Kenyérsütő bogárkánon
Csiporka, Bíborka, Ibi és Márti mama kenyeret süt
Ahogy négyesben együtt énekeltek, Márti mama elfelejtette, hogy fáj a háta, a dereka.
– Az éneklés boldogít – tudom –, de az sem mindegy, kikkel dalolunk! – tette hozzá gondolatban.
– Tudtok kánont énekelni? – kérdezte Ibi.
– Nem! – harsogta Csiporka. – Megmutatod, hogy kell?
– Én eléneklem Bíborkával az első sort először, te meg anyával akkor kezded a dalt elölről énekelni, amikor mi a másodikat indítjuk.
– Rendben! Próbáljuk ki! – lelkesedett Bíborka, miközben már harmadjára hajtogatták át a tésztát.
– És most mindenki egyedül! – javasolta Csiporka. – A dal négy soros, és mi is négyen vagyunk! Úgy lesz csak az igazi!
Mire kifulladva elhallgattak, Márti mama már elővette a nagy kést, az asztalra rakott négy hosszúkás kosarat.
– Teszünk mindbe egy-egy konyharuhát. Segítsetek! – kérte Márti mama, majd megszórta liszttel mind a négyet.
– Na, most összepiszkoltuk őket – jegyezte meg Csiporka. – Mehetnek a mosásba! – Miért kellett teleszórni liszttel?! – mérgelődött egy kicsit az éhségtől folytonosan ingerült Csiporka.
– Négybe vágom a tésztát, mert ma négy kenyeret sütünk. Minden kosárba teszek egy-egy tésztaadagot. Azért hintettem meg liszttel, hogy ne ragadjon össze az anyag és a tészta.
– És ebből a kis cipóból hogy lesz akkora kenyér, amekkora a kosár? – kérdezte Bíborka. – Ettől aztán hamar éhen maradtok!
– Ne félts minket! Egy óra múlvára telenövik a kosarukat mindannyian! – bizonygatta Ibi.
– De hát még a fű sem tud olyan gyorsan nőni! – ellenkezett Csiporka eddigi élettapasztalatára támaszkodva.
– Nem bizony! – mosolygott Márti mama. – De hát ők nem is reggeliztek kovászt!
– Na, ha a kovász megnöveszti őket, akkor én biztos, hogy nem eszem belőle! – jegyezte meg Csiporka. – Így is nagy a hasam… – tette hozzá búsan, és titokban a mosdó feletti tükörbe pillantott, hogy megnézze, lát-e már valami változást magán.
– Nem baj, aranyom! De már jó úton vagy legalább! Ha sokat mozogsz, kevesebbet eszel, és kitartó leszel mindkettőben – ami nem könnyű –, biztosan fogsz tudni repülni! – bátorítgatta kedvesen Márti mama a bogárkát.
– Öltözzünk! Vegyük elő Lapátékat! – indítványozta Ibi.
– Arra a lapátra gondolsz, amivel a kertben arrébb hánytuk a trágyát? – lepődött meg Csiporka. – Hisz az koszos! Sőt agyonkoszos! Mi meg már legalább hússzor kezet mostunk ma, hogy ne vigyünk mocskot a kenyérbe! – túlzott döbbenetében, mert ráadásul ő nem rajongott igazán a folytonos tisztálkodásért.
– Dehogy! A trágya az állatok ürüléke! Hogy vihetném bele az ételbe?! – kérdezett vissza Ibi. – Vannak a kinti kamrában tisztára mosott különböző méretű, sütéshez használt falapátjaink. Egy nagy, bezippzározható műanyag tároló zsákban tartjuk őket, hogy ne is porosodjanak.
Ahogy Ibi kitárta a zsákot, Bíborka meglepődésében a szájához kapta a kezét:
– Nekünk csak négy kenyerünk van! Minek ahhoz ilyen tömérdek lapát? Hát, ez egy egész családnyi!
– Az bizony! Nagyapón sütötték régen nagyapáék az ötkilós kenyereket, amikor még nem volt kenyérbolt a faluban. Nagyanyón tették be a háromkilósokat, apuson a kétkilósakat, de ezeket mi anyával kettesben már évek óta nem használtuk. Kinek sütnénk ennyit?– szomorodott el Ibi szeme egy pillanatra, mert eszébe jutott az édesapja, meg a nem létező élete párja is, aki miatt, ha lenne, bizony legalább apus lapátját feléleszthetnék sokéves álmából.
– De cuki ez a legkisebb! – repült rá Bíborka.
– Aranyos bizony! Rajta toljuk be a zsemléket. Bár mióta anyától külön költöztem, azt sem csinálunk gyakran!
– És akkor ma anyust vagy a nagyobb lapátgyereket fogjuk használni? – töprengett el Bíborka, akinek az a kis darab kosárba tett tészta maradt meg a fejében, amit a kelesztés előtt látott.
– Anyust vegyétek ki, és menjünk be! Megkelt a tészta! Ha túlkel, akkor lapos, sűrű marad!
Márti mama kicsit átdolgozta a jókorára megnőtt kenyérkéket. Egy éles késsel három vágást tett a tetejükre, és máris vitték ki őket a kemencéhez. Ibi benézett a parázsra, bár tudta, ennyi idő alatt el kell múlnia a lobogásnak, de ösztönösen tette, amit nagyanyjától, anyjától olyan sokszor látott.
– Mért mérgesek odabent a faszenek? – kérdezte Bíborka, aki belesett a kemencébe Ibi feje mellett.
– Nem mérgesek! Csak jelzik, hogy tegyétek be a kenyeret. Mi meg tartjuk hozzá idebenn a jó meleget!
Márti mama a lapáttal ügyesen benyúlt sorba a nyers kenyerek alá, s egy-egy ügyes mozdulattal a félre kotort parázs helyére letette őket a kemence aljára.
– Tessék! Eddig egész nap csak kezet mostunk, most meg beletettük a kenyereket a piszokba! – lepődött meg ismét Bíborka.
– Az égés fertőtlenít! Hidd el, azon kívül, hogy egy jó félóra alatt megsül odabenn a kenyerünk, nem lesz semmi baja.
– És akkor most itt állunk és várunk? – kérdezte Csiporka, aki a földön ácsorogva már fázott.
– Ó, hiszen te reszketsz! – kapta fel Ibi, és bedugta a kesztyűjébe. Míg megsülnek, megvarrjuk nektek a cipőket, mert még felfáztok!
Az anyagos zsákban nem kellett sokat keresgélni, mert még a tetején volt a narancssárga és a rózsaszín maradék, amiből a ruhák készültek egy nappal hamarabb. Ibi vágott egy-egy hosszú téglalapot. Az anyag közepét a bogárkák talpa alá tette, majd rátekergette a megkötőt a lábuk szárára, mintha nadrágjuk lenne, majd a végeket visszagyömöszkölte a feltekert anyag felső szegélye alá.
– Jó lesz így, anya? Így varrni sem kell!
– Jó hát, csak hosszú lesz az öltözködés, és mindig segítségre lesz szükségük a lányoknak.
– Majd segítenek egymásnak! Ne aggódj! Jaj, a kenyér! – kapta az óra felé Ibi a fejét, és magára kapva kabátját, kistartolt a kemencéhez.
– Jövünk mi is!– ugrottak kabátjukért, turbánjukért a lányok, és Márti mama.
Felkapták a megsült kenyérnek kikészített konyharuhákat és a négy kosarat. Mire kiértek, Ibi már kinyitotta a kemence ajtaját.
– Jól lebarnultak odabent, pedig nem is érte őket a nap! – ámult Bíborka.
– A nap nem, de a tűz ereje még erősebben érte őket. Érzitek ezt a finom illatot? – kérdezte a levegőbe szippantva, szinte nyálcsorgatva Ibi.
Márti mama látta, hogy mind elkészült, így ügyesen a kenyerek alá nyúlva a lapáttal, egyesével kiszedegette őket. Ibi megkente egy kis vízzel a tetejüket, Márti mama meg a késsel láthatatlan keresztet rajzolt rájuk, mint mindig. Aztán kettőt, kettőt a hónuk alá csaptak a kosárban, és már indultak is befelé, hogy ne hirtelen hűljön ki a friss kenyér, mert összeesik a bele.
A sietségben nem volt idő a beszélgetésre, így Bíborka már csak akkor kérdezett, amikor odabenn minden a helyére került, és a friss kenyér illata, átmelengette mindőjük szívét:
– Miért fürdetted meg őket? Ők nem emberek, de nem is állatok! És miért rajzoltál rájuk a késsel?
– A forró kenyérhéj megfényesedik a hideg víztől. Anyám így tanította. A kereszt meg Isten jelképe. Ő adta a búzát, ő ad erőt, egészséget nekünk az élethez. Így köszöntem meg neki a mai ajándékát – felelte egyszerűen Márti mama, majd mindannyian ültek, ültek elgondolkodva, elfáradva a finom illatba burkolózva.
***
(A szerző Facebook oldala ITT.)
Molnár Ágnes
