A Jedi-angolna

jedi_1.jpg

Írta: Ésik Sándor

 

Az idősebb Petróczi fél lábát a terepjáró első kerekének a tengelyére helyezte, könyökét magasra emelt térdére támasztotta, és az így megtalált könnyed egyensúlyi helyzetében a szeméhez emelte a távcsövét. Mozdulatlanul meredt egy pontra, amelyet előtte már szabad szemmel is szemügyre vett, hiszen nem volt olyan messze. Annak a kis érnek a torkolatát figyelte, amely mellettünk kanyargott, és jó kilométeres füzes, bozótos bujkálás után érte el a Bodrogot.

− Ott van, oda megyünk − mondta, és ideadta a távcsövet.

A messzelátó kétdimenziós képpé préselte össze a távlatot, és a síkban elhelyezve szinte kézzel megérinthető közelségbe hozott mindent: a Bodrog túlsó oldalán a folyó ívét követő nyárfasort, az innenső parton húzódó füzeseket.  Az ágakon még ott szürkéllett a nemrég levonult áradás sara. Tisztán és éles kontúrokkal rajzolódtak ki a kákaszálak végén himbálózó barna, gyöngyszerű termések, és az itt-ott már rozsdásodó lándzsás útifű magasra nőtt példányai. Ami nagyon valószerűtlenné tette a látványt, az a távcső optikai hibája volt. Minden látható dolognak szivárványszínű volt a körvonala, különösen a képmező szélén. Meseszerűvé lett így a mocsaras Bodrogköz minden berke. A hatást még csak fokozta a hirtelen támadt szellő.  A dús vegetációban pehelyözön kerekedett és fehéren táncolt az egész látómezőben. A táncoló fehér szöszökről már tényleg nem lehetett megállapítani, hogy karnyújtásnyira vannak, vagy kőhajításnyira.

jedi_2.jpgA víz felől vadkacsák zajos szárnyverdesése hallatszott.

***

Keresztülvergődtünk a gurdalyokon, és végre megtaláltuk azt a helyet, ahol − legalábbis Petróczi szerint − nem múlik el másodperc kapás nélkül. A kis erecske, és az öreg Bodrog majdnem derékszögben találkozott itt. A beszögellés egy kisebb halmot alkotott.

Körben mindenfelé vadul burjánzott a természet, áthatolhatatlan gyepűt képezve. A zöld dzsungelhez képest ez a néhányszáz négyzetméter valóságos kis angolparknak tűnt. Bokáig érő fű csalogatott a leheveredésre, és középen a törpe fűzfabokrot mintha csak formára nyírták volna. Mégsem az ember kedvére termett itt minden, sőt, talán éppen ellenkezőleg… A part mentét rengeteg csontfehérre száradt uszadékfa borította. A gallyak rései közül vígan virágzó szederindák törtek elő, cikk-cakkban körülfonva a ki tudja hol termett halott vesszőket.

***

Táborhelyünk lassacskán otthonossá vált. Előkerültek a horgászszerszámok. Nagyon csodálkoztam, hogy csak ilyen kevés szerelést hoztunk. Én magam két botot raktam össze. Nem szeretek kapkodni, és ha itt tényleg olyan haljárás van, mint Petróczi mondta, akkor kell a két fenekező készség − gondoltam. Neki sem volt több, de ők ketten jöttek a fiával. Előszedte viszont a szákot. Erről az eszközről nagyon sokat mesélt régebben, amikor a Bodrogra csábítgatott. No, nem a halkiemelő kis nyeles neccről van szó, így nevezik errefele ezt a bizonyos háromszor három méteres négyzetes hálót, amelyet ágakból vágott vázra feszítenek, és rúddal helyeznek a vízbe. Az emelgetést egy kötél segedelmével teszik könnyebbé. Petróczi ugyan nem mondta, de mozdulataiból úgy láttam, hogy ehhez a szerszámához talán inkább bízik, mint a horgokhoz.

***

jedi_3.jpgA leszálló esttel a köd is megérkezett, pontosabban egy papírlapnyi tejfeles pára, amelyből a fejünk kilátszott, ha felálltunk. Nedvesen szitált a harmat. Ha kezünket összedörzsöltük érezni lehetett a nyirkot

Eleinte nem mozdult semmi. Műanyag kapásjelzőm békésen pihent a damilon. Olyan mozdulatlan és fix pont volt a tekintetem fókuszában, hogy arról Archimédesz kifordíthatta volna sarkaiból a világot. Az öreg Petróczi is csendben meredt a vízre. Ujjaival golyókat formált a part tövéből felhozott kékes sárból, és azt használta kapásjelző gyanánt. Milyen elmés, gondoltam, amikor láttam, hogy rátapasztja a zsinórra. Eszembe jutott néhány energikus berántásom, amikor a kapásjelző úgy elrepült, hogy sohasem találtam meg.

Nem volt időm tovább elmélkedni a gyakorlatias horgászötleteken, mert a kis Petróczi keze emelkedni kezdett mellettem. Lámpánk halványan derengő fényében rápillantottam a szerelésére. Csak a damil látszott, a sárgolyó nem. Ott, ahol lennie kellett volna, hiányzott a fehéren derengő szálból egy darab, mint a tévés menőmanó elől szokott. Apránként kiegyenesedett a zsinór, majd egy hirtelen rántással a bot spicce is megrezdült. A kis Petróczi nem késlekedett. Szabályosan lendült a bot vége, és a bevágás után szaporán tekerte az orsót. Az eredmény ott fickándozott a lábunknál: törpeharcsa, lehetett vagy húszcentis. Közben az apja is fogott egyet, és nekem is meg volt az első kapásom. Vígan rikkantottam, mert az én botom vége úgy mozdult meg, ahogy csak nagyobb halak jeleznek. A két Petróczi nem szólt semmit, de amint az ujjnyi durbincsot kivettem, láttam rajtuk, hogy vártak már ők is hasonló reménységgel és eredménnyel nagy halat.

Így jöttek nekünk a törpeharcsák és a durbincsok, és bármennyire is örültem a sűrű kapásnak, láttam, hogy Petrócziék mind kevesebb lelkesedéssel gyúrják a következő sárgombócot a lerepült helyére. Én mindenesetre nem késlekedtem dicsérni a helyet és az alkalmat, és tényleg őszintén, mert a törpe harcsánál alig szerettem jobban más halat. A durbincsokat valamiféle kificamodott előrelátással mindenesetre a szomszédos kis vízfolyásba hajigáltuk vissza, nehogy ismét tiszteletüket tegyék horgunkon. Ennek ellenére nem csökkent számuk. Törpeharcsával viszont lassan félig volt a haltartó.

Aztán, úgy éjfél felé az idősebb Petróczi felkelt a helyéről, megigazította mögöttünk a hamvadó parázst, és azt mondta:

− Próbáljuk meg a szákot! − Nyújtózkodott, tagjait ropogtatta és lassú léptekkel a patakocska torkolatához indult. A fia nem mozdult, de utána szólt az apjának:

− Nincs kitartás, nem lesz szerencse! − Túl bölcsen hangzott az ő tíz évéhez képest, rájöttem, hogy az apját idézi. Az bosszúsan morgott valamit, léptei puskaropogásnak hallatszottak a csendes éjszakában. Az uszadékgallyakon mind közelebb araszolt a másik vízhez. Magam is felálltam, és szabadjára engedtem egy ásítást. Még láthattam, amint a vastag hártyává száradt kemény hordalékrétegben Petróczi derékig eltűnik. Cifra káromkodás hallatszott felőle, a lába a vízben csobogott. Úgy szakadt le alatta a sártól összeragadt csont-pattanékony gallyréteg, mint télen a jég, amikor elfolyik alóla a víz. Aztán valahogy kikászálódott szakadt nadrágjával és véres könyökével a csapdából. Valamennyi eltört ágnak dárda lett a vége, így még az utolsó mozdulatával is szerzett jó néhány horzsolást.

Nagyon kényszeredetten éreztem magam, mert azt hittem, hogy Petróczinak elment a kedve a pecázástól. Tévedtem.

Jó száz-százötven métert mehettünk. Csupa lucskosak lettünk, amikor megérkeztünk egy szélesebb nyiladékhoz, ahol Petróczi legalkalmasabbnak vélte a vizet az emelőhálózáshoz. Kibontotta a rudakat összekötő zsinegeket, és kereszt alakban lefektette őket a földre. Középen egy ugyancsak kereszt alakúra összehegesztett cső tartotta a szilfaágakat, és amikor a hálót is ráfeszítettük, ívben meghajlottak. Olyan alkalmatossággá álltak össze, amilyet el se tudtam képzelni, amíg a szemem előtt kész nem lett. Petróczi hozzákötötte a kereszt közepéhez a kötelet, majd egy gyakorlott mozdulattal a vállára emelte az egészet. Háttal fordult a víznek, és úgy engedte bele a hálót. A tartórúd talpának a parthoz közel jó támasztékot talált, így amikor készen lett, elégedetten fogta a kötél végét.

A száknak − ahogy ő mondta − csak a kontya látszott ki a vízből. A háló a patak vize alatt feküdt. Elégedetten fújta ki magát, és hosszú fejtegetésbe kezdett.

− Ilyenkor a sötétben jár errefelé a kis vizekben a ponty. Időnként felemeljük a hálót és egyszer csak „meghömbörödik” benne a fényes haltest… Majd meglátod! − mondta bizakodó hangon.

***

jedi_6.jpgNem láttuk meg. A csendes éjszakában a kis Petróczi sikoltása nyargalt utánunk.

– Apúúú!

