Őszi barátság

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 29 400.jpgA kurucok földjén, Tarpán kószáltam. Langymeleg, koraőszi nap ragyogott, egy-egy túlérett szilva lepottyant a földre, s bódult darazsak dongtak az útmenti árok tócsái fölött.

Vártam, hogy húzzák a delet.

A helybeli étteremben majd bekapok valami meleg étket, aztán irány a Tisza. Ha már ilyen hamar végeztem a hivatalos teendőimmel, gondoltam, megnézem a híres szakadt partokat.

A kocsit a főtéren hagytam, meg-megálltam egy-egy híresen szép kuruc porta előtt. Szűk sikátorba tévedtem, korhadt deszkakerítések között kanyargott a gyeppel felvert csapás. Észrevétlenül fogytak el a házak. A sikátor száraz földútba torkolt, mely a kertek alatt bandukolt a messzi erdőnek.

Már fordultam volna vissza, mikor megláttam az öreget. Hatalmas diófák tornyosultak fölé, a száraz avart turkálta egy ággal. A lehullott diót szedegette. Látta, hogy átléptem az alacsony vesszőkerítést, de nem mozdult a fák alól.

– Korán jött. – mondta. – Még nincs dióbél.

– Dióbél…? – néztem rá értetlenül. – Nem kell nekem dióbél!

– Nem?! – hökkent meg. – Akkor valami asszonyt keres itt a kertek alatt!?

Csendesen derült rajtam, s hogy zavaromat oldja, zsebéből elővett egy almát.

– Na, ha megmondja, milyen alma ez, a kutyát a helyére küldöm!

Kutyát ugyan nem láttam sehol, de eddig ilyen almát sem. Odvas, metszőollót sosem látott fa árnyékában álltunk, az alja borítva volt gyümölccsel. Halvány, piros cirádák cikáztak rajta, habos-fehér húsa hersegett az ember foga alatt.

– Sóvári – mondta. – Sóvári alma. Valamikor evvel voltak tele az itteni kertek. De aztán jöttek ezek az úri fajták…, mindenki azokon akart meggazdagodni.

A mezőről nagy csapat varjú tartott a falunak, a kertek fölött széjjelváltak. A mi diófáinkra is jutott néhány, nagy károgással vették birtokba a felső ágakat.

– Nincs puskája? Vagy kereplője?

– Minek?

– Lelopják a diót.

– Marad azon elég. Így leverik legalább fentről a termést. Mert én már nemigen mászom a tetejébe.

Bandukoltunk a kertben, kóstolgattuk az ősz ajándékait, mikor megkondult a harang. S rögtön eszembe jutott az étterem, a Tisza, a délutáni terv. A horgászat.

Észrevette készülődésemet.

– Még most jött. Hová szalad ilyen hirtelen?

– Mennék ebédelni… s utáni megnézem a Tiszát.

– Mit néz azon? Nem lopták azt el.

– Hoztam magammal egy kis szárított kérészt. Kipróbálnám.

– Horgász maga is? – csillant meg a szeme – És mire akar menni?

– Hát… – bizonytalanodom el – A márna megindult már talán.

Szó nélkül kísért a kapuig.

– Mért nem hajnalban próbálja inkább? – nézett rám a kézfogás közben. – Pirkadatkor jár a nagyja.

– Hideg van már kint a parton. Hol tölteném az éjszakát?

– Nálam éppenséggel lenne hely…, nálam. Ha nem veti meg a szalmazsákot.

Már léptem volna ki a kapun, meglepve fordultam hátra.

– Na jöjjön, nézze meg a szállást! – bíztatott.– Jöjjön, jöjjön, nem kérek én pénzt érte.

A ház nála is öregebb volt.

Hófehér falak, vastag, esztergált tornácoszlopok tartották a tetőt. Félig már földbe süllyedt, ketté vágott malomkő szolgált lépcsőként, a pitvarban félhomály, almaillat.

– Itt aludhatna – mondta, mikor a felső szobába értünk. – Egyedül vagyok, nem foglalja el senkinek a helyét.

Fáradt, csendes volt már ekkor a hangja, szeme körül megsokasodtak a ráncok.

– Jó lenne – mosolyodtam el bizonytalanul –, de tudja hogy’ van…, a hivatal!

