Kérészes süllők

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 Stefán Ferenc 400.jpgNagyon régen vártuk már így az őszi csukázásokat. Egész nyáron hiába jártuk a tavakat, a holtágakat, de a tiszai márnák, kecsegék is nagy ívben elkerülték a botjainkat.

Három éve rettenetes haragja volt a télnek. November derekán csípős szíjostorként éles északi szél korcolt végig a tájon, s a második nap hajnalán megszeppenve hallgattak el a vizek – ujjnyira hízott rajtuk a jég. Pár nap múlva pedig arasznyira. Hiábavaló volt a lékelés. A harmadik bontáshoz mire hozzákezdett az ember, az első léken már újból hártya feszült.

A hónap végén pedig leesett a hó. S március végéig el sem takarodott! Tönkrementek a híres vadvizek, tavaszra a nagy csukáknak nem maradt se hírük, se hamvuk.

De azóta három esztendő telt el! Enyhe telekkel, keszeget, kárászt bőven termő nyarakkal. A falánkabb kiscsukák mára már karnyiak, s hallani innen is, onnan is, hogy megnőtt az eszük is, mert a villantóra nem kap. Legfeljebb kishalra.

Már akinek. Mert ez a nyár…!

S ez az ősz…! Még októberben is hétágra sütött a nap, a kérészt derékig a vízben állva szedtük, s hiába kopaszodtak meg a szőlőtőkék, a varádics még mindig úgy sárgállott az árokpartokon, mintha csak most kezdődne a vénasszonyok nyara.

Már november derekát írtuk, szép fagyos reggelekkel végre, mikor egy szombat reggelen csöngettek. Bérházban a szomszédok ilyentájt még papucsban csoszognak, most azonban a gumicsizma érdes talpának hangja hallott.

Apám volt, s az öcsém, Pályiból, a Kraszna mellől.

„Ebből a fiúból már tényleg nem lesz ember” – láttam a tekintetükön, s szégyenkezve mostam ki a szememből az álmot, mert micsoda dolog az, hogy egy meglett férfi reggel hatkor bújik ki az ágyból.

– Siess, mert megyünk!

Balázs, az öcsém a beépített szekrény sarkában kotorászott, fitymálva nézegette a botokról árván fityegő zsinórokat.

– Te a parton akarsz szerelni!?

Csak lent, a kocsiban közölték az úti célt. Tímár, a zempléni hegyek alatti holtágak birodalma. Stefán Ferinek, a halászcimborának már üzentek, úgyhogy biztosra mehetünk. Ámbár a nyáron is voltunk mi már nála –, mindenét odaadta volna a Tiszának, csak ajándékozza meg vendégeit néhány hallal. A folyó azonban hívatlan vendégként bánt velünk. Áradt, piszkos, zavaros hordalékot cipelt a hátán.

Álltunk a parton, s reménykedtünk a vastag iszapgilisztáinkban. Ha más nem is, harcsa hátha jön. Ám Feri lemondóan nézte a vizet. Hallgatott, nem akarta kedvünket szegni. Mikor jó félóra múltán felnéztük a horgokat, már láttuk mi is, reménytelen a helyzet. A zsinórra ujjnyi vastag szöszféle hordalék tapadt, büdös, barna levet engedve.

– A Szamosról jön, megüli a verséket is – káromkodott halkan Feri. – A hal meg kínjában a fenékre lapul.

Persze, mi se fogtunk semmit. Igaz, tele szákkal mentünk haza, mert Feri kinyitotta a bárkát, s nekünk adta a tegnapi zsákmányt. Mert a hálókba azért csak beakadt pár rendesebb ponty, dévér. De hát mi nem az ő halára vágytunk!

Ám ki törődött most a nyárral!? Meg a Tiszával, az akkori zavaros löttyel…!! Mikor a hírek szerint a holtágakban elült a kishal, s kölykeit nevelő rókaként portyázik az éhes csuka!

Egyedül kopogtam be a házba. Feri a cserépkályha előtt térdelt, tűzgyújtáshoz készült. Nevetve nyújtotta a kormos kezét.

– Téged is lehet látni?

– Még mást is, ha beengedsz bennünket.

Apám akkor már ott állt az ajtóban. Együtt dolgoztak régen, apám negyven, Feri húsz éves lehetett akkor. Egy rossz lakókocsival járták a Tiszántúlt, évekig egymás tányérjából ettek. S majd negyedszázada nem látták egymást…!

A halászok nagyivók hírében állnak, de Feri már rég megjavult, ki nem állhatja a sört, a pálinkát. A bort se szíveli, de most fel kellett menni a korcsmába…

A delet húzták éppen, amikor öcsénk szelíden ránk szólt.

– Nem kéne indulni lassan?

– Hová? – nézett rá megrökönyödve Feri.

– Hát csukázni jöttünk.

– Most!? Láttátok már a vizet? Már tegnap is baltával kellett kivágni a verséket a jégből.

Még szerencse, hogy a korcsmáros is ebédelni készült, széles gesztusokkal mutogatta a karóráját. Mi még maradtunk volna szívesen –, de ha már az öcskös csukázni indult…

Kint a holtág mellett aztán arcunkra hervadt a mosoly. Kétujjnyi jég fedte a vizet, s szorította a csónakot. Mindent megpróbáltuk, hogy kiszabadítsuk–, félóra alatt jó, ha három métert haladtunk. S közben zengett, csattogott a baltacsapásoktól a környék. Ha volt is csuka a vízben, mind réges-rég eliszkolt onnan.

– Keszeg van nálatok? – unta meg Feri a jégtörést.

– Hogyne lenne.

– Akkor kimegyünk süllőzni. Az élő Tiszára. Mi Balázzsal felugrunk a motorért, ti meg addig elballagtok a kikötőmhöz.

Majdnem egyszerre értünk a „kikötőhöz”, ami nem volt más, mint egy vén ficfa, meg egy hosszú vaslánc. Annak a végén ringatózott a ladik, amibe beszálltak ketten.

– Te apáddal elmensz süllőzni – mutatott le, a stég alá egy kis homokpadra Feri –, mi meg addig szedünk kérészt.

Nekünk már mindegy volt, csak szabad vizet lássunk – ám hogy valaki novemberben kérésszel horgásszon!?

Összeszereltem a botokat, halszeletet vágtam a horgokra, s apámra bíztam őket. Én pedig még lejjebb mentem pergetni. Mert a balinban, a domolykóban még bíztam. De a süllőkben – fényes nappal!?

A víz furcsa, áttetsző barna volt, amúgy szellő sem boronálta. Hátunk mögött fejszecsattogás hallott, ritkították az erdőt. Bent a folyó közepén vadkacsák gubbasztottak, csoda, hogy nem fagyott le a lábuk. A túlparton már valami alig észrevehető szürke fátyol lebegett, a kopaszra vetkezett fák rezdületlenül bámultak le a vízbe.

Ekkor hallottam meg apám ijedt hangját.

– Fiam…! Ez elment.

Rohantam végig a süppedős homokban, s már csak az árván fityegő horgot láttam. Apánk még sosem süllőzött. Honnan tudhatta volna hát, hogy a szeletet nyeletni kell. Ő viszont az első húzásra bevágott irgalmatlanul.

És csodálkozott, hogy lemaradt a betyár. Szó nélkül csaliztuk fel újra, mikor a messzi homályban egy apró pont vált el a parttól.

A motorcsónak megkerült bennünket, s alattunk kötött ki a két kérészvadász.

– A süllőket hová dugtátok? – vigyorogtak kajánul, s apámra néztem. Láttam a szemében a „hallgass”-t, s csak egy legyintés volt a válaszunk.

A befőttesüveg viszont félig volt kérésszel. Ők ketten nem is vacakoltak tovább, szó nélkül vékony, apró horgokra cserélték a süllőző kampókat. S nem akartunk hinni a szemünknek, mikor megfogták az első jászokat. Majd a domolykókat. Aztán megindult a dévér is. Nem a nagyja, de legalább eleven halak voltak.

– Ti mért nem szereltek át!?

Apám hallgatott, tartottam én is a szám. Hallgattok majd ti is, ha újból nálunk kopogtat a süllő!

A szemközti homoknyelven apró szellőkölyök dörzsölte meg a szemét, tétován felénk indult. Beleborzolt a folyó lenyalt üstökébe, megsimogatta a vadkacsák hátát, s – megrezdítette a szélső botom csúcsát. Rezdítse! – rándítottam meg gondolatban a vállam, mert már ezerszer megbántam, hogy nem cseréltem én is kisebbre a horgaimat.

De mért bólogat még mindig az a bot?

– Hagyd békén, hadd nyelje…! – súgta Feri, aki rég észrevette már, hogy a víz fölött aprókat rezdült a zsinór.

No, megállj! Az én eszemet nem fogsz túljárni. Lehajtottam a kart, a zsinórt az ujjaim közé csíptem, s vártam. Lent a hal meg-megcibálta a horgot, finnyásan forgatta szájában a szeletet. Két-három percig tartott a játék, de aztán vízre feküdt a zsinór – elment a nagy hal.

– Sügér lehetett, nagy volt neki a falat – legyintett öcsém, s alig titkolta rosszallását. Fél vedérnyi kérészt ásott ki ebben a betyár hidegben, s nekünk nem jó a jász! Süllőt akarunk fogni.

Már nem is tudom, kire voltam igazán dühös. Rá, vagy azokra a finnyás süllőkre? – visszahajtottam a kart, feszesre csévéltem a zsinórt…, amikor hirtelen mintha megingott volna a szolgafa.

Bevágtam keményen.

– Megvan? – kiáltott az öcsém, de elég volt az arcomra néznie. A horgon az imént feltűzött árva halfarok fityegett, s bent, a folyó közepén riadtan rebbentek fel a kacsák.

– Mondtam, hogy kérészt tegyél fel!

Apánk eddig szó nélkül üldögélt egy elszáradt fűcsomón, de most vidáman megszólalt:

– Valamit fogjatok már! Anyátok nem hiszi el, hogy horgászni voltunk.

A nap már a túloldali fák közt legelt, mikor Feri nyakába kanyarította az addig mellette heverő sálat.

– Na öltözz, mert megyünk! – indította be a motort, s intett a szemével, hogy üljek mellé. Vagy kétszáz méter után a fülemhez hajolt. Van neki a vízben még ilyenkor is néhány varsa, ha abban sem lesz semmi, hát akkor ő nem is tudja hová bujdokol…!

Szembe mentünk a folyással, apámékat már nem is láttuk, mikor előttünk, kint a nyílt vízen egy fehér bója állta az utunkat. Feri akkor már kikapcsolta a motort, csendesen siklottunk az ismeretlen doboz felé. Csak magamban dohogtam –  benned is most támadt fel a kíváncsiság? Varsákat nézni indultunk, s nem flakonokra vadászni.

Ám zsörtölődésre nem sok idő maradt, mert Feri lenyúlt, s egy zsineget emelt ki a vízből. A madzagot aprózva szép kényelmesen húztuk magunkat szembe az árral. Harminc méternél is többet mehettünk már, a zsineg már merőlegesen állt a vízben, mikor megszólalt:

– Most figyelj!

A mélyből hatalmas, vesszőből font