Az apja eldobta a kötelet és szó nélkül rohanni kezdett a hang irányába. Magam is nagyon megijedtem, és loholtam Petróczi nyomában. A táborhely mellett a vízparton dúlt kép fogadott bennünket. A kisfiú a szétszóródott botok között téblábolva hol elesett, hol felállt. Kezében, mindkét tenyerében az ujjaira csavarodva damil feszült. Így próbált kihúzni valamit a vízből. Istenem, mekkora hal lehet − gondoltam megkönnyebbülve, amikor láttam, hogy nincs nagyobb baj. Az apja már el is vette tőle a zsinórt, és magam is segíteni készültem, de láttam, hogy nincs rá szükség, könnyen jön. Petróczi módszeresen szedte maga mellé a kihúzott zsinórt. A fiú tágra kerekedett szemmel leste mi lesz eredmény. Az apja folytatta a műveletet, és csak halkan jegyezte meg egy-egy húzásnál.

− Ponty lesz, nyurgaponty. Lehet vagy két-két és fél kiló benne.

Ahogy a víz először megmozdult a felszín közelébe került haltól, rögtön látszott, hogy a tipp helytelen volt. Farokcsapást vártam, meg azt, hogy feldobja a testét, aztán ismét megpróbálja a sötét mélység felé fordulva lefelé fúrni magát. Ehelyett örvénylett a víz, mint a levegő egy hosszú zongorafutam után. Semmi nem látszott a halból, mígnem az öreg Petróczi, akin láttam, hogy szintén nem tudja mire vélni a dolgot, egy utolsó nekirugaszkodással kipenderítette a vízből a halat. Egyenesen a testére rántotta.

jedi_4.jpgEgy kapitális angolna volt. Úgy elszabadult a pokol, mintha maga az ördög keveredett volna közénk. Petróczi megiszonyodva a hideg vízpermettel a combjához csapódó súlyos haltesttől hihetetlen sebességgel hátrálni kezdett. Keresztül az alaposan összegabalyodott bokrokon és zsinórokon, egyszer még fenékre is esve, de nagyon fürgén ismét felugorva. A kígyóként tekergőző angolna minden lépésénél szinte ráugrott, hiszen valamennyi mozdulatával rántott is egyet rajta. Amikor széttárt karral hanyatt beleesett táborhelyünk kis fűzfabokrába, egyenesen nyakában kötött ki a hideg kígyószerű hal. Petróczi ekkor tehetetlenségében hatalmasat ordított. Fia halkan nyüszítve kapaszkodott belém. Azon vettem észre, hogy én is olyan zsibbadtan állok, mint néha álmomban, amikor üldöznek, szaladnék, és nem tudom mozdítani a lábaimat.

Felocsúdtam. Nyugalmat parancsolva magamra odamentem a bokorba esett férfihoz, megfogtam az angolnát és fel akartan emelni. Az ilyen hal nagyot csúszik, ismételgettem magamban, ezért két kézzel markoltam, és igyekeztem meglendíteni, hogy elkerüljön a Petróczi nyaka körül minél távolabb. Közben segítettem neki kikászálódni az összetört ágak közül. Az angolna azonban, mintha valami titokzatos erő segítette volna − talán támasztékot talált a bokor alján –, kiegyenesedett, és mint egy neoncső, úgy meredt előttünk. Furcsa csőrszerű szája sziszegett, és teste a holdfényben izzani látszott.

− A Jedi kardja − nyöszörgött hozzám bújva a reszkető kisfiú. Az apja megmozdult alattunk és hatalmas erővel ledobott bennünket. Keze megtalálta az egyik szétesett bambuszbot vastagabbik végét. Vérben forgó szemmel ragadta meg, és két kézre fogva kezdte püfölni a vergődő nagy halat. Egyszer-kétszer a lábamon is végigvágott igyekezetében, és amikor megrándultam dühödten kiáltott.

− Ne nyúlj hozzááá! Ez még tán ráz is, elektromos angolna.

A kis Petróczival egymás mellett fekve, lábunkkal összefonódva figyeltük, hogyan veri agyon a halat az apja.

jedi_7.jpgAkkor vettem észre, hogy pirkadni kezdett.

***

Szótlanul ültünk a terepjáró mellett, lábunknál hevert a szétvert fejű angolna. A bőre már megszáradt és a vér is, ami a fűre csepegett mellette. Petróczi nagyokat szívott a cigarettáján, a fia egy gallyal meg-megemelte a hal farkát.

− Ekkorát még nem fogtunk, apu. − Petróczi egy darabig hallgatott, majd végignézett számtalan horzsolástól kék, zöld, véres karján és így szólt.

− Ekkorát még a Jedi sem fogott, fiam. − Elégedetten kacsintott a gyerekre. Nekem csak annyit mondott:  − Gyere fürödni! Hajnalban a legjobb!

 

 

 

 

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre! 

 

 

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése