Szamossályi

Közel a nyolcvanhoz ma is a világra figyelve, az emberekkel törődve munkálkodik Dudás Ferenc, sokak „Feri bácsi”-ja Szamossályiban. Egy másik Szamos menti községben, Nagygécen, született 1922. december elsején. Első gyerekként született, de a négy testvér közül már csak ő él. A kovácsmester édesapa illetve a gyerekeket nevelő, a háztartást vezető édesanya kemény munkára szoktatta a gyerekeket. Emlékeznek még a pátyodiak is a kovácsmesterre, ugyanis a Dudás család ott kereste a boldogulás útját, majd Szamossályi gátőrháza lett a következő állomás. Télen a nagycsizma, meg a tűzifa a kisdiák hóna alatt jelentette az iskolába való bejutást. Szamossályi általános iskolájából a mezőgazdasági munka jelentette a folytatást.

Szamossályiból választotta ki párját, Fási Jolánt. 1950-ben kötöttek házasságot. Mindkettőjük szülei segítettek földdel, gazdasági felszereléssel. József után egy évvel később született az édesapa nevét viselő fiú. Mindketten Szamossályiban végezték az általánost. Józsi útja a középiskola után Kecskemétre, az Automatizálási Főiskolára vezetett. Ma családjával Mátészalkán él. Feri jogi egyetemet végzett, s ma Budapesten minisztériumi főosztályvezető. Mátészalkán egy, a fővárosban két unoka él (mindhárom fiú), s látogatja a szülők régi házát, amit nagyapáék ’54-ben építettek fel a Kossuth utca 61. szám alatti telken.

Időközben megalakultak a tanácsok. A tanácselnök – Varga András – ösztönözte a budapesti tanácsakadémia elvégzésére. A szükség azonban megváltoztatta a terveket, s az iskolából hazajött:

– Tanácstitkár kellett a faluba, és 1951 szeptemberében kineveztek vb-titkárnak. Több mint húsz évig végeztem ezt a munkát. A körzetesítések révén 1973. április 15-én Jánkmajtishoz csatoltak bennünket. A nyugdíjazásig hátralévő évtizedben mint a jánkmajtisi Nagyközségi Közös Tanács köztisztviselője dolgoztam. 1983-ig, nyugdíjazásomig, heti két alkalommal kerékpárral jártam Jánkmajtisra. Vezettem Szamossályiban a kirendeltséget, és intéztem Hermánszeg és Szamossályi lakóinak ügyes-bajos dolgait. A villany csak 1956-ban jutott el a faluba. Akkor semmiféle hozzájárulást nem kellett fizetni. Dudás Ferenc még élénken emlékszik, milyen nagy örömmel fogadták az itt élők a technika ezen vívmányát.

1957. július elsejétől a tanács megindította a fakompot. (Az emlékek között akad egy-két olyan révész, aki nem a vizet szerette igazán italként, de baleset nem volt.) Az itt élők 1970-t nem felejtik el. A lakosságot kitelepítették. A tanácstitkár maradt vagy száz férfival, a töltést erősítették, így a falut nem öntötte el a víz. A helytállást elismerte az akkori kormány. Kiváló munkáért kitüntetést is kapott.

– Párttag voltam, úgy illett. Ugyanakkor egyetlen anyakönyvvezető. Akkor még társadalmi házasságkötések voltak. Családunk jó barátságban volt a falu papjával. Persze ez nem jelentette azt, hogy akit én összeadtam, az a paphoz is ment volna. Amit meg lehetett tenni, azt az egyház, illetve boldog emlékű Guthy Sándor lelkész támogatása érdekében megtettem, megtettük. Talán itt kell elmondanom, hogy mindenki dolgozott. A cigányoknak is volt munkahelye. A férfiak egy része eljárt Pestre dolgozni. A „fatengelyes világban” apósom, illetve az öreg Kocsány vezette a tszcs-t. Amikor 1959-ben megalakult a tsz, Urbán Anti lett az elnök. Nem volt összetűzésem senkivel.

A mostani porta négyszögölét 4 forintért vette a Dudás család annak idején. Ők, de a sályiak többsége is, az ötvenes–hatvanas években betelepítették kertjüket almával. Ezek a fák még ma is ízletes jonatánt teremnek.

Az emlékek maradnak, ugyanis ’90-ben meghalt a ház asszonya, a gyerekek, az unokák a városban élnek. Az önkormányzati konyháról, miként a település többi idős lakója, elhozza köznapokon (térítés ellenében) az ebédet, de nem jelent gondot az étel itthoni elkészítése sem. A lakásban vezetékes víz, telefon van. A szobában televízió, újság, a faluban kedves ismerősök, akik mindig jó szívvel állnak meg egy-két szóra. A községben egy biztos találkahely van, ez a falu kocsmája. Itt illik minden nap levizitelni, itt lehet hallani a helyi és a rangosabb híreket. Itt lehet kicserélni a véleményeket egy pohár sör mellett.

– Fiaim és családjaik is élik a maguk életét, bár, ha csak tehetik, meglátogatnak. Az iskolai szünetekben az unokák is eljönnek. Nagyon jó, hogy telefonunk van, így ez is biztos kapcsolatot jelent. Szerencsére komoly egészségügyi problémáim nincsenek. A rokkantsági illetve normál nyugdíj összegéből tisztességesen megélek. A nagyobb ünnepeken pedig buszra, vonatra ülök (ingyen van), s meglátogatom a fiaimat. Ilyenkor mindig szóba kerül szegény feleségem, akinek az állhatatossága nagyban hozzájárult sikereikhez.

Ilyen az ember, küzd évtizedeken át, valójában azért, hogy közvetve, közvetlenül hozzásegítse gyermekeit ahhoz, hogy ők többre vigyék, boldogabban éljenek.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 10. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)