Sonkád

Szombat délután volt, otthon, a dolgozószobámban ültem. Kint hideg, apró szemű eső szitált, súlyos, komor felhők úsztak az égen. Az imént mondta a rádió, hogy áradnak a folyók, a Tiszán, a Túron hamarosan készültségre lesz szükség.

A legjobb hír, amit csak egy halász hallhat, néztem ki az ablakon. Kár, hogy nem májusban jött, amikor meg lehet fogni a halat a sonkádi Kisbukón.

Ámbár, a vén sonkádi halászok közül egy-kettő talán még most, ebben a nyirkos hidegben is lent szűri a vizet. Az öreg Oláh Jóska bátyánk is köztük van vajon? − tűnődtem, s ekkor megszólalt a telefon.

A messzi, szatmári barátom volt, s ahogy meghallottam a hangját, tudtam, valami nagyon jó, vagy valami nagyon rossz hír következik. Mert ő nem szokott csak úgy, semmiségekért telefonálni.

− Baj van − hallottam a távoli hangját. − Meghalt Jóska bátyánk…, Oláh Jóska bátyánk.

Hallgattam, később is csak annyit kérdeztem halkan, hogy mikor temetik.

− Holnapután − mondta, s megszakadt a vonal.

Sűrű havas eső csapkodott a temetés napján.

A Sonkádig tartó másfél órás útból jószerivel csak ennyire emlékszem. Valami természetfeletti erő óvhatott, mert szinte egyáltalán nem figyeltem az útra. Jóska bátyánk járt végig a fejemben…

Lassan húsz éve is van már talán, hogy megismerkedtünk.

Egy szép, szeptemberi délutánon, mikor darazsak döngnek a földre hullt körtén, mikor az izabella kékülni kezd már a vén szőlőtőkéken, kopogtunk be hozzá. Közös barátunk szervezte meg a kavarót, a ránk váró lekvárfőző estét az akkor még ismeretlen sonkádi portán.

Még tanyai tanító korából származott az ismeretségük, amikor ő még csak kóborolni, füvet szedni, virágot gyűjteni szeretett, amikor még nem érte el őt is a halászszenvedély. Akkor éppen egyedül volt a tanyán, felesége a debreceni klinikán feküdt, bánatában a Túr partján kószált.

A csendesen áradó vízen egy idősebb ember halászott. Kijött már idejekorán, de a zsákmány csekélyke volt. Néhány keszeg, egy nagyobbacska telény, de mikor megtudta, hogy a tanító úr vasárnap beteghez készül… Odaadta a halat az utolsó szálig.

Mert ilyen ember volt Oláh József. Sohasem volt gazdag, de a nála elesettebbet mindig megsegítette. Kezdetben az ínség, később már a szenvedély hajtotta le nap mint nap a Túrra.

Mint Sonkádon olyan sokan, ő is a semmire nősült, de a jó kedély sosem hagyta el. Érhette bármilyen csapás, tragédia, ő mindig feltápászkodott. Az elmúlt majd két évtizedben nem múlt el úgy hónap, hogy legalább egyszer be ne kopogtunk volna hozzá, s nagyon sokáig hittük, a mi Jóska bátyánk elpusztíthatatlan.

Négy éve, mikor nagy betegség után elment Erzsike néni, a felesége, láttuk rajta először, hogy megkopott a fürgesége, de a mesélő kedve semmit sem szürkült. Ismert minden gödröt, minden kanyart, minden halfogó helyet a Túron, s talán nálunk is jobban örült, mikor visszavivén a hálóját, megmutattuk neki a zsákmányt. Mert ő, nyolcvan felé közeledvén már csak ritkán halászott, de a hálója…, az a cimboráknak, a tanítványoknak mindig a rendelkezésére állt.

A halála előtti nyarat Sonkádon, pontosabban a Kisbukón töltöttem, ott, ahol kőszórás duzzasztja fel az Új-Túrt, ahol az Öreg-Túr kiszakad az anyafolyóból. Nem volt szinte olyan nap, hogy be ne mentem volna a faluba, és be ne néztem volna hozzá. Ha felugatott a kutya, ő már pattant, sietett nyitni a kisajtót. Na, volt-e valami, kérdezte, s én tudtam, az éjszakai halászat, horgászat eredményeit firtatja.

Egy-egy pohár bor mellett órákat elbeszélgettünk. Ültünk az udvaron a nagy barackfa alatt, fogadott fiaiként szeretett bennünket. Mi, a fogadott fiúk ismertük persze a lányokat, Margitot, Zsuzsikát, Erzsikét is, a fiúkat, Janit, Jóskát meg Zolit egyenesen úgy szerettük, mintha csak a bátyáink, öcséink lettek volna.

Megszámlálhatatlan az a rengeteg, hajnalba nyúló éjszaka, amit együtt töltöttünk el a vizek partján, a Túr menti kaszálókon, gátak tövében.

Jóska bátyánk az utolsó években jobbára már csak a faluban mozgott, de még akkor is le-leakasztotta azért a ház falán száradó hálót, s leballagott a Túrra. Mi meg utána…

Aztán elmúlt a nyár, egyre hidegebb napok jöttek, s amire addig sosem volt még példa, én egész őszön képtelen voltam eljutni Szatmárba. Jóska bátyánkhoz sem…, és sajnos már csak a halálhírét kaptam.

Mire Sonkádra értünk, már sötétedett. A temetőben nem volt senki, csak egy friss sír koszorúit borzolta a szél. A falu másik végén áradt a Túr, holnap reggel megjelennek majd a Kisbukón a halászok. Egy helyet azonban bizonyos, hogy üresen hagynak… Az Oláh Jóska bátyánkét.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)