Rucák s balinok

Balogh Géza horgásznovellái 

bg1 16 400.jpgDerék, szőke férfi járja hetek óta a mezőket. Arca barnára sült, haja is kifakult a nyáron, de ha vidám, kék szemével lenéz a magasból, összerezzen a vízparton a sok ficfalevél. Ám a messziről jött, piros képű vándor csak kacag, s már újabb bokrokat, virágokat bíztat tekintetével.

Mert csapodár a szeptember. Mezítláb, s feltűrt szárú nadrágban jár, könnyű kiskabátja meg csak úgy a vállára vetve. Elfáradva a felhőkre könyököl, és más gondja sincs, csak hogy minél előbb letuszkolja az égről a Napot.

Van is oka a nagy sietségre.

Lent várják már a cimborák. Kint ülnek a pince udvarán a gondot nem ismerő délutáni szellők, az esti harmatok, meg a sápadtan hunyorgó csillagok. Hátukat egy vén diófának vetik, nézik a dombra kapaszkodó szőlősorokat.

Már csak a rizlingtőkéken feszülnek fürtök, a többit a napokban szedte le a gazda. Tavalyról maradt, könnyű, fehér borról álmodik a három korhely. Ám a kulcs a gazdánál. Mert a szeptember vigyáz arra, ami az övé. Meg hát ismeri ő már jól ezt a három jómadárt. Meginnák azok az Isten borát is , csak a másé legyen.

Megjön aztán ő is, nyitja az ajtót. Bort hoz gyöngyöző kancsókban, és csak ül, és bazsalyog. Hallgatja szelíden a szél hetvenkedését, s rákacsint a csillagokra.

– Ennek is csak itt, köztünk ilyen nagy a szája…

Fogy, fogyogat a tavalyi rizling, úgy éjféltájt aztán lankad a társaság. A szél már teljességgel az asztal alá itta magát, a csillagok is mind laposabbakat pislognak. Aztán szedelőzködnek a nagy, pohos harmatcseppek is. Mikor az éjszaka lelassítja lépteit, s bőréből kibújni készül, már ott szuszognak mind a széles lapu- meg tökleveleken.

Térdig lucskos lesz tőlük az ember.

De én ezt még nem tudom. Csak azt érzem, hogy valaki kíméletlenül rázza a vállam.

– Ébresztő fiatalúr!

Egy sötét, mindenre elszánt arc hajlik fölém – a barátom, Filesdi.

– Mozogj… vernek a balinok! – mondja.

Nyúlós, ragadós álomfonalakat tépek le magamról, s lassan-lassan derengeni kezd, hol is vagyunk most.

Az este érkeztünk, a gátőrház nyári konyhájában fekszem. A töltésen túl a Tisza, s egy hatalmas porond, „ahol úgy ver a balin, mintha csak lapáttal ütnék a vizet.”

Ezt a kijelentést a gátőr sógora, Jani tette még jöttünk előtt, aki a szomszéd faluban hivatásos halász, de ilyenkor, szeptember végén rá se hederít a varsákra, kerítőhálókra.

Horgászik. És semmi másra, csak balinra.

Az ő vendégei vagyunk, s szelíden tűri, hogy Filesdi egreciroztasson.

– Az este még legénykedtél, hogy majd te ébresztel minket!– Vékony, éles fényű lámpával világít, mintha csak késsel hasogatnák a szemem. Ülök tompán, lógó fejjel az ágyon, s csak nem hagy békén.

–Na, mozogj már! Lőhetsz majd te is vagy kettőt!

Filesdi ugyanis csak a legvégső esetben fanyalodik a horgászbotokra. Ő halászik, meg vadászik. Van vagy négy kámzsája – minden vízre más és más –, s két puskája.

Meg egy fiatal kutyája.

Most kapta néhány hete valami ismerősétől, azzal a bíztatással, hogy „na Bélám, megfogod vele az Isten lábát!” Leveleiben nem győzött áradozni róla. Betyárról, akinek Brendi ugyan az eredeti neve, de ezt nem találta valami férfiasnak. Keresett hát egy jól hangzó, neki is tetsző nevet.

Betyár egyébként egy szép, homokszínű vizsla, és mindenáron be akarja törni az ajtót: mit szerencsétlenkedünk még mindig itt bent a házban – mikor ott kint, rejtélyes szagokat cipel a szél!?

Szélnek ugyan semmi nyoma, de honnan tudhatnánk, hogy mit érezhet ilyen sejtelmes, őszi hajnalon egy felajzott vizsla!?

