Gróza vására

Ágerdőmajor

Ágerdőmajor220.jpgA férfi, aki libasorban menetelő négyőnket vezeti, kérdésünkre megáll. „Hogy mi az a hosszan elnyúló sötét felhő? A börvelyi kendergyár füstje. Akkor szokott ilyen mélyen megülni a mező felett, ha esés lesz. Vagy eső, vagy hó.”

A szabadnapos határőr parancsnok ismét elindul a méteres hóbuckák között kanyargó gyalogösvényen. Gál Lászlónak hívják. Ő és még két ember vágott neki a hómezőnek e sorok írójával, hogy felkeresse Ágerdőmajor „lakosságát”. A vám- és pénzügyőri kirendeltség ügyeletese Nagy Gábor dolga felől szintén velünk jöhetett. „Egy kimenő, meg egy bejövő vonat van Nagykároly és Mátészalka „viszonylatában”, messze még ez érkezésük.” Nézegetjük a messzi tanyát, elég nehezen közeledik. Alföldi János, a mérki tsz-elnök biztat. „Ott, annak a háznak a sarkánál kezdődik a mi földünk. Ez itt még a vállaji Rákóczié.” Tőlünk jobbra pedig egy jó kőhajításnyira, az ország határa.

Amikor a térképen kerestem a helyet, olyan betűvel találtam írva, amitől népes kis település is lehetett volna. Erre lehetne következtetni abból, hogy nap mint nap halljuk a nevét a vízállásjelentésben. A leolvasást szolgáló műtárgy a híd mellett tényleg tekintélyt parancsoló. Az ember azonban, aki innen az aktuális hidrológiai adatot továbbítja, csak addig tartózkodik itt, amíg megteszi feladatát. A vasútvonal magyarországi végállomásán sincs vasutas, csak az ügyeletes vámos várja meg a bejövő szerelvényt. No meg időnként kijön a szerelvénnyel egy MÁV alkalmazott, és gyalog sétál vissza Ecsedbe. Megszámolja a talpfákat? Azt nem, de ellenőrzi a vonalszakaszt. Mint a határőrök a rájuk bízott határt a megfelelő időben és gyakoriságban.

Különben Petőfi-álmodta puszta ez az Ágerdőmajor. Bár lehet, hogy csak a nagy fehérség teszi, meg a napot eltakaró réteges füstfelhő. Olyan ijesztő a szmog, hogy egy város‚ „megirigyelhetné”. Nem nagyon állunk meg, mert még mindig foga van az időnek. A népes előőrs tagjai csak úgy gallérjuk mellett hátra-hátra szólva mondanak egy adomát az öreg Nagy Sándorról, akihez igyekszünk. Hozzátéve: „de majd, ahogy ő elmondja…”. Odaérünk. Az akácfák szegélyezte dűlőúton kétméteres hótorlasz állja utunkat. A kitartó kis ösvény állhatatosan folytatódik. Kerül egy nagyot és máris a mezőn vagyunk. Amint felnézünk, külön-külön látszanak a kórósövény szálai. Lepillantok. A nyomok mellett valami érdekes: egy-egy szúrás a hóban. Nem lehet kétujjnyinál szélesebb, és felül egy kicsit elhúzva. Megállunk, hogy megfejtsük a talányt. A határőrparancsnok lehajol, kivesz egy akácfatermést a lyukból, majd rövid gondolkodás után közli: „itthon van Juliska néni is, az ő botjának a nyoma”.

Nagy Sándor, és 94 esztendős édesanyja kettesben éldegél Ágerdőmajor egyetlen épen maradt házában. Még egy épület található itt, nem messze tőlük, de abban nemigen laknak, mert teteje nincs. A tornácon olyan mosolyogva, olyan örömmel fogadnak bennünket, mintha egész életükben erre a találkozásra vártak volna. Zavarba ejtő a kedvességük, közvetlenségük. Pedig még meg sem szólaltak, csak köszönésünket fogadták. Néznek-néznek, szemükben boldogságos mosolygás.
— Hogy tudnak itt élni mindentől, mindenkitől távol? — kérdezem. Magamnak is idegen a saját hangom.
— Hogyan? Hát mint a szerelmesek! Én szeretem az édesanyámat. Ő meg szeret engem. — Egy szót sem szól többet, várja további kíváncsiságunkat. Odalép a kis öregasszonyhoz és átfogja a vállát. Érdeklődéssel, élénken fut tekintetük egyikünkről a másikra.
— Azt tessék elmondani Sanyi bácsi, hogy ment itt a csempészés a háború után — próbálja eszébe idézni az öregnek a beígért történeteket Alföldi János.
— Az fiam nem úgy mint most, de hát itt van a finánc, mit fog szólni? — pillant az egyenruhás férfira.
— Ugyan már bátyám, elévült az már. Ma pedig másként csinálják — nyugtatja Nagy Gábor alig titkolt türelmetlen kíváncsisággal.
— Itt ezen a mezőn — kissé kijjebb lép a kerítéshez és karjával magához öleli az egész tájat — itt volt Gróza vására. Tudják ugye? Akkor még Gróza Péter volt odaát az elnök. Az megengedte, hogy a népek beszéljenek egymással. Szóval itt ezen a mezőn ment a nagy cserebere. Az az őrtorony akkor is ott volt, de még abból is lejött a baka üzletelni.
— Igaz az Sanyi bácsi, hogy sóért lehetett lovat venni? — Gál László, a határőrparancsnok próbálja megerősíteni másutt szerzett ismereteit.
— Igaz hát, de az csak addig volt, amíg a forint be nem jött. Mert annak aztán nagy keletje lett. En magam 300 forintért két lovat meg egy tehenet vettem. Jöttek-mentek a népek és az áru. A határőrök nem szóltak. Csak ha zsiványságnak vették hírét. Akkor csak előbújtak a bokor mögül és csattant a puskazávár. Ha azt mondta: stajcsine, akkor megállt, akinek kedves volt az élete. Csináltuk ezt sokáig, idejártak messze földről csencselni. De aztán lezárták a határt, vége lett a Gróza vásárnak. Azóta ritka a vendég errefelé. Csak ezek a fiúk jönnek el néha. Most, hogy ez a nagy hó esett, gyakrabban. A földeket egybeszántották, az emberek elköltöztek, a házakat elhordták, megmaradtunk mi hírmondónak. — Juliska néni olyan figyelemmel csügg fia szavam, mintha ő is először hallaná Gróza vásárának történetét. Közben, mint a mesében, barátságosan dünnyögő tyúkok, kakasok vesznek bennünket körül. Piros tengerit szemelgetnek, nem sárgát, egy nagy kasitából. Arra meg egy rosta van borítva, és csak egy lyuk a drótszövet közepén. A tyúk nyaka leér rajta a szemig, a madáré nem. Nekik szalonna lóg az eresz alatt. A néni kérés nélkül kezd mesélni, amikor a fia abbahagyja.
— Éppen ötven éve költöztünk. 84 mázsa búza áráért vettük ezt a házat, de abban nem volt benne az a 20 hold, amit azután vásároltunk hozzá. Akkor még nagyon sokan laktak itten, egy egész utcával. Gazdálkodtunk és jól éltünk. Ma is jól élünk, mert dolgozunk. Előtte is jól éltünk. Az uram az első háború után hat esztendeig volt oda fogságban, én meg itthon a két gyerekkel. Máma meg jajgatnak, hogy kevés a gyes. Mert nem szeretnek dolgozni. Az a baj.
— Mit termeltek azon a húsz holdon?
— Mit? Búzát, tengerit, kendert, meg ilyesmit. Mint most. Csak a tsz-ben. Ez a 20 hold volt itt a legjobb föld. Megmondja az elnök…
Alföldi János buzgón helyesel, bár Idejövet azt mondta, hogy a vállajiaknak jutott a jobbik, de hát…
— Juliska néni! Hova mentek azok az emberek, akik még régen költöztek el? — kérdezi az elnök.
— Azok fiam? Be a városba, a faluba. Én nem tudom mi küldte őket, nem adhattam oda nekik az eszemet. Nézze meg, a fiam most tart egy nagy nyáj bárányt. En nem vágyok sehová.
Kikönyökölünk a tőcre, hogy jobban szemugyre vegyük a nyájat. Sanyi bácsi a juhokról beszél, de nem a sajátjáról.
— A határ másik oldalán, ott ahol az a csalitos van, néhány éve ilyenkor elletett egy juhász. Ilyen hideg télben akkor is. De sokat küszködött. Majd meg szakadt a szívem, ahogy a szabad ég alól még éjszaka is jött a panaszos bégetés hangja.
A határőrparancsnok meséli a beállott csöndben, amit az itteniektől hallott: Károlyi gróf akart itt mindenképpen települést, hogy ember éljen a birtokán. Ilyenből lett Bátorliget is. Meg Sárgaháza. Azok legalább megragadtak. Pedig vasútjuk sincs.
— Nekünk is volna vasút, ha a mérki gazdák eladják a vonalhoz elegendő földet a határunkból — sóhajt egyet a tsz-elnök — jó lenne most.
Csend és csend. Elfogy a szó. Sanyi bácsi egyenként veszi elő a tárgyait, a gazdálkodás eszközeit. A legtöbbjén szemmel látható, hogy évek óta nem érintette. A szilvafán kasza rozsdásodik, a megbicsaklott góré tövében foghíjas kocsikerék. Juliska anyóval óvatos, de határozott léptekkel jönnek velünk, a bámész kíváncsi vendégekkel. A nénike, amikor meglátja kezemben a fényképezőgépet, menyecskéhez illő mozdulattal igazítja meg a keszkenőjét. Búcsúzkodunk. Mi mást kívánhatnánk, mint jó egészséget. Juliska néni panaszkodik egy keveset. „Kicsit magas a vérnyomásom, de azért van egészség. Inkább a fiamnak kívánják, neki még jobban szüksége van rá.”
Most látni csak visszafelé menet, hogy milyen csúnyán összepocsékoltuk idefelé a lábnyomokkal kitaposott gyalogösvényt. Hátulról kapjuk az időközben feltámadt szellőt, felnézve sehol nem látjuk a sötét felleget. Lassan bejöhet a vonat, ezért megszaporázzuk lépteinket. Kitágul a látóhatár, ahogy visszanézek. A vakító fehérségben egyetlen folt Nagy Sándorék háza. Ők ketten az anyókával még ott állnak, ahol elbúcsúztunk. Összefonódva,
mozdulatlanul. Mellettük, felettük a szilvafán az elrozsdált kasza sziluettje.

Ésik Sándor

(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben Gold Ász Kiadó Nyíregyháza 1991.)

***

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése