Lakatosné Gyermán Katalin

Zenetanár

Piricse

A blockflőte, az nem más mint a jó magyar furulya – könyveli el magának a laikus, és akkor se tud róla sokkal többet, ha amúgy zeneszerető ember. Ha alaposabban utánanézünk mégis meglepő, hogy az arasznyitól alig nagyobbtól a férfikarnyi hosszú és basszus hangon megszólaló méretig mennyi változata van.

– Na, az már önvédelmi eszköznek is elmegy – hallom a végszót, és látom az arcon az elismerést: készültem. A tanárnő nem erőlteti a további ismereteket, nem is baj.

– Furulyaegyüttes… Csak legyintettek. Pedig öt szólamban reneszánsz zenét játszottunk – emlékezik a régebbi időkre. Akkor legyen blockflőte. Ha nekünk kevés a magyar elnevezés…

Hetykén villan a szeme, és ahogy mozdul, apró zeneszerszámok zizzennek a nyakán. Kisujjnyi ezüstfurulya. Bocsánat, blockflőte. Kiskörömnyi hegedű… Elsöprő elhivatottság árad az arcáról.

– A szülői házból hoztam a zene iránti vonzalmat – válaszolja, amikor az indíttatásról kérdezem. A jó hallást és az éneklés szeretetét édesapámtól örököltem. Ő cipész volt Nyírkátán, ahol megszülettem. Édesanyám varrónőként dolgozott, és csodálatosan rajzolt.

Angyal Dánielné óvó néni látta meg a gyermekben a tehetséget, és tanácsára különórákra járatták a kis Katikát. Mai szemmel balladába illő áldozat és odaadás, a szeretet mintapéldája: édesapja kezét fogva buszra ülni, átszállni a vonatra, hogy Szalkán zeneórát vegyen a kislány.

– Művész akartam lenni – mondja most olyan eltökélten, mintha még előtte állna a pálya. – A nyolcadik osztályt már Debrecenben, a Kodályban végeztem előfelvételisként.

A középiskola után viszont megtapasztalhatta, hogy a tehetségen és a tudáson kívül más szempontok is befolyásolják a továbbtanulást. Visszatekintve az akkori időkre, mégis úgy érzi: bár nem Nyíregyházán tervezte a továbbtanulását, Dancs Lajos, Tarcai Zoltán, Bachát tanár úr katedrája előtt kibontakoztathatta amit még Angyal óvó néni látott meg a lelkében.

– Nem csak a szakmát kell tudni, népművelőnek is kell lenni – foglalja össze egy zenetanár hitvallását, miután átlépünk a mába és a közelmúltba. A lassan két évtizede Piricsén élő pedagógus egy sikertelen házasság után itt talált lehetőséget képességei kibontakoztatására, új párkapcsolatra, és utat ahhoz, hogy a település megbecsült polgárai közé emelkedhessen.

– Nem a végleges letelepedés szándékával jöttem ide, de valahogy mindig benne voltam valamiben, ami miatt maradtam – tárja szét a karjait, amelyek megállnak a levegőben.

– A karmester szak nem jutott eszébe? – szalad ki a számon. Érzi, érti mire mondom. Nagyot nevet.

– De! Gondoltam rá, és nem is vallottam volna szégyent.

Tényleg vezénylő típus, foglalom össze magamban, amikor felsorolja azokat a dolgokat, amelyek az itt töltött két évtizedben a nevéhez fűzhetők. Lehetetlen volna mindent felsorolni. A nyírbátori Tinódi Zeneiskolának zenei tagozata működik Piricsén. Az elején már említettük a helyi blockflőte-együttest. Ma már a szülőkké vált egykori gyerekeknek is együttese van. Egy harminctagú kórus ad lehetőséget arra, hogy a település naptári és azon kívüli rangos eseményein helyiek torkából hangozzék fel az ének.

– Két tanítványom a miskolci Zenei Egyetemen áll helyt – mondja büszkén. A tehetségét felfedező óvó néni jut eszembe. Mintha lelkembe látna, úgy folytatja. – Kistérségi tehetségkutató versenyeket tartottunk.

A jó szervezőkészség nem maradt rejtve Piricse polgármestere előtt sem. Lakatosné Gyermán Katalin mind nagyobb és nagyobb részt vállalt a település ilyen természetű feladataiból, és így egyáltalán nem véletlen, hogy Orosz László a legutóbbi választáson már felkérte, jelöltesse magát. Harminckilenc induló között maradt benne abban a hatban, aki ma a testületet alkotja. Hogy jut ideje minderre… Beszélgetésünk miatt például szolfézsórát kellett más időpontra tenni.

– Kettő az egyben – mondja magyarázatként. Már-már elkönyvelem ideillő szellemességként, de lírai történetet hallok. – Volt egy nővérem, aki nyolc éves korában agydaganatban meghalt. Ő volt a „Nagykati”, szüleim ezért engem „Kiskatinak” neveztek, és őt is szerették bennem. – „kezét fogva buszra ülni, átszállni a vonatra”, ismétlem magamban a beszélgetés elején elhangzott szavakat.

A harmadik Kati a „Kiskati” lánya nem kettő az egyben, hanem sok az egyben. Édesanyja szavai szerint mindenkitől mindent örökölt. Néprajz-történelem-múzeológia szakot végzett, vallási néprajzot kutat. És természetesen blockflőtén is játszik.

Képeket nézünk. Reneszánsz ruhában mosolyog az együttes a füzéri vár tövében. Anyja, lánya, mintha nővérek állnának egymás mellett. A legkisebb Kati kezében az „önvédelmi méretű” hangszer, az anyjáéban ruhacsipeszek. Valami magyar kasztanyetta – töröm a fejem. Á dehogy, csapok a homlokomra. Egy jó szervező együttesvezető arra is gondol, hogy a kottát el ne fújja a szél.

(Északkeleti Almanach 29. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2013.)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Orosz László

Éles Miklós

Hatvani Gyula

Orosz László

Királyfalvi György

Tóth Sándorné

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!