Mindenesetre én semmit. Csak a borzongató hideget, a nedves pálcáival arcomba verő hajnalt. A gát alja még sötét, a hatalmas diófáknak is csak csupán körvonalait látni. Meg két cikázó elemlámpa fényét az udvaron. Ők ketten menetkészek már, csak arra várnak, hogy málházzak én is.

De mi kell a balinozáshoz?

Egy könnyű pergető bot, meg az ólmokkal, villantókkal tele táska.

A gátőr még alszik, észre sem veszi, hogy átmásztunk a töltésen. Azon túl fiatal szilva-, meg elvadult meggyfák úsznak a ködben, mögöttük pedig…, az én csendes szitkaim. Mert már derékig lucskos vagyok, pedig a Janiék nyomát követem. Csakhogy ők csizmát húztak, én meg könnyű vászoncipőben caplatok utánuk.

Valamikor szépen megművelt cukorrépa tábla között vezetett ez az út a folyóig, de most gurdaly gurdaly hátán. Nyakig ér a csalán, a bozót, a csicsóka, csak onnan tudom, hogy jó helyen járok, hogy látom, merre hullámzik a tengernyi gaz.

Arra botorkál a két cimbora.

S arra jár Betyár, aki állítólag kihozza a vadkacsát a túlsó part tövéből is. Csak egy füttyentés, s már ugrik, mint a zerge.

Az ugrással nincs is baj, …szemernyi sem. Szegény kutya, ahány új szagot csak érez, jelzi nyomban. Éktelen ugatással.

S ha egy kutya úgy állja a vadat, hogy közben veszettül csahol…! De ez a Filesdi dolga! Nem az enyém. Mert sok mindenről hallottam már, de arról hál’ Istennek még sosem, hogy a balin pont’ a vizslahangra lenne kényes. Hogy aztán a vadkacsák miképp vélekednek erről…!?

Halványan derengő szürke csík még a folyó, a túlsó partból is csak egy-egy derekasabb fa sötét tömbjét látni. De a víz már él, itt is, ott is csobbanások verik fel a tükrét. Apró domolykók, meg korán kelt süllőkölykök portyázgatnak a sekély vízben, a balinok azonban még csak most ébredeznek.

A Tisza hatalmas kanyart rajzol itt, a recsegő kavicson majd’ a meder közepéig begyalogolhat az ember. Anélkül, hogy megmerülne a csizmája. De minek menne most még oda?

Hogy elzavarja a nyújtózkodó balinokat….!?

Hallgatjuk hát a hasadó hajnal hangjait, mikor Jani megszólal.

– Enni kéne fiúk… messzi még a dél’.

Fent, a füves parton újságpapírt terít a földre, s rá a sót, a retket, a szalonnát. Riadtan nézem, hogy’ harsog foga alatt az étek.

– Csendesebben te! Még elriasztod őket.

– Kit…? – néz megütközve.

– A balinokat.

– Riasztja a fene. De a barátod kutyája… az igen! – mutat a vízre, ahol nem látni mást, csak egy sötét, parányi foltot.

Aztán hallani később a hangját is. Szuszog, prüszköl… majd hatalmas robajlás. Dörgő vadrucák rugaszkodnak az égnek, forr a levegő, ahogy elhúznak előttünk.

– Betyár te! Na megállj, te piszok! – ordítja Filesdi, s egy vastag husángot keres a parton. Megy, hogy menten agyonüsse kedves kutyáját.

Érzi a vizsla is a bajt, fordít hát a szekere rúdján. Nekidűl a sodrásnak, s viteti magát a vízzel. Hallani még egy darabig a fujtatását – majd később már csak a rohanó víz surrogását.

– Na…, csend lesz hál istennek! – néz utána Filesdi, s kedvetlenül szalonnát kanyarít magának.

– Nem sajnálod? – nézek rá megrökönyödve.

– Én!?

– S ha belefúl?

– Ugyan! – mondja bosszúsan. – Láttál te már vízbefulladt kutyát…!?

Rágjuk morcosan a szíjas kenyeret, a pudvás retket, csak Janin nem látszik semmi kedvetlenség. Eszik nyugodtan, majd megszólal vigyorogva.

– Ti még máma köszönetet mondtok annak a kutyának.

– Mi…, köszönetet!? – bámulunk rá. – Tán azt köszönjük meg majd meg neki, hogy messzi vidékről elzavarta a balinokat is!?

– Majd meglátjátok – vigyorog rendületlenül, aztán megböki Filesdinek a vállát. – Lassan indulhatsz.

– Minek? – húzza el kesernyésen Filesdi a száját.

– Hogy megelőzd a kutyát.

– Mert akkor mi lesz?