– A hivatal…, az megvár mindőnket!

Hát ez igaz, tűnődtem, aztán a kilincsre tettem a kezem.

– Délután kiderül. Ha úgy látom, hogy érdemes lesz reggel is kimenni, visszajövök. Csak a kutyát kösse láncra, nehogy kizavarjon a határba.

– Jöjjön nyugodtan. Nem bánt senkit.

Az étteremben csak néhány vendég lézengett, fél óra múltán már az ártéren csörtettem. A kocsit a töltés túloldalán hagytam, zsebemet megpakoltam ólommal, horgokkal, s áldottam az eszemet, hogy még a nyáron megvarrattam a bottartó tokot. A kukoricatengerben másképp nem is boldogultam volna, csak így, vállra vett szerelékkel.

Hirtelen tűnt fel a folyó. Az imént még sűrű, éles kukoricalevelek csapkodták a vállam, aztán elfogyott a tengeri, s a bozóttal telenőtt szakadt parton álltam. Jó tíz méterrel lejjebb rohant a Tisza, a szemközti oldalt hosszú homokpad nyúlt a mederbe.

Szuszogva ültem le a parton, lábam a semmibe lógott, s néztem az áttetszően zöld vizet. A parton, ameddig csak ellátott a szem, sárga kőrisfák búsultak, poros szederinda kúszott fel egészen a derekukig.

Tőlem jobbra is, balra is pucér volt  a part. A karvastagságú husángokat még a tavaszon vághatták ki, de hiába gyűjtötték egy csomóba őket, már nem tudták felhozni ide a síkra. Itt korhadtak a parton, aranka, s szeder hálózta be őket. Majd jön a jeges ár, legfeljebb az borotválja le róluk…

No most hová…? – néztem tétován a vizet. Valamiféle csapást véltem látni, mely rézsút vezetett le a folyóhoz. A kivágott fák csonkjain, lándzsahegyein lépkedtem, s rettegtem, nehogy megcsússzam, mert akkor vége a horgászatnak.

Egy újból sarjadzó, lemetélt fűzfabokor mellé telepedtem, s kihúztam a zsákból a legerősebb botot. Jó sorsom megtanított már, mielőtt a Tiszán horgászatba kezdel, próbáld ki a feneket. Mert nincs annál nagyobb bosszúság, mint amikor vaktában behajigálod a horgot…, s odavész minden egy láthatatlan gyökéren.

Megnyugodva húztam ki a majd gyermektenyérnyi ólmot, simának tűnt a terep.

Csizmám sarkával gödröt vájtam az agyagba, vizet mertem a folyóból, s beleszórtam a szárított kérészeket.

Hadd puhuljanak.

Vékony trágyagilisztát húztam a horgokra, s néztem, hogy játszik a folyó sodra a bot bóbitájával. Már eltelt az első félóra, melyet mindig mindenütt szétfeszít a várakozás izgalma, s kezd lankadni a figyelem, mikor a szokásosnál mélyebbre hajolt az egyik bot. Ujjaim közé csippentettem a zsinórt, s mintha apró rángatásokat éreznék…

Nem is tévedtem.

Arasznyi orsóhal tűrte megadóan a sorsát.

Nem baj, de jár a hal!

Ám nézzük a kérészeket, mostanra már meg kellett puhulniuk! Venném ki a másik horgot is, de már tudom, búcsúzhatom tőle. Leakadt valami víz hozta ágban, be kell szakítani. Szerelés, kérésztűzés, kezdődik az újbóli visszaszámlálás.

Mély torokhangra riadtam. Fölöttem két nagy fekete madár körözött, első látásra varjaknak is nézhette őket az ember. De a hangjuk – az a rekedt, recsegő krákogás!

A túlpartnak tartottak, ám hirtelen kitört az égiháború. A két remetét megpillantván tucatnyi varjú zúdult ki az erdő mögül, s éktelen zenebonával a hollók útját állták. Ám azoknak több eszük volt annál, hogy verekedjenek. Megvetően tértek ki az útonállók elől, s mire azok észbe kaptak, már messze jártak. A varjak tettek még néhány kört, majd méltatlankodva visszaereszkedtek a friss szántásra. Veszekedésük még sokáig átszűrődött az erdőn.

