– Márti mama! – szólalt meg Bíborka a mese utáni elmélkedés után. – Nem zár be az a liszthely?– Bezár az, lelkem. Úgy öt óra tájt, ahogy beesteledik, malmos Lajos is befejezi a munkát.

– És mi nem vagyunk még késésben? – érdeklődött ugrásra készen Csiporka, akit még fűtött a frissen megkezdett fogyókúrázás várható eredményének hajtóereje is, így türelmetlenül várta az indulást.

– Látom, ti már teljesen kipihentétek magatokat!– kezdett feltápászkodva kissé merev lábait, karjait munkára fogni Márti mama. – Látjátok? A vén csont már nem tud úgy kipattanni az ágyból, mint ti!

Márti mama lassan felült, felhúzta meleg mamuszát. Mint mindig, akkurátusan összerendezte az ágyat, mert: – Mindig jöhet valami vendég. Nehogy már ilyen összevisszaságban találjon! Mit mondana rám a falu?! – szokta mondogatni. Aztán tett a tűzre, hogy mire hazaérnek, e hűljön ki a lakás. Aztán már csak egy szempillantásnyi idő kellett, és mindhárman felöltöztek.

– Indulhatunk! – indítványozta Csiporka.

Már kiléptek az ajtón, Márti mama vette a kulcsot, hogy bezárja az ajtót, amikor a fejéhez kapott:

– Várjatok! Egy pillanat! A banyatalicskát meg majdnem itthon felejtettem! – fordult azonnal vissza.

– Micskát felejtettünk itthon? – kiabált utána kíváncsi fejét tekergetve Bíborka, de persze maga sem tudta, mit is kellene látnia odabent.

– Itt vagyunk, ni! – serdült ki egy magas, nyeles táskafélével Márti mama az ajtón ismét, majd tényleg bezárta az ajtót, s közben beszélt: – Ez az öregasszonyok bevásárló segítsége. A spájzban tartom, hogy ne essek át rajta a konyhában.

– De így meg itthon felejted – jegyezte meg csendesen Csiporka.– Segítsek cipelni? Nehéz? – ajánlotta fel azonnal a segítségét a bogárka.

– Nem szükséges, köszönöm, Csiporkám! Nézzétek csak! Kerekeken gurul! Így mindent haza tudok autókáztatni vele erőlködés nélkül – indult meg azonnal Márti mama.

– Azta, de jó! – repülte körbe azonnal Bíborka a kis szekértáskát. Honnan szerezed? Még sosem láttam ilyet!

– Hát nem is túl sokat forogtunk eddig emberek között! – szólalt meg ismét Csiporka.

– A bal szomszéd Marinak hozta a faluban az elsőt a jánya Pestről. Aztán meg tejes Böske kapott egyet karácsonyra valakitől. Mint az úrinők, úgy mentek a sok cuccal, nekünk meg majd’ leszakadt a karunk. Így aztán összefogtunk. Megfűztük bótos Jucit, hogy bővítse ilyen járgányokkal az árukészletét. Egy vasárnap, az istentisztelet után összehítt minket, felírta, ki milyet szeretne, nehogy összekeverjük, melyik kié a sok egyformából, és amikor az ura árubeszerzésre ment, meghozatta vele nekünk. Néhány nap múlva már mind vígan gurigáztunk a faluban. Megszűnt a cipekedés – mesélte el örömmel az önjáró szatyor történetét Márti mama.

– Ibinél nem láttam ilyet – mondta Bíborka.

– Nem hát! Még jól ki is kacagta az öreg anyját, meg a sok gurulós vénasszonyt, amikor először meglátott minket vele! Na, de azóta már belátta, hogy akármilyen nevetséges neki a látvány, még az ő életét is megkönnyíti.

– Hogy könnyítené, ha egyszer nincs neki? – értetlenkedett Bíborka.

– Úgy, hogy szombatonként a legnehezebb cuccokat neki kellett megvennie, és hazaautókáznia nekem. De falun a bolt hajnalban nyit, korán zár, így Ibi nem tudott reggel eleget lustálkodni. Mikor látta, hogy minden van itthon, mert hazakocsiztam egyedül a banyatalicskámmal, ő meg tovább alhatott, megbékélt vele. De azért még mindig kacaghatnékja van, ha ilyet lát, látom én rajta! – mosolyodott el Márti mama.

Már két hosszú utcán is végighaladtak, míg idáig jutottak a beszélgetésben, amikor a türelmetlen Bíborka megkérdezte:

– Hogy is hívják a lisztcsinálót?

– Malomnak, bogárkám.

– És ott ki csinálja a friss lisztet?– kérdezte Csiporka.

– A molnár – felelte Márti mama magától értetődően.

– A molnár nem egy név? Hallottam, amikor Ibinél a boltban egy férfi bediktálta a nevét.  Azt mondta: „– Molnár Ferenc vagyok.”

– Először foglalkozás volt. Azt az embert hívták molnárnak, aki a gabonát felaprítva lisztet őrölt. Aztán a foglakozásuk neve rajtuk ragadt vezetéknévként.

– Tényleg! Az előbb te is elneveztél egy nénit. Azt mondtad: – „Bótos Juci”

– Gyakori ez itt nálunk, jól megfigyelted, Csiporkám! Látod, már észre sem veszem, hogy magam is így hívogatom az embereket.

– És akkor az a sötétkék öltönyös, mobiltelefonos férfi molnár volt, vagy nem? – kérdezte még mindig értetlenül Bíborka.

– Nem, pillém! Ő egy vérbeli üzletember lehetett, mert gondolom, egy számlához diktálta a nevét Ibinek. Nála biztos, hogy esetleg csak valamelyik ősősőse lehetett lisztőrlő molnár, aki kétkezi munkát végzett.

– Kétkezit??? A molnár a két keze között törögeti a magokat? Jó erős lehet! – döbbent meg Bíborka.

– Nem, dehogy! –mosolyodott el Márti mama. – Használja a munkához a kezeit, de a magvakat két, szinte egymáshoz súrlódó kő-, vagy vashenger aprítja, porítja.

– És azokat az őrlő lapokat a molnár hajtja a kezeivel? – kérdezte Csiporka.

– Nem! Olyan erős ember legfeljebb csak a mesékben létezik – mondta Márti mama, majd felkacagott, mert maga elé képzelte a Jóskát hatalmas muszklikkal, combizmokkal, amit hengergeti a köveket. – Vannak szélmalmok, ott a szél ereje forgatja meg a szélfogó lapátot, ami megmozgatja a köröző hengereket. Vannak vízimalmok, sőt, ma már elektromosak is.

– És a mienk milyen? – szólt közbe türelmetlenül Bíborka.

– A miénk vízimalom. Az erdőnk szélén folyó kis patak vize van rávezetve a malomkerékre, hogy az őrlő köveket forgassa.

– Akkor a vízimalom is egy banyaszekér?– kérdezte álmélkodva Bíborka.

– Miért lenne az szekér? – nézett rá Csiporka.

– Mert kereke van! – vágta rá diadalmasan Bíborka, aki nagyon örült, hogy össze tudta rakni fejében a sok újdonságot.

– Nem, nem! Az a kerék nem halad sehová, csak forog és forog, ha ráfolyik a víz. Amikor meg nincs őrölni való, elzárják a víz útját, akkor egy helyben áll.

– Ez azt jelenti – gondolkodott el Csiporka –, hogy teljesen emberi erő nélkül lehet lisztet készíteni?

– Nem. Tudod, a gabonás zsákok maguktól nem másznak fel a garathoz, vagyis a malom szájához, és nem is öntik bele a tartalmukat önállóan. Bizony, a molnárok mindig erős emberek. Ez kis ványadt nem lenne képes a zsákok emelgetésére, a lapátolásra. Bár a tévében láttam már, hogy valami nagyokosok kitaláltak felemelő, cipelő, öntő, adagoló gépeket, na, de az a csúcstechnika nálunk bizony nincsen – gondolkodott hangosan Márti mama.

Amikor az utca végéből kifordultak, a nagy csendben szokatlan zaj ütötte meg Bíborka érzékeny füleit.

– Mi csobog? – kérdezte.

– A patak. Nézd csak! Ott a fák alján ál a malom – mutatott egészen közelre Márti mama.

– Látooom! – harsogta egyszerre a két kis bogár.

– Mi ez a zajongás? Mért nem mentek hazafelé, ti haszontalanok?! – lépett ki malmos Jóska a fényre.

– Ne, te, Jóska, ne! Ne morgolódj! Ők nem elkóborló gyerekek, hanem az én Ibim bogárbarátnői. Mutasd meg, kérlek, nekik a malmot, aztán mérjél nekem üt kiló kenyérlisztet a javából, és tedd be ebbe a bosziszekérbe. Én meg addig megpihenek itt egy kicsit – tette le a fenekét a molnár még meleg vackára Márti mama igen jólesően.

***

(A szerző Facebook oldala ITT.)