– Vagy két kilométerrel lejjebb van egy másik porond. A kutyád ráhajthatja az összes útjába eső kacsát. Csak ne a víz mellett menj, hanem át a legelőn!

Filesdi hiszi is, nem is, de azért szedelőzködik. S mocorogni kezdek én is.

Szemközt elváltak már a fák az égtől, mind sötétebbe lesz a Tisza vize. Az imént még hallgatott a folyó, de most újból megszólalt. Rablók csapásaitól hangos.

– Na… merre indulsz!?

Már áll Jani is, csak arra vár, hogy mondjak valamit. Végignézek a nagy, széles homokpadon, s elindulok fel, a folyással szemben.

– Meggondoltad? – kérdi Jani, de én már csak somolygok magamban.

Bosszantsa majd őt a kutya, ha egyáltalán túléli ezt a hajnali fürdőt.

A nap még nem jött fel, de már kristálytiszta a reggel. A vizes homokon barázdabillegetők cikáznak, s megjelenik egy-egy kései lepke is. A nyárról itt maradt homokvárak bástyáira szállnak, s akárcsak én, a kelő Napra várnak.

Hosszú, fehér szalaggal átragasztott ólmot kapcsolok a karabinerre, s dobok kettőt, csak úgy, próbaképpen. A Balatonon, a tiszai erőművek alatt jól beváltak már, de itt, a Felső-Tiszán még sose kísérleteztem velük.

Nem is fogok semmit. Azazhogy másodjára tisztes faágat fárasztok a partra.

Nyitom a táskát, hogy könnyebb villantót kössek – amikor hátam mögött megreccsen egy ág. Kezem nyomban a csathoz fagy, s térdelek megdermedve.

Várom a vendéget.

Hosszú, mozdulatlan csend, majd hallom, hogy halkan megcsikordul a kavics.

Aztán megjelenik egy kis, tarka hátú malac. Egy csutkányi vaddisznó-kölyök.

Sosem láttam még ilyet. Szeptembert írunk, ez meg olyan, mintha csak nyár elején járnánk.

Ám a kis szökött malac fittyet hány a természet törvényeire! Végigkocog a száraz homokon, s hogy a Tiszához ér, vízbe fúrja az orrát. Mintha én a világon se lennék!

Nagy igyekezettel túrja a medert, ám ekkor vigyázatlanul megmozdulok. Hátrafelé pislognék, mert ki tudja, merre bóklászhat az anyja? – s a malac éktelen sivalkodással megugrik.

És ekkor megelevenedik a part is. Egyetlen, mély röffenést hallok, s elszabadul a pokol. Látni nem látni semmit, csak a riadtan menekülő kölyköt –, de a család robaja a túlsó partot is megremegteti.

Nesze nektek balinok! – szidom a vaddisznóknak még a nemzetségét is, de ekkor a porond felső ugrója alatt pezsegni kezd a víz. Mintha csak gránát csapódott volna bele – fejvesztve menekülő küszök, keszegek…, meg a víz hátát szántó tenyérnyi balin-úszonyok.

Időm nincs arra, hogy kicseréljem a csalit, az iménti ólmot hajítom közéjük.

Egyre lejjebb, meg lejjebb engedem az ólmot, de csupán a feneket karmolászom.

Ám a balinok nem nyugszanak. Csak úgy fröcsköl mögöttük a víz, akkorákat ugranak, hogy csoda, nem repülnek ki a szárazra. Persze az ólomra rá se hederítenek.

Aztán eszembe jut megint a táska. Remegő kézzel kötök az ólom fölé egy fehér műlegyet, s mikor megérzem a súlyos, tompa ránehezedést, kiáltani tudnék az örömtől.

Túljártam az eszükön…!

S a partra csévélek egy – újabb faágat.

Már fáj a vállam a sok hajigálástól, s lábamat is alig érzem. Leülök hát – ha jár a balin, mégpedig jár – ülve is meg kell azt fogni

A víz fölött már megjelennek az első fénypászmák, mikor újabb ránehezedés… Ingerülten rántom meg a botot, de ugyanazon mozdulattal rémülten buktatom is le a csúcsát.

Mert ez már nem ág, nem is vízzel telt nejlonzsák. Hanem egy eleven balin. Nem is akármilyen, van benne vagy másfél kiló.

A műlégyre kapott persze, de a kis, fehér tollak evvel el is vesztették varázsukat. Mert hiába dobálok én már le, s fel, keresztül meg kasul, rá se rántanak. Megszokásból azért hajítok még vagy kettőt, aztán hanyatt dűlök a homokon, s nézem a magányosan úszó felhőket. Néhány percre el is pilledtem tán, mikor messziről, féktelen dörgés rohan felém.

Csak nem vihar jön…!?

Nem. Lövéseket hallok, s hamarosan el is húz fejem fölött egy hatalmas récecsapat.

Hát persze, Filesdi!

Nézem az órát, mindjárt fél hat. Jani szerint már javában kéne jönni a balinok nagyjának, de csak az apróbbja riogatja a küszregimenteket.

Ráadásul se ő, se Filesdi.

Csak a nagy, széles árnyékok lustálkodnak a vízen. Apró szellők kergetőznek a folyó fölött, s fentről egy szitáló vércse kacag vijjogva rám. Csak úgy, muszályból hajítom el újból az ólmot. Aztán várom, hogy lejjebb vigye a sodrás. Hogy koppanjon a fenéken. A koppanásból persze nem hallani semmit, legfeljebb érezni. De én most nem érzek semmit. Előbb túlságosan is hamar kezdem csévélni a zsinórt, aztán meg…, már a partszélen húzom az ólmot. Meg-megdöccen a testesebb köveken, majd végképp megfeneklik.

Aprókat rángatva próbálom kiszabadítani, ám ekkor megindul magától.

Neki a Tiszának.

Az ólom még mindig a követ markolássza, de hirtelen olyan érzésem támad, mintha csak repülni akarna. Igaz, a fék oly lágy, egy lepke is vígan szárnyalhatna vele.

Ám ekkora ólommal!?

Még mindig bambán figyelem a folyó közepének száguldó zsinórt, mikor észbe kapok végre, s szorosabbra állítom a féket. A bot nyomban karikára hajlik – a zsinór végén mintha csak egy szilaj bika küzdene.

Megbabonázva nézem a rohanó zsinórt, aztán megemberelem magam. Feljebb emelem a botot, s lassan hajtani kezdem az orsót.

És akkor elcsendesedik minden.

Megint szép, békés a szeptemberi reggel, halkan zörögnek a part menti fák – a zsinór meg szelíden ráterül a vízre. Elment, morzsolok szét egy szitkot, mikor meghallom Jani kiáltását.

– Megvan…?

–Meg…, hát hogyne! –rágom dühösen a számat…, ám ekkor újból megindul a zsinór. A túlpartot veszi célba, de mielőtt még elérné a vízre hajló ágakat, bevágok irgalmatlanul.

Néhány pillanatnyi csönd, majd egy hatalmas burvány. És feljön a tetőre – egy harcsa.

Tán tíz kilósnál is nagyobb… és Jani ordít, hogy a fék, a fék, te szerencsétlen!

Mire odakapnék, halkan pendül a zsinór, s vígan leszáll a vízre. A sodrás libegteti még egy darabig, majd eltűnik végképp.

Később Jani megszólal, hogy menni kéne lassan. Útközben felvesszük a két, gyönyörű balinját, szótlanul bandukolunk a gátőrház felé.

Máskor, ilyen szép halakkal nem ismernénk határt, de most, hogy…

De hagyjuk!

Jobb, ha Filesdinek nem is szólunk. Minek kacagjon rajtunk? Higgye azt, hogy csupán őt veri a sors. Ránk pedig ontja derűjét az ősz.

Ám ott ül fent a gáton – és simogatja a kutyája hátát.

– Na, mit hoztatok? – kérdi.

– Ezt! – mondja Jani, s elé dobja a balinokat.

– Meghagyja – bazsalyog Filesdi. – De én jobb szeretem a rucát. Tepsiben… megtűzdelve szalonnával.

Nagyot nyelünk, s nézzük a fűben kiterített négy kövér vadkacsát. Ő meg hasal a fűben, s játszik a vizslával. Nem akar bosszantani minket, így csak halkan mondja Betyárnak.

– Látod kiskutyám…? És még ezek szidtak téged!

* * *

Felszáradt már a harmat, hétágra sütött a nap, mikor a gátőrházhoz értünk. A gazda kicsapta már a jószágot, s kint az udvaron halászlevet főzött.

– Gondolom, megéheztek – mosolygott, aztán kézbe vette a három balint. – Szépek – mondta, de látszott rajta, csak vigasztalni akar.

Filesdi kajánul vigyorgott, ám szó nélkül kanalazta a csípős hallét. Valamikor délután indultunk, a falujához érve behajolt a kocsi ablakán.

– Az egyik halat elvihetem?

– Felőlem… mindet.

Otthon beálltam a garázsba, s felnyitottam a csomagtartót. Benne volt mind a három balin. S mellette – négy vadkacsa.

Meg a Tisza, az őszi ártér illata.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése