott már olyat, hogy egy postáskisasszony panyolai szilvát kíván…!?

Lassan, álmosan múlik a délután, tán már aludnánk is vígan, ha nem lenne ez a rengeteg pőcsik, vízi darázs. Mintha ló rúgná meg az embert, mikor a hátunkra szállnak.

Alvásról így szó sem lehet persze. Ám egyszer csak azt veszem észre, hogy Balázs már javában horkol, s az én pilláimhoz is vasvilla kéne támaszték gyanánt.

Csak a nap nem álmos, igencsak igyekszik az égen. Halk szellő támad, a levelek közt apró riadalom. Lágy zizzenések futnak szét a parton, s a forró homokon felemeli fejét egy zöld hátú gyík. A túlparti dűlőutakon valami fogolycsapat bogarászik, s hogy felsóhajt a délután, a legvénebb kakas éktelen cserregésbe kezd…

Erre riadok én is, meg arra, hogy valaki keményen tapossa a fövenyt.

– Így aztán könnyű. Repülhet a kérész…

A vén Valóczki áll a fejünk fölött, s mutatja a nap állását.

– Maguk aludni jöttek!? Ezért kár volt felevezni ezen a büdös kemény vízen.

Kábán ülünk a napon, mert az árnyék rég eltűnt már a fejünk felől, s most valahol az ártér pocsolyáira borul, ahol békák lesik a szilaj szúnyoglegényeket, akik azt hiszik, még mindig, hogy övék a világ…, éljen a szerelem.

Vagy nem is a szerelem hajtja egymásnak őket?

Fene tudja. Ám mindez a legkevésbé sem izgatja vendégünket.

– Na megyünk…, vagy maradunk!? Mert ha maradunk, leveszem a kalapom. Könnyítsen magán az ember ebben a kutya melegben.

Mint juhász a kampósbotjára, a csónaklapát nyelének támaszkodik, s néz át a vízen. Szakadt, meredek ott a part, s úgy rohan alatta a víz, mintha csak űzné valaki. Egy-egy bedűlt fa, megbontott kövezés, s tajtékzó, zuhogó áradat.

Hol a márna, a kecsege, ha nem ott!?

A Tisza alig kőhajításnyi széles, néhány evezőcsapás csupán a túlpart. Ám nem ilyen sodrásban. Mire észbe kapunk, már lent imbolygunk vagy kétszáz méterre az eredeti céltól. Igaz, én kezelem az evezőt.

Pontosabban, Valóczki szerint az evezőt, aki látván küszködésem, enyhe rosszallással megcsóválja a fejét.

– Na, adja ide! Úgy látom, nem szokta a cigány a kaszát.

Nagy nehezen megfordítja a ladik orrát, s nekidűl a sodrásnak. Addig mesterkedik, hogy már egészen a partot súrolja a csónak oldala, de tudja ő, hogy mit csinál. Itt már visszafelé áramlik a víz, csak irányítania kell a megpakolt hajót.

Öcsém kiugrik a partra, széles, lapos követ keres, hogy azzal súlyozzuk majd le a ladik farát. Már be is lép a botok, meg  a szákok közé, mikor felszisszen.

– A betyárját…! A bágert a túlparton hagytuk.

Áll kétségbeesetten, ölében azzal a böhöm nagy kővel, én meg szitkozódom csendesen, hisz még a kérészt nem szedtük meg. Mire horgászni kezdünk, a nap is lemegy talán.

Csak az öreg pöfékel egykedvűen, s veti oda foghegyről Balázsnak.

– Itt fogunk hálni? Mért nem húzza már ki a hajót arra a kis nyelvre!?

– Nyelvre…? Milyen nyelvre?

– Nem látja a bokor megett azt a kis halmot?

Látom. De attól még nem jön át a báger hozzánk.

– Minek jönne?

Dühösen hajítja a csikket a vízre, de lenyeli a mérgét, már a bozótban csörtet egy lapáttal, s leszól a meredek partról.

– Ehun van ni! Megteszi…?

Hatalmas szívlapátot lendít a magasba, amilyennel a nagydarab szenesemberek dolgoznak, s a mi arcunkról nyomban lehervad a mosoly.

Mert azt a lapátot, még így pucéran is alig bírjuk megemelni. Mi lesz itt, ha lenyomjuk az iszapba? Nincs ember, aki kirángassa onnan.

Legfeljebb az öreg Valóczki.

Ránk néz, meghúzza a száját a bosszúsan. Iszik egy korty pálinkát, majd letolja a nadrágját. S lemerül mellig a vízbe.

Nyomja, forgatja a lapátot, majd elkáromkodja magát. Mert alighogy megemelte, a víz már el is sodorta róla az agyagot.

Ám a második szúrásnál elégedetten nyög, s a partra zúdít egy kisebb szekérre való iszapot.

Tele van vékony, sötét lyukakkal, melyek pillanatok alatt megelevenednek. Apró, sárgás-fehér férgek igyekeznek potrohukat előretolva a fényre, a lustábbakat egy-egy marék vízzel nógatjuk gyorsabb mozgásra. Már tucatnyinál is több nyüzsög a dobozban, s mikor megkapjuk a második szállítmányt, az öreg megszólal.

– Elég lesz… evvel már kibírják.

– Ugyan, dehogy lesz! – elégedetlenkedünk.

– Még el se fogy.

– Ez…!? Egy óra alatt elhorgásszuk.

– Utána már nem is lesz rá szükség. Mert úgy fog szállni a kérész, mintha csak jégeső esne.

Nézünk az égre, úgy hét óra körül járhat, és fogalmunk sincs, honnan veszi azt, hogy a jégeső elbújhat majd a mai kérészmenés mögött. Mert mi az égvilágon semmi jelét nem látjuk annak.

Hacsak azt nem, hogy messze, nyugaton feltűnik egy kövér, fekete felleg, s tart felénk komótosan. Amúgy szép, készülődő nyári est a társunk, meg egy halom, nyüzsgő kérészálca.

– Te, nekem gyanúsak ezek a férgek! – forgatja Balázs a dobozt. – Tavaly mintha nagyobbak lettek volna.

– Miért… mikor szedték? – elevenedik meg az öreg.

– Ilyentájt. Tán két, vagy három héttel hamarabb.

– Akkor meg mit csodálkoznak?

– Mit…, hát ezek visszafelé nőnek? – nézem most már én is ferde szemmel a dobozt.

Az öreg morog, hümmög, fészkelődik, majd elneveti magát. Már ha kacagásnak lehet nevezni az ő száraz, rekedt kaffanását.

– Úgy látom, hiába tanítja magukat az ember! Nem látják, hogy ezekbül már kirepültek a három évesek…!? Ezek két évesek mind!

A ladikot keresztbe állítja a folyón, s mikor leengedi a követ, azt mondja csendesen.

– Kezdhetik!

Én még szöszmötölök, rendezkedem a csónak alján, de Balázs már méri a mélységet.

– Nem sok – szól hátra –, legfeljebb négyes. De öt biztos, hogy nincs.

Nagy, lapos ólmokat kötünk a zsinórra, Valóczki ezt sem hagyja szó nélkül.

– Minek arra akkor súly!?

– Hogy a víz el ne vigye.

– Kicövekeltem én már ezt a hajót!

Szívjuk a fogunkat, hisz most az egyszer igaza van a vén betyárnak. Elég lett volna egy kisebb gömbólom…, az is leszáll a fenékre. Innen azt sem viszi ki a sodrás, s a hal sem fog gyanút.

De most már mindegy, semmi kedvünk megint szerelni.

Három, négy álcát is húzunk a horogra, s nézzük a vizet, a hátán úszó apró ficfaleveleket.

Balázs még mindig szöszmötöl, mikor megrezdül a véknyabbik botom csúcsa.

A sodrás, legyintenék, de az öreg már tekeri is az orsót.

– Bucó…, orsóhal lesz – mondja, s minden különösebb csinnadratta nélkül beemel a csónakba egy szép, ezüstös testű gardát.

– Na, ugye…! – kajánkodunk, de azért örvendezünk is egyben az errefelé ritka zsákmánynak. Ám azon nyomban meg is hűl a vér az ereinkben.

Mert rögtön visszahajítja.

– Most mit csinál?.

– Csak nem fogják kiröhögtetni magukat ezzel a nyamvadt kardhallal…!? Mit szólnának bent, a faluban, ha meglátnák!?

A hajó oldalának támasztja a botot, sértődötten cigaretta után kotorász. Egy nagy, vastag szúnyog billeg a homlokán, rá se hederít. Mintha csak azt mondaná, Isten teremtménye ő is, neki is élni kell. Furcsa logika, meg kell hagyni…, de mi már nem merünk egy szót sem szólni. Csak vakaródzunk. Meg titokban, mikor látjuk, hogy másfele néz, csapkodjuk az arcunk, a nyakunk, a homlokunk. Hiábavaló persze minden, mert újak, meg újak jönnek. S mind éhesebbek.

Vakaródzunk hát…, ám mit is tehetnénk? Hisz’ kapás egy szál sem.

A vízre hajló ágon egy pók ül, jobb híján őt bámulom. Ő meg a Tiszát… Vagy ki tudja? Felőlem nézheti akár a partot is, ahol  a bokrok alján mocorog már az este. A nagy, kövér ficfa is nagyokat pislog, a bokrokra könyököl. Egy-egy apróbb szellőre riad fel csupán, mikor megrebben, és zörögni kezd a part, a sok zsörtölődő szomszéd.

Valami régi, megszáradt kenyérdarabkát rágcsálok, és fel sem tűnik eleinte a furcsa, kereplő hang.

– Prrr…prrrrrr…

A folyó surrog…, vagy mi ez!?

De ekkor már meg is indul az egyik bot, a Balázsé. Rémülten kap utána, s már hajtaná is az orsót, de annak meg sem moccan a karja. Beszorult a fékje, vagy az ördög tudja, mi lehet vele. Csak a bot dolgozik hát, meg zsinór – csak úgy hasítja a vizet. A bot kis híján már a folyót veri, mikor észbe kap végre, s beállítja a féket.

A hal azonban így sem jön közelebb, száguld viszont felénk egy motorcsónak.

Honnan az ördögből keveredett ez elő!? S hogy tudta kiválasztani a legjobb pillanatot…!? Rejtély.

Ám az öreg rá se bagózik. Nyugodtan könyököl a térdén, s azt mondja:

– Meg lesz a’ mán. Mit kell izgulni…? Márna.

Persze, mint az iménti „orsóhal” – morogjuk, de tartjuk a szánkat. Minek bosszantsuk magunkat még vele is, van itt baj elég. Rohan a hal, s el sem tudjuk képzelni, miféle náció lehet. A harcsa sokkal lomhább, makacsabb, a kecsege meg  egy-kettőre feladja magát.

Mi hát ez akkor…, tényleg márna lenne!?

Méghozzá nem is akármilyen. Mikor először feljön a vízre, még a vén Valóczki is feltápászkodik.

– Csak ne erőltesse! – szól Balázsra, s a biztonság kedvéért kézbe veszi a szákot.

S ha már a hal itt a keze ügyében, alámerít szépen. Szegény alig piheg már, fekszik csendesen. Három kilósnál is nagyobb, néz mereven előre. Csak a farkával üt erőtlenül egy-egyet a csónak farában.

– Na, el ne sírják már magukat! – reccsen az öreg hangja, és átmutat a túlsó partra.

A palaj mögött sűrű, ártéri erdő…, csak azt látjuk, a sötét, komor tömböt. Meg néhány parányi, sárgás-fehér lepkét. Mintha zsinórban húznák őket, száguldanak eszeveszetten a folyó fölött. Majd hirtelen zuhanni kezdenek, hogy újból felcsapódjanak.

– Látják… látják!? Kezdi már!

A vén Valóczki egy késsel mutogat, a falat is megállt a szájában, csak a kérészek mennek, özönlenek a parton.

Persze, a túloldalt. Mert nálunk egy szál sem.

A nap eltűnt már, mi észre sem vettük, s megbabonázva bámulunk át a szemközti partra.

Mintha csak megfordult volna a Tisza! Már valóságos kérészfolyam hömpölyög a víz fölött –., akárcsak hóvihart nézne az ember. Kihalt az utca, csak a szél fúj, hordja, csapja a havat a néma éjszakában. S egyre erősebb a vihar, mind sűrvebbek a pelyhek… Sosem lesz tán vége ennek az orkánnak!

– Kop-kop… – jut el lassan a tudatomig, hogy az én botom kocogtatja a ladik oldalát.

Csak fél szemmel pillantok oda, hisz a másikkal a kérészek násztáncát lesem, de mind erősebb a kocogtatás.

S már nem csupán hajlik…, de megy is a bot!

– Elmegy! – bukik belőlem ki kétségbeesetten a szó, de mintha csak a falnak beszélnék.

Rám se hederítenek.

Mint két gyermek, állnak a csónak orrában, s lepkékre vadásznak. Csapkodnak a cikázó kérészek után a két, hosszú nyelű szákkal.

A hal pedig megy, megy rendületlenül.

Próbálom szorosabbra állítani a féket, ám így meg a bot hajlik nyomban karikára. A zsinór tán még bírná is, de ez a bot…!? Húsz évnél is öregebb már, álmomban se gondoltam, hogy egykor ilyen szörnnyel akadok majd össze.

Hajlik, ropog a dereka, becsületére legyen azonban mondva, küzd rendesen. Nekem csak tartanom kell, a hal fárasztja magát. Megy jobbra, megy balra…, de mintha most valamit engedne. Csak egy-egy gyengébb rúgás, s jön, araszol egyre közelebb hozzám.

Már itt ténfereg valahol a csónak előtt, mikor megemberelem maga.

– Hé…! Hol a szák!?

Az iménti, réveteg kérészezők nyomban megelevenednek. Egyszerre nyúlnának érte, ám mikor meglátják a halat, megdermed kezükben a háló…

Hát még bennem a lélek!

Mert feljön a vízre egy akkora harcsa,  akár egy uszadékfa.

Van benne vagy tíz kiló…

Az öreg kap először észbe. Kifordítja a szákot, rázná ki belőle a rengeteg kérészt, ám azok az Istennek se akarnak kibújni onnan. Mintha csak bogáncs kapaszkodna a hálószemekbe.

A hal persze nyomban megérzi a mozgást.

Tétován csap a farkával kettőt-hármat, s lassan megindul. Nem baj, gondolom, hadd menjen, csak meg ne vaduljon. Mert ha megfeszül az öreg zsinór…!

Mit mondjak…? Megfeszült. S oly’ vígan lengett a bot csúcsán a vége, mintha csak győzelmi lobogó lett volna.

Mit tehettünk volna, bámultunk a harcsa után. Csak néhány buborék jelezte a nyomát, de Isten látja lelkünket, cseppet sem bánkódtunk.

Ők ketten legalábbis…

Még el sem tűnt a harcsa, máris fordultak az ellenkező irányba. Akkorra megszűnt már a „hófúvás”, lent a vízen sodródott a rengeteg kérész. Azokat halászták nagy igyekezettel.

Később feltekertem a botokat, s szembe fordultam a Tiszával. Egy-egy magányos kérész bóklászott még az égen, néztem, találnak-e vajon párt maguknak.

Aztán felszedtük a horgonyt, eloldottuk a kötelet. Mire átértünk, öreg este volt már, s forgattuk, csodáltuk az öcsém zsákmányát. A márnát, a kérészrablók titokzatos halát.

Csak bennem sajdult fel egyszer-kétszer a kérdés: az én harcsám vajon most merre járhat?! Találkozunk-e még vajon ebben a világban?

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése