70×40 cm.

Mintha most egy pillanatra visszanézne rám, nem kérdésre, és nem válaszra várva, csak úgy a pillanat tört részeként. Kabátját nem éppen most szabták, színét sem válogathatták nagy gonddal, de takar, talán meleg is. Sapkája pontosan illeszkedő, hamiskás mosolyát erősíti a kis stricis szabás. Nem tudhatom, ám nagy a gyanúm, hogy a hippis időket hozza magával a laza módi. A fodrászt-kerülő hosszú haj gondosan dekorált, talán színes papír, vagy műanyag sodrások, mindegy, jól mutat, és kész!! A külső csak ennyi, a felületes nézelődő nem lát többet, talán még ennyit sem. Viszont mi alkotja a belsőt, a lélek apróságait, az élethez, a valóhoz tartozásának kapaszkodóit. Mi az amitől még képes mosolyogni, ami kergeti űzi a nappalok, és éjszakák szakadékai között. Kitaszított, aki ott sétál a bizonytalanság vékony peremén kapaszkodó nélkül. Hol van az a pont amitől indul az ő felelőssége, és hol a határ amit a társadalom mért rá. A sok kérdésre nincs válasz, Ő egy a megsebzettek közül, egy a megsebzett vándorok közül.