A kapu kicsit rogyottan táncoló, de általa lehet csak beljebb menni, hogy megláthassuk teljes valóságában a titkos várfalakat. Egyetlen ajtó van csupán, az is zárva, zárva mint titkaink, amihez talán még magunknak sincs mindig kulcsa, életünk sok szálon fút a belsőt alig-alig nyitogatjuk. Kérgesedő külső burkát magunk építgetjük úgy, hogy alig tudunk róla. Egymáshoz tapadó történések tartják mereven, nem minden fal kap fényt, az árnyékosan meghúzódók szédülten keresik a levegőt, de minden hiába , befalaztuk. Tüttő József vidámnak induló képét nézegetem, és annyi érdekes párhuzam jut az eszembe. A címadás is segít, mellbeütő talányosságával elvezet a képzeletig. Ha a lelkünkig érünk néha, felkapott fejjel csodálkozhatunk megtett utainkon, messze kerülve fiatalos álmainktól végül leolvashatjuk, hogy kudarcaink végére is bohócos sipkát tesz az idő, hogy mosolyoghassunk. Az ” Idő”, az öreg csábító, finom palástjával takarja a múltat, a megélt szép, és kicsit ráncos történeteinket megértjük, hogy a nagy titok mindig belül van, nem láthatóak szemmel, de aki vakon is érzékeli, az boldoggá lesz.