Majdnem tavasz

Írta: Nagy Farkas Dudás Erika

Egy korcsolyázó suhan el mellettem, a gyerek majdnem föllök. Minden út visz valahova, trallala, énekli, amikor elhagy, de a folytatást elnyeli a dombra kanyarodó úton közöttünk gyorsan növő távolság. Már száraz az aszfalt, de még vízcseppek a fűszálak hegyén, a nemrégen elállt eső nyomán tavaszillat. A gyalogútszéli friss tócsa fölé jól öltözött középkorú férfi hajol. Nézzem azt a bogarat, mondja, amikor mellé érek, és már fölegyenesedve, fejével a vízre int. A bogár kapálódzásától hullámzik a víztükör, a szerencsétlen láthatóan az életéért küzd. Az emberről azonnal kiderül, hogy részeg, és nem akar segíteni, csak a reménytelen vergődést élvezi. Mire jó ez, kérdem, és a bogarat kiveszem a vízből. Erre azt mondja, hogy ő nem akarta kimenteni, mert neki is oda a hitel, a kocsi, a ház, bebukott az üzlet, és az ő nyomorában sem segített senki. Elpusztult az összes baromfi, és ha lettek volna maradék érzései, hát abba halt volna bele. Bűz, nehéz pára az áramtalan ólakban, nincs miből munkásokat fizetni, két napig dögöt talicskázott. Menjek már, hagyjam békével, mondja hirtelen, és az ecetfa törzsébe rúg. Neki ez az út sehova sem vezet, mondja, biztosan ő is hallotta a görkorcsolyázó gyerek énekét. És különben, csak hogy tudjam, legalább húsz évig antialkoholista volt, kiáltotta utánam, amikor már tőle jó messzire jártam az úton.

Mindennek az a rothadó birslevelek rejtekében alattomban tekergő inda az oka! Egy túlságosan heves és lelkes mozdulat a gereblyével, majd megakadás a makacsul terjeszkedő, a földben, fában számtalan gyökerével erősen kapaszkodó borostyánban, és a jól induló tavaszkezdet máris kényszerpihenőt hoz. A rándulás nyomán még nem a derékfájdalom az elviselhetetlen – annak majd csak később jön a java –, hanem a tapasztalatból fakadó bizonyosság a rossz, hogy na, pontosan ezt nem kellett volna, ezt a mohó nekirohanást a kertnek! Kint a már nagyon várt márciusi szép idő, a kerti szerszámok munkára készen, félúton a kert felé. Minden második tavaszom így indul, hogy gyámoltalanul vissza a könyvek közé, és napokig, de volt, hogy hetekig is hétrét görnyedve a fájdalomtól.

Olvasom, hogy a magában és a magával békében élő ember hálával fogadja, és különösen szereti a telet, a hosszú éjszakákat, a ködöt, a havat, a hideget imádja. Az említett jegyzet írója kedvhozónak pattogó tüzet, jó könyvet, doromboló macskát, puha takarót és csendet említ, vagyis a télhez meleg, biztonságos, békés otthont föltételez, ahol a külvilág és a közvetlen környezet is a belső utazás felé tereli és segíti az embert. A tél önismeret-fejlesztésre, jövőtervezésre, de a dolgok mulandóságával való szembenézésre is jó. Meggyőző, mégis megkönnyebbüléssel veszem a lassan a hátunk mögé kerülő telet, a hó- és a fagyveszély, a súlyos ködök, az arcba maró szelek egyre kisebb valószerűségét. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy vészesen ürül a fásfészer, kong a kamra, a csizma talpa széttörött.

Egy békés és meghitt szobabelső kellékeivel telerajzolt képeslap idillje jut eszembe akkorról, amikor az ünnepekre még divat volt képeslapot küldeni. A képeslapon mosolygós fölnőttek ülnek a lámpafényes nappali foteljeiben, a szőnyegen két gyerek játszik, fakockákból épít. Anya kézimunkázik, apa olvas, és a gyerekek arcán is mosoly, miközben a képeslap időtlenségébe rajzolt mozdulattal a torony tetejére teszik föl a háromszöget. Több dolog is zavart. Elsősorban a sarokba festett sötét ablak, ami sok helyet foglalt, majdnem harmadnyit a képből. Olyan erővel hangsúlyozta a dolgok másik felének állandó jelenvalóságát, hogy az üdvözlőlap a kellemes érzéseket ébresztő feladatán túlmutatott: ma már elmélkedésre serkentő kártyaként is kínálgathatná egy új vallás alapítója az áruházi parkolóban, némi pénzbeli hozzájárulást is megérdemelne. Kilátás a meseszerű szobából a rideg külvilágra, ahová dermesztő hideget, komor éjszakát, a gyenge utcai megvilágításban magányos árnyakat, az utca túlsó felére sötét, ablaktalan, egyforma házakat rajzolt a képeslap készítője, akiről nem tudni, magát hová rajzolta, a meleg szobába vagy a rideg, magányos éjszaka kellékei közé.

M. Szlávik Tünde
rovata

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Fényképek helyett

Útra kész asszonyok

Összezáruló két tenyér közö...

A meg nem élt élet terhe

Az éjszaka lelke

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!