Megtehetjük egy kép kapcsán, hogy elkezdünk filozofálni, ha érdemes. Ha nem akkor nem érdekes a téma. Amikor az emberiség egy picinyke csoportja felfüggesztette az első ágra a talp nélküli saruját, és befejezte a vándorlást, kezdte jól érezni magát a barlang védelmében, és társai erejében. Kialakult a közösség. Működő képessége folytán sokáig fennmaradt, élvezhetőbbé téve az életet. Gyorsan elrugaszkodva és átlépve napjaink világába egy szakadozó háló csomóit bontogatjuk. Az önmegvalósítás vigyorgó ketrecét rázva próbálkozunk erőinkkel előre, feljebb, és magasabbra törni. Ezek a gondolatok érlelődtek bennem, ahol a ma élő ember kicsit elszakadva a maga világát keresve, távolságot tartva, és tartatva vegetál. Huszár Boglárka akarva, akaratlanul egy intim pillanatot látott meg ahol a két ember viselkedési típusát látjuk. A városok művi berendezései átgondoltak. A padok szaggatott ritmusa kiszámítható. A jó várakozás feltétele egy jó pad, ami tudományos vizsgálatok eredménye. Mindent az emberért. Tiszta burkolatú fal, kitűnő járólapok. A ma emberét a hírek tartják éberen, és akit már elfárasztott, a cipőjére hullott por mennyisége sem köt le. Unatkozik, de én nem unom a képet, mert bár hosszan írtam a véleményemet, az agyam ezzel a gondolattal pásztázta végig az elszigetelődő ember természet nélküli világát. Csak egy kép, és mégis egy keresztmetszet egy szakadozott világból ahol aprócska szigetek keletkezhetnek, és tűnhetnek el.