A hatalmát észrevétlenül visszafoglaló csendet csak egy-egy riadtan felrebbenő madár, egy-egy magányos cickány sürgölődése zavarta meg néha. A nap már nyugodni készült – de a halak fel sem ébredtek. Mert a kis, ártatlan bucón kívül még csak mozdításom sem volt. Már tíz percenként néztem fel a horgokat, s tíz percenként szereltem. Mert bárhová dobtam, egyik mindig leakadt.

Már feljöttek az első csillagok, mikor a kocsihoz értem. Át sem öltöztem, a botokat is csak a hátsó ülésre dobtam. Bent a faluban megálltam az első kútnál. Szürcsöltem a jéghideg vizet, mikor a szemközti korcsmából kilépett néhány ember.

– Na gyertek! Nézzétek meg, ha nem hiszitek! – mondták valakinek.

Gyönyörű, jó három kilós márnát lóbáltak a lámpafényben.

Hová menjek, legalább ezt kérdeztem volna meg az öregtől…!? –bosszankodtam. De akkor már tudtam, hogy nála töltöm az éjszakát.

Még fény szűrődött ki a házból, óvatosan nyitottam meg a kisajtót.

Az öreg az asztalon könyökölt, szemben az ablakokkal.
– Maga az? – riadt fel az ajtónyikorgásra. Beletúrt a hajába, várakozás volt az arcán. – Na, fogott valamit?

– Semmit. Nem győztem szerelni.

Feljebb srófolta a lámpát, s szó nélkül kiment a pitvarba. Egy üveg pálinkával ért vissza.

– Egészségére! – emelte fel a kredencből elővett poharakat, s újból teletöltötte őket. – Tavalyi, az ideit még nem főzettem ki. Majd karácsony táján.

Ültünk a vén, repedezett asztal mellett, s néztük a sercegő lámpát, a pattogó fahasábokat a tűzön.

– Jaj, látja… nem éhezett meg? – húzta ki magát hirtelen. – Hoznék egy kis szalonnát, ha nem vetné meg.

Az alsó szoba volt a kamra, gyufával világítottam, míg lemetszett egy darab darabot.

– A létra alatt a vesszőkosár. Abban talál hagymát.

Fehér vászonkendőt terített az asztalra, sót, s egy gyékénykosárból kenyeret vett elő. Csak nekem szelt egy karéjt.

– Egye jóízűen – mondta, s kilépett az ajtón.

Vékony, húsos tokaszalonna volt az asztalon, a kést egy régi bajonettből alakították át egykor. Túl voltam már a vacsorán, a tűzre is dobtam néhány hasábot, de az öreg még mindig nem került elő. Az istállóban akadtam rá, friss szalmát terített szét egy tehén, meg a borja alatt. Nem sokkal később elfújta a lámpát, s behúzta maga mögött az ajtót.

– Csak ennyit evett? – kérdezte már bent a szobában, a megmaradt szalonnadarab láttán.

– Elég volt – mondtam. – Maga hizlalta?

– Én. Most is van egy kis süldőm… nem is tudom, minek tartom. Nincs, aki megegye.

A spór mellett ült egy kisszéken, a földet nézte. A lámpában a kanóc meg-megsercent, furcsa, kísérteties fények játszottak a falakon.

Nagyapámra gondoltam, az ült esténként így a tűzhely mellett. Száraz gallyat, tengericsutkát dobott néha a tűzre, s, nézte, hogy  pattognak a szikrák.

A hold már jó darabot megtett az útján, mikor az öreg megtörte a csendet:

– Hánykor akar kelni?

– Hát…, pitymallatkor a parton kéne lenni.

– Aludjon csak nyugodtan. Majd én ébresztem.

Elszoktam már a szalmazsáktól, nehéz volt a dunna is, sokáig csak forgolódtam az ágyon. Nehéz, zavaros álmok követték egymást, óránként felriadtam. Fáradtan, csapzottan nyitottam ki a szemem, mikor megrázott:

– Ébredjen.

Tompa, nehéz fejjel rángattam fel magamra a ruhát, s kint az udvaron vizet mertem a kútból. A vályú szélein már gérádzott a víz, s mikor fölébe hajoltam, mintha kökényággal csaptak volna az arcomba.

Az öreg szürke vászonkendővel a tornácon várt rám, a törülközőn át hallottam a hangját.

– Ha nem lennék terhére, elkísérném.

Régi, szakadozott nagyujjast terített a hátára, s mikor letértünk a kőről a Tiszának vivő földútra, vállamra tette a kezét.

– Arra menjünk, amerre mondom. Tegnap rossz helyen volt, a nyáron lekövezték azt a vízügyesek. Azért akadt le minden percben.

– Maga is horgászik? – néztem rá meglepve.

Zsebébe nyúlt, elővette a dózniját, csendben cigarettát sodort. Félig már elszívta, mikor megszólalt.

– Nem…, én már régen nem.

Friss szántás mellett szaladt az autó, nagy sárkoloncok borították az utat. Sárguló juharfák néztek le ránk, meg iszalaggal benőtt jegenyék, mikor hirtelen elfogyott az út.

– Itt meg is állhatnánk. Itt lesz a víz alattunk.

Sűrű kökénybokrokon csörtettünk át, arcunkba csapó ágak elől hajladoztunk. Itt is meredek volt ugyan a part, de valamikor gondos kezek kis lépcsőket vágtak az agyagba. Rég járhattak rajta, ujjnyi vastag fűzfavesszők vertek a hajlatokba tanyát.

Mindkét parton hatalmas nyárfák dőltek a folyónak, a víz sisteregve kereste az utat az ágak között. De előttünk szinte mozdulatlan volt a tükre, a sodrás jó tíz méterre bugyborékolt a parttól.

Az öreg két cső tengerit vett elő, lassan morzsolni kezdte.

– Ezzel mit akar?

– Etetni. Egy órán belül itt lesznek a pontyok.

Csak hümmögtem, nem szóltam egy szót sem. Itt pontyot…, a Felső-Tiszán? Még a halászok sem fognak, pont’ bennünket tisztelnek majd meg!?

Még a horgokat sem cseréltem át, csak úgy, azokra a parányi, márnázó horgokra tűztem a félszáraz kukoricaszemeket. Azokat is csak azért, hogy meg ne sértsem az öreget. Ha már megmutatta ezt a titkos helyet…

Hátamat a leszakadt partnak vetettem, néztem, hogy’ játszik a zsinórral az ide-oda imbolygó folyó. Rég letelt már az ígért egy óra, a túlparti porondon egyre rövidebbek lettek az árnyak… s ekkor mintha megmozdult volna az egyik bot vége.

Még fel sem fogtam, mi történt valójában, kidőlt a szolgafa, megindult a bot a víz felé. Ösztönösen nyúltam érte, s hogy megéreztem a hal erejét, meghűlt bennem a vér. Mert szépen verekszik egy félkilós márna is, de az ott lent, a feneketlen kútban…?!

– Csak a gallyba ne engedje! – állt fel ekkor az öreg is, s kinyitotta a merítő szákot.

A hal első két-három kirohanása volt csupán igazán veszélyes, aztán megadta magát. Fekete hátú, rozsdás pénzű ponty csúszott az öblös hálóba, s még akkor is remegett a lábam, mikor az öreg felkapaszkodott vele a partra.

– Ez talán négykilós is megvan – rebegtem.

– Meg – mosolygott. – De három biztosan!

Boldogan tébláboltam a fűzfacsonkok között, s már csalizni készültem újra, azonban az öreg karomra tette a kezét.

– Azt mondanám, pakoljunk…

– Most, hogy megindult? – néztem rá megütközve.

Az előbbinél is csendesebben folytatta:

– Maradjon belőlük holnapra is. Úgyis tudja most már, hová kell jönni.

Az előbb még nevető kék szemét mintha dér csípte volna – szótlanul pakolni kezdtem.

Aztán csak ültünk a parton, néztük a vizet.

Később megszólaltam:

– Maga hogy-hogy nem horgászik?

Szürke, szeptemberi fény ömlött ránk, sóhajtott.

– Meghalt a fiam…, ma három éve. A mi helyünk volt ez. De azóta….

A túloldalt, valahol messze tűz égett, füstkígyó kúszott az égre. Varjak keringtek körötte, hangjuk le-lehullt a földre.

Aztán csend lett újból, csak mi ültünk ketten a parton. Mintha mindig összetartoztunk volna.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése