Politikai konszolidáció a szétszakított országban

O’sváth László főtisztviselőről beszél Boross Péter volt miniszterelnök és O’sváth György nagykövet

 

Osváth László.jpgCsengerben 1999. augusztus 22.-e óta olvasható a főtéren felavatott szobor talapzatán: „csengerújfalusi O’sváth László, Szamoshát szülötte, 1892–1970 – Vállalta az üldöztetést, a megaláztatást és a szenvedést, de meg nem alkudott, munkásságával nemzetét szolgálta.” Az avatóünnepség szónoka Boross Péter korábbi miniszterelnök volt, egyik díszvendége pedig O’sváth György nagykövet, aki meghatottan állt az édesapja életnagyságú bronzszobra előtt.

2003 nyarán beszélgettünk Boross Péterrel és O’sváth Györggyel O’sváth Lászlóról, aki az elnöki osztály vezetőjeként a karrierje csúcsán – 1936-tól – öt belügyminiszternek is a legbizalmasabb munkatársa volt. Szót ejtettünk a történelmi O’sváth családról is, valamint a korról, amelyben O’sváth László élt és tevékenykedett.

 

Boross Péter: Megtisztelő, hogy én avathattam fel a szobrát

– Úgy tudom, ön az első szóra elvállalta az ünnepi beszéd megtartását. Mi volt az első gondolata, amikor a fölkérést megkapta?

– Örültem, hogy ismét pótolhatunk valamit. Mi ugyanis az elkésett emlékművek országa lettünk a szocializmus időszaka, és egyáltalán az 1945 utáni diktatúra mérhetetlen sok hazugsága, történelemhamisítása, a magyarságot lejárató szándékai miatt. Azt hiszem, a megelőző negyven esztendő legnagyobb bűne a magyarság önmagába vetett hitének a megtépázása, lejáratása volt. Ebből adódóan olyan abszurd helyzetek vannak Magyarországon, hogy Tisza Kálmánról vagy Bethlen Istvánról nincs elnevezve utca és tér, de az abszolút jelentéktelen Frankel Leóról még mindig van. Magyarországon szobra van Károlyi Mihálynak, de nincs szobra az előbb említetteknek. Így ezek a mostanában létesült emlékművek pótolnak valamit. Valamit, de nem elegendő módon. A Belügyminisztérium múltját tekintve két szoboravatásban vagyok részes. Az egyik – bár alkotásként kevésbé jelentős – Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter emlékét hirdeti. Azt szerettem volna, ha ez a Belügyminisztérium épületében áll, de a szándékom valóra váltásában a választási vereség megakadályozott. A szobor azonban elkészült, jelenleg a Baranya megyei közgyűlés épületében van. A másik O’sváth László emlékművének avatása. Egy ilyen eseményre én mindig azzal megyek, hogy kárpótlás önmagunknak, és felejtés a bűnre. Ilyen alkalmakkor lehetőségem van kifejteni, hogy volt egy Magyarország, amely nem olyan volt, mint ahogyan azt különböző gonosz szándékok sokáig beállítani igyekeztek. Annak a Magyarországnak jelentős személyiségei voltak, akiknek egy időben üldöztetésben volt részük anélkül, hogy bármi bűnt elkövettek volna, hiszen „csak” magyarok voltak, és hozzáértően tették a dolgukat nagyon komoly funkciókban. Mindig meghatottan gondolok erre, és néha félek, hogy már nagyon kevesen vagyunk a politikai közéletben – talán egyedül vagyok –, aki ezeket a kérdéseket szereti feszegetni. Akarom, hogy áldozzunk a múltnak, kárpótoljuk eleinket és önmagunkat. De még van pótolni való, és ha én ilyenre kapok felkérést, mindig örömmel és készséggel megyek.

– Mikor ismerte meg O’sváth László munkásságát?

– Még a belügyminiszterségem idején – 1992 májusában – O’sváth László egykori vezető főtisztviselő születésének 100. évfordulója szolgáltatott alkalmat arra, hogy – a Duna Palota színháztermében háromszáz meghívott, főleg belügyminisztériumi tisztviselő előtt – Antall József összefoglalja az egykori belügyminisztérium jelentőségét Szemere Bertalantól Keresztes-Fischer Ferencig. Ez a tárca a magyar történelem során sokszor irányító szerepet töltött be, csak egy időre ment át a köztudatba rendőr-minisztériumként. Valójában átfogó, a közigazgatást – és minden mást, ami az állam tevékenységével összefügg – koordináló minisztériumként működött. A harmincas években általános közigazgatási, rendőri, csendőri, karhatalmi, szociálpolitikai és egészségügyi összetett funkciójával vitathatatlanul a Horthy-korszak és a második világ-háború egyik legfontosabb meghatározó, vagy talán a legmeghatározóbb igazgatási és politikai tárcájává vált. O’sváth Lászlónak nagy szerepe volt a szétszakított ország politikai konszolidálásában, a szélsőségek megfékezésében, a közigazgatás modernizálásában és reformjában, a magyar közigazgatási elit képzésében. A történelem fintora, hogy miközben kizárólag a nemzet érdekeit szem előtt tartva, a humánumnak elkötelezve kiállt az elvei mellett, 1944-ben a szélsőjobboldal, 1946-tól pedig a kommunista rendszer is ellenségnek tekintette. Fontos azonban, hogy fia és leányai megérhették azt a kort, amikor a haza és a belügyi-közigazgatási szakma emléktáblán örökítette meg O’sváth László munkásságának emlékét a budai Várban a volt Belügyminisztérium falán, a szülőföld pedig Marton László szobrászművész alkotásával méltó emléket állított a neves személyiségnek. Megkésett, de nem elkésett emléket. Megtisztelő, hogy én avathattam fel O’sváth László szobrát.

O’sváth György: Mélyen gyökerező igazságtudata volt

 – Miként értesült arról, hogy Csenger önkormányzata szobrot állít az édesapjának?

– Apáti György vetette fel az O’sváth-szobor ötletét. A millenniumi készülődés kezdetén nagyon sok település tervezte Szent István-szobor felállítását, tisztelettel emlékezve az államalapítóra. Csengerben ezt azzal egészítették ki, hogy a város egy saját fiának is szeretne maradandó emléket állítani. Miközben tanulmányozták Csenger és a szűkebb környezet történelmét, arra a következtetésre jutottak, hogy az 1552 óta Csengerben és Csengerújfaluban birtokos köznemesekként számon tartott O’sváth família valamelyik tagja lenne alkalmas. Végül apám személyét választották, amit – talán mondanom sem kell – nemcsak a magam, hanem a család nevében is nagyon pártoltam.

– Ön az életének a nagyobb részét külföldön, Brüsszelben töltötte, az őseinek a földjére hatvanadik életéve táján térhetett csak vissza. Lehet pótolni egy ilyen űrt? Egyáltalán, mit érzett, amikor a szoboravatás előtt a magyar Himnuszt hallgatta?

– Megnyugvást, békességet, hazatérést éreztem. Azt gondoltam, hogy elsősorban az apám tért haza. Mert a szobor immár ott áll – őhelyette – Csengerben, ahol a családunk ötszáz évig otthon volt. Másrészt azzal, hogy az apám szobrát ott láthattam, a kötődésem materializálódott Csengerhez és Csengerújfaluhoz. Rokonaim, bár elég távoliak, most is élnek Csengerben és környékén, de kapcsolatunk alig volt – ők nem kerestek, én nem jöhettem. Mostanában néhányukkal már találkoztam, és tervezünk egy nagy O’sváth-találkozót. Mire 75 éves leszek, összegyűjtöm az egész családot.

– Beszéljünk az édesapjáról! Milyen ember volt?

– Az O’sváth családnak azon tagjai közé tartozott, akik nagy növésű, széles vállú, jó megjelenésű férfiak voltak. A családban volt más típus is, a zömök termetű, mint például a bátyja, Pál. A személyiségéről annyit mondhatok, hogy zárkózott volt, és a reformátusok között is rendkívül puritán. Egyszerűen élt, egyszerűen fejezte ki magát, átláthatóan cselekedett. Keveset beszélt, főleg életének abban a szakaszában, amikor a Belügyminisztérium elnöki osztályának főnökeként dolgozott. Nagy felelősséget viselt, mert a váltakozó miniszterek mellett ő számított a folyamatosságot képviselő második embernek. Rendelkezett még egy nagyon jó tulajdonsággal: tudott a háttérben maradni. Ritkán szerepelt a sajtóban, elvétve jelent meg a reprezentatív közéleti eseményeken, ezeket a miniszterek, képviselők dolgának tartotta. Így a szélesebb nyilvánosság nem is nagyon ismerte őt, viszont az egész kormányzat tudta róla, hogy a háttérben jelentős hatása van az ország sorsát meghatározó döntések alakulására. Erős jelleme, mélyen gyökerező igazságtudata volt, talán e tulajdonságaiért élvezett nagy bizalmat mind a miniszterei, mind a kormányzó úr részéről. Szűk baráti köre volt, annak tagjait is nagyon megválogatta. A családban a nevelést elsősorban anyánkra hagyta. Egyszerre sugározta a keménységet és a jóságot; az iránta való bizalomnak ez volt a háttere.

– A csengeri múzeumban szép számmal vannak olyan régi tárgyak, amelyek az O’sváth család sok évszázados gyökereit, szamosháti életét idézik. Mit gondol, honnan került egyszeriben ennyi tárgy a vitrinekbe? Ez szinte kész csoda, ismerve a körülményeket, a család ötvenes évekbeli hányattatásait, a vagyonelkobzást, a kitelepítést…

– Nem egyszeriben kerültek oda, csak most ki vannak állítva, illetve a szoboravatás alkalmából készült egy külön tárlat is. Egy ilyen kiterjedt család esetében sok olyasminek nyomára lehet akadni, amiről esetleg azt gondoltuk, hogy csak az emlékezet őrzi. Az O’sváthok erdélyi eredetűek. Székelyudvarhelyről a tizennegyedik században származtak át Ugocsa vármegyébe, ahol több községben kisebb birtokokat szereztek. A család onnan több mint három emberöltőnyi idő után a tizenötödik század közepén költözött át a Szamoshátra. Csengerben és Csengerújfaluban 1552-től tartották számon a birtokos köznemesek között az O’sváthokat. Régi magyar nemességüket csengerújfalui – csengerújfalusi – előnévvel 1630-ban újította meg II. Ferdinánd magyar király – többek között ez a dokumentum is látható a csengeri múzeumban. Én még most is tartogatok egyet s mást a múzeumnak. Itt van például az a bilincs a komódomon. Az egyik O’sváth hozta haza, aki II. Rákóczi György fejedelem hadaiban harcolt a tatárok ellen, majd fogságba esett. Ebben a vasban tartották. Azt szeretném, ha csak a halálom után kerülne kiállításra, addig őrzöm.

– Felemelni is nehéz… Egyébként mivel foglalkozott a Szamoshátra került család?

– Az O’sváth família a gazdálkodó református családok közé tartozott A környéken élő és a birtokaikon gazdálkodó, hasonló társadalmi állású családokkal tartott szorosabb kapcsolatot, és velük házasodtak össze tagjaik is, köztük Csuryakkal, Eötvösökkel, Kállayakkal, Urayakkal. Az O’sváthok közül számosan résztvevői voltak a vármegyei közéletnek is. Találhatunk a kiterjedt család tagjai között vármegyei tisztségviselőket, alispánokat, jegyzőket, szolgabírókat, de írókat és református lelkészeket is. A család életének és tevékenységének, közéleti szereplésének évszázadokon keresztül Szabolcs és Szatmár vármegye volt a színtere. Mindezekről nagyon érzékletesen és részletesen számol be Szakály Sándor kiváló történész egy tanulmányában, magam is ebből merítek alkalmanként.

– Milyen volt a közvetlen családi háttere O’sváth Lászlónak?

– Nagyapám református lelkész, később dögei református esperes volt. Apám így az ő állomáshelyein – Nyírtasson, Kisvárdán és Dögében – töltötte gyermekéveit. Mint szinte valamennyi fölmenője – illetve két fiútestvére is – a debreceni Református Kollégium diákja lett. Jeles érettségi után a jogi fakultásra iratkozott be, majd a kolozsvári tudományegyetemen tanult tovább.

– Hogyan alakult a pályafutása?

– A tanulmányai befejezés után rövid ideig Szabolcs vármegye közigazgatásában vállalt szolgálatot, de 1915 júniusát már a Belügyminisztérium közigazgatási gyakornokaként éri meg. Hivatali esküjének letétele után a városi ügyosztályon indult pályafutása. A forradalmak – 1918 ősze, 1919 tavasza – és azok bukása után továbbra is a Magyar Királyi Belügyminisztérium IV. (városi) ügyosztálya volt tevékenységének színtere. Itt nagyon széles volt az ügykör, ami jó lehetőséget adott az alapos elméleti és gyakorlati ismeret megszerzésére. 1930-ig dolgozott a városi ügyosztályon miniszteri titkári rangban. Ekkor átkerült a Belügyminisztérium legfontosabbnak tekinthető elnöki osztályára, ahol osztályvezető-helyettes lett. Ez az osztály akkor a minisztérium szervezetével, ügyintézésével, személyzeti ügyeivel, a rangsorozati kérdésekkel, a főispánok és kormánybiztosok személyi ügyeivel, a Belügyminisztérium költségvetésének összeállításával, a hazai és a külföldi sajtó figyelésével foglalkozott. 1935-ben lett miniszteri tanácsos, a következő évben pedig már az elnöki osztály vezetője, amely közigazgatási karrierjének csúcspontját jelentette. Keresztes-Fischer Ferenc minisztersége idején O’sváth László feladata volt a Belügyminisztérium szellemiségének meghatározása, annak a koncepciónak kidolgozása, amely a magyar történelemből és alkotmányosságból származott a minisztériumra. Később, 1938-tól nagy feladata volt a menekültügy megszervezése, működtetése, amit – mint idősebb Antall Józseftől és Varga Bélától tudjuk – végig lelkesen, bátran, körültekintően és humánosan oldott meg a magyarság hagyományai szerint.

– Karrierjét a német megszállás, majd a nyilas hatalomátvétel törte meg…

– Ez így van. A német megszálláskor el kellett hagynia a fővárost, majd 1944 októberében a Szálasi-kormány elfogatási parancsot adott ki ellene. A debreceni kormány őt bízta meg a Belügyminisztérium budapesti részlegének vezetésével 1945-ben. Szakértelmét a minisztérium városi osztályának vezetőjeként hasznosították – de nem sokáig. 1946 júliusáig az Országos Törvénytárat, a Törvények Gyűjteményét szerkesztette. Amikor a kommunista Rajk László lett a belügyminiszter, már nem volt maradása az apámnak sem.

– Milyen volt a szűkebb családi élete?

– Élete párjaként Niamessny Magdát választotta, aki Niamessny Mihály kormányfőtanácsos, országgyűlési képviselő, ügyvéd lánya volt. Házasságukból hárman születtünk, elsőként én, majd két leánytestvérem, Magda és Erzsébet. Gondos neveltetésben részesültünk, bár már szinte gyermekként megtapasztaltuk az élet árnyékos oldalát is. Amikor 1951-ben családunknak a – Budapest „reakciósoktól” történő megtisztítását célzó – kitelepítések idején Újfehértót jelölték ki kényszerlakhelynek, az 59 éves apám és 18, illetve 15 éves húgaim földmunkával a gyógynövényföldeken szerezték meg a mindennapi kenyérrevalót. Én akkor húsz éves voltam, és politikai elítéltként börtönben ültem, az újfehértói éveket csak a család későbbi elbeszéléseiből ismerem. Nehéz idők voltak: apám nyugdíját megvonták, ingatlanjainkat elvették. Egy nap reggel hatra jött egy teherautó, és amit arra egy óra alatt fel lehetett pakolni, az maradt meg egy élet munkájából, vagyis a napi élethez nélkülözhetetlen legfontosabb dolgok. Száműzetésben, primitív körülmények között kellett folytatni az életüket. Apám életkedvét ez sem vette el. Apró emlék: az újfehértói temetőben volt egy O’sváth-kripta: ezt az apám a rá jellemző száraz humorával a sors előrelátó gondoskodásának tekintette. Nem volt rá szükség: 1954-ben megszűnt a kényszerlakhelyhez kötés. A családunk a Budapesthez közeli Vicziántelepre költözött, apám onnan járt dolgozni egy cipőgyárba több mint tíz esztendeig, hogy raktári könyvelőként újra nyugdíjjogosultságot szerezzen. Szüleim az életük utolsó éveit ismét Budapest belvárosában töltötték, együtt a Zlinszky házaspárral, lévén az asszonyok testvérek. Én 1956-ban Nyugatra távoztam, a testvéreim úgyszintén. Mivel apám nem kaphatott útlevelet, én pedig beutazási engedélyt, így már nem láthattam újra, temetésén sem lehettem jelen. A veresegyházi temetőben nyugszik, sírján Szatmárban faragott kopjafa áll.

– Regénybe illő történet. Amely után – jelentős fordulat – megadatott az a páratlan lehetőség, hogy jelen lehetett édesapja szobrának avatásán, ahol az ünnepi beszédet – akár jelkép is lehetne – egy olyan politikus mondta, aki néhány évvel korábban Magyarország belügyminisztere, majd kormányfője volt…

– Valóban. De talán mégis jobb, ha a tanulságot nem én vonom le.

– 1956 után mikor járt ismét Magyarországon, Csengerben?

– Budapesten 1980-ban jártam. A történethez hozzátartozik, hogy én a diplomámat már külföldön, Bonnban szereztem, és életem nagy részében a mai Európai Unió elődjének főtisztviselőjeként dolgoztam Brüsszelben. 1980-ban én voltam az egyik vezetője, szakértője annak az európai küldöttségnek, amely a magyar kormánnyal tárgyalt a magyar acél uniós exportjáról. Mondhatom, nem mindennapi helyzet volt az asztal másik oldalán ülni, de túl fontos dolgokról volt szó ahhoz, hogy magánéletről elmélkedjek. Uniós tisztviselőként kaptam tehát magyar vízumot, s 1984-85-ben volt módom Csengerbe, Csengerújfaluba utazni. A kapcsolat azóta él.

– Időközben újabb két évtized telt el, megtörtént a rendszerváltozás, és ön három miniszterelnök tanácsadójaként is dolgozott. Hol érzi magát most otthon? Brüsszelben? Budapesten?

– A kérdés számomra most már nem úgy tevődik fel, hogy Brüsszelben vagy Budapesten, hanem Budapesten vagy Csengerben. Budapesten van a legtöbb barátom, a jelen ide köt, a múlt viszont Csengerhez. Örülök, hogy Makovecz Imre olyan sok szép épülettel ajándékozta meg ezt a várost. Kevés olyan gyönyörű templomot, gimnáziumot, városházát láttam, mint amilyenek az általa tervezettek. Csengernek van levegője, érzem a városi öntudatot. Ha nem tudok jönni, egy idő után nagyon hiányzik nekem.

Marik Sándor

O’SVÁTH LÁSZLÓ (született 1892. május 10-én Zsarolyánban, elhunyt 1970. június 17-én Budapesten) jogász, vezető főtisztviselő. Jogi tanulmányokat folytatott Debrecenben és Kolozsvárott, 1914-ben szerzett diplomát. 1915-1946 között a Belügyminisztériumban dolgozik különböző beosztásokban, hosszabb ideig a kulcsfontosságú elnöki osztály vezetője. 1946-tól nyugdíjas. Később nyugdíját megvonták, majd 1951-ben családjával együtt kitelepítették Újfehértóra, ahol földmunkásként élt. 1954-től ismét Budapesten dolgozott, cipőgyári raktári könyvelőként szerzett újabb nyugdíjjogosultságot. 1999-ben avatták föl a szobrát Csengerben

BOROSS PÉTER (született 1928. augusztus 27-én Nagybajomban) politikus, volt miniszterelnök. Az ELTE Jogtudományi Karán szerzett diplomát 1951-ben, majd a fővárosi tanácson dolgozott. 1956-ban a budapesti Forradalmi Bizottság, az értelmiségi forradalmi tanács tagja, ezért 1957-ben elbocsátják, internálják. A vendéglátóiparban helyezkedik el, ahol 1959-től a legkülönbözőbb munkákat látja el, 1989-ben a Dél-Pesti Vendéglátó Vállalat igazgatója. 1990-től hivatásos politikus. 1992-től az MDF tagja. 1990-93 között belügyminiszter, 1993-94-ben miniszterelnök. 1994-től parlamenti képviselő.

O’SVÁTH GYÖRGY (született 1931. szeptember 25-én Budapesten) közgazdász, jogász. A budapesti piarista gimnázium diákvezetőjeként a Mindszenty-per idején felszólításra sem ítéli el a hercegprímást, sőt mellette szól, amiért az ország összes középiskolájából kizárják. Később összeesküvés, tiltott határátlépés kísérlete miatt négy év börtönre ítélik, amit az oroszlányi bányában tölt. 1956-ban a Keresztény Ifjúsági Szövetség vezetőjeként részt vesz a forradalomban majd Nyugatra menekül. Bonnban, a London School of Economist-ban és a párizsi Sorbonne-on jogot és közgazdaságtant tanul 1957–62 között. Harminc esztendeig az Európai Közösség főtisztviselője Brüsszelben, nyugdíjba vonulása után az EU Bizottságának tiszteletbeli igazgatója, az Európai Jogakadémia FB-elnöke. A Magyar Máltai Lovagok Szövetségének elnöke, a Szuverén Máltai Lovagrend nagykeresztes tartománynagyja.

 (Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése