Kidobolta a kisbíró: málenkij robot!

Tiszabecs

Tiszabecs265.jpgAz a negyvennégy évvel ezelőtti késő őszi nap nem sokban különbözött a két, három, négy évvel korábbiaknál. Kedvetlen, szürke volt az ég, de erre csak a milotaiak, tiszabecsiek, s az uszkaiak emlékeznek ma már a szatmári Tiszaháton. Csécsén, Magosligeten vagy a Paládokon senki. A becsiek, az uszkaiak is rég megfeledkeztek volna 1944. november 19-ről, ha délelőtt úgy 10 óra tájban nem veri fel falujuk csendjét a kisbíró dobja. A község minden 18 és 50 év közötti férfilakosa másnap 3 napi élelemmel köteles a túlparton, Tiszaújlakon jelentkezni, hangzott az utasítás. Három napi közmunkáról volt szó, senki sem sejtette, hogy hónapok, évek lesznek a 72 órából. Arra meg végképp nem gondolt senki, hogy lesznek, akik sohasem térnek vissza.

*

Május a Tiszaháton. Ragyog a nap, az égen fecskék cikáznak. A tiszabecsi étterem lépcsőjén magyarok és ukránok ülnek, békésen söröznek. És a porták csendesek. Aki csak bírja — leszámítva azt a néhány sörözőt, dolgozik. Hiába keressük Mester Gábort is, kint van valahol a Füzesen. A Füzes bent van a Tisza árterén, hatalmas dió-, meg nyárfaligetek övezik. Isten tudja mikor törték itt fel a földet, de nagyon jól terem, esküszik rá mindenki. A tsz háztájinak mérte ki régesrég, örül a szem, ahogy végignéz az ember a buja zöldbe hasított szürke szántáson. Itt találjuk a tiszabecsi deportáltak egyik legidősebbikét, Mester Gábort. Napraforgót vet az öreg. Egyedül. Jobb kezében a kapa, bal markában a forgó. Onnan csorgatja a gödörbe négyesével, ötösével a szemeket.

— A fejércseléd, meg a pulya szereti.

Az imént elvetette már a krumplit, s azt mondja üljek le amott a nagy diófa alá, ö még beszegi ezt a kis táblát a forgóval. Utána beszélgethetünk. Nézem a 76 éves öreget. S töprengek, hogyan is kezdjük a beszélgetést. Mit válaszolok majd, ha megkérdi eddig miért nem tudakozódtunk az ő sorsuk után? Miért nem kopogtattunk akkor, amikor még másokat is megkérdezhettünk volna? Mert ma már csak néhányan élnek az akkori idők tanúi közül. S felejt az ember. A jót is, a rosszat is. De Mester Gábornak jó az emlékezete. Különösen jól emlékszik a 40-es évekre. Katonakorára, s azt követő kálváriára. A előbbivel kezdi.

— Azt kérdi, hány évig voltam katona? 37-ben töltöttem le a tényleges szolgálati időmet, de utána is állandóan rángattak. Bekóboroltam én a Felvidéktől Erdélyig az egész régi Magyarországot, de a 44-es esztendő volt a legkutyább. Még év elején behívtak, s attól kezdve már nem volt kegyelem. A frontra kerültem, s ősszel mint utóvéd, Nagyszőllősön találtuk magunkat. Akkor már erősen hátráltunk, október 18-án Tiszaújlakra értünk. A Tisza másik oldalán már az én családom volt, s megszöktem. Fényes nappal. Találtam egy ismerőst, aki áthozott csónakkal a folyón, s én befejeztem a háborút. Rá pontosan egy hónapra dobolta ki a kisbíró, hogy jelentkezzünk Újlakon, de nekem semmi porcikám nem kívánta a hadi munkát. Még ha csak 3 naposnak is mondták. Akkor már nem a magyarok dirigáltak mifelénk, s őszintén megmondva nem bíztam az oroszokban. Négy napig feléjük sem néztem. Csécsén az apósomnál, meg Szekeresen egy rokonnál bujkáltam, ám komolyra fordult a dolog. Az elfogott katonaszökevények közül a magyarok is sokakat felakasztottak, nekünk is ezt ígérték az oroszok, ha megtagadjuk a parancsot.

*

Jelentkezett hát nagy félve. Jött Milotáról is 3 ember, s szerencséjük volt. A többieket a messzi Szolyváig gyalog hajtották, de ők szekérre ülhettek. Ám azzal be is fejeződött a jó világ. Mert aztán újabb gyalogmenet következett..

— Fel északra, a lengyel határ mellé hajtottak bennünket. Egy városhoz értünk, Camburgnak mondták akkor a nevét, s betereltek minket egy nagy istállóba. Akkor már hó volt, és se szalma se takaró. Csak a hideg beton. Lehettünk vagy kétezren, de úgy higgye meg, csak guggolni tudtunk. Hely már nem volt a lábunkat kinyújtani. De nem is akartuk. Összebújtunk, mint a birkák, úgy melegedtünk. Volt persze, aki aludni szeretett volna. Az kiment a folyosóra, s ledűlt a hideg kőre. Egy hét múlva már nem élt, úgy felfázott a szerencsétlen. Néhány hétig tartották csak itt őket, aztán vonatra parancsolták a foglyokat. Mert akkor már foglyok voltak, és szó sem volt a meghirdetett 3 napos útépítésről. Természetesen nem tudták, merre mennek tovább.

— Jó néhány nap múlva megérkeztünk egy Novi Horlovka nevű településre, egy vén ukrántól tudtuk meg, hogy valahol a donyecki iparvidéken vagyunk. A helyiek csak Donbasznak hívták. Nem sokkal később kezdett tavaszodni. Kint dolgoztunk a kolhoz földjein, s mikor ott kevesebb lett a munka, az ipartelepre vezényeltek bennünket. A romokat takarítottuk. Nekem nagy szerencsém volt, a bányát megúsztam. Vagy négy napot töltöttem lent a földben, de az borzasztó volt. Olyan víz állt a vágatokban, hogy nem lehetett látni a szenet. S fentről állandóan csepegett a víz. Rengeteg magyar ember volt a táborban, nem tudom, hányan lehettünk. Csak azt tudom, hogy mi becsiek harmincketten voltunk.

— S hányan jöttek haza?

— Heten. Volt olyan becsi család, ahonnan egyszerre 3 fiú is odamaradt. Kánya Guszti, Kánya Jenő, Kánya Anti… napok alatt elvitte őket a flekktífusz.

Mester Gábor öreg falubelijével Brekóczki Andrással éppen a napokban számolta össze, ezer lelkes falujukból hány férfiembert hurcolták el. 102-nél megálltak.

— Mit ettek?

— Mit…!? Csalánlevest, répalevest, káposztalevest. Míg kint voltunk, mi húst nem láttunk. Úgy nyár derekán volt a legjobb dolgom. Az élelemvételezők közé osztottak be néhány hétre, S jártunk ki a kolhozba. Megengedték, hogy a káposzta öreg, alsó leveleit összegyűjthessük, s közben lopkodtunk magunknak a földből murkot. Legalább azzal, sárgarépával jóllakhattunk.

— Mikor szabadult?

— Negyvenöt október tizenötödikén értem haza Becsre, mert Csapra már korábban megérkeztem. Szépen sütött a nap, s én kaptam két cső tengerit. Valami romániai ember adta, s nekem olyan jól még soha nem esett étel. Pedig csak két cső száraz tengeri volt.

*

Az uszkai, milotai, becsi ember ma is tanácstalan — a beregi Tiszahát falvai mellett — miért pontosan e három falu férfiembereit hurcolták el annak idején évekre. A helyiek több magyarázatot is ismernek, közülük kettőt emlegetnek a leggyakrabban. Az egyik szerint a becsi körjegyző bőszítette fel az oroszokat, aki nem volt hajlandó felszabadítóként köszönteni a Vörös Hadsereget. S ezt bosszulták meg az oroszok. Ha igazság lehet is e történetben, valószínűbbnek tűnik a mostanában előbukkanó dokumentumok által is alátámasztott második verzió. A háború végén a szovjetek a beregi Tiszahátat magukhoz akarták csatolni, s Szatmárban egy hídfőállást kívántak létesíteni túl a Tiszán, Újlakkal szemben. S úgy gondolhatták, könnyebb lesz a berendezkedésük, ha eltávolítják onnan a férfiakat. Ma persze már senki sem ismeri a teljes gazságot. A történészekre vár annak kiderítése. Ránk pedig az, hogy legalább megemlékezzünk a szenvedőkről, az ártatlan áldozatokról…

Balogh Géza

(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben Gold Ász Kiadó Nyíregyháza 1991.)

Iratkozzon fel hírlevelünkre, itt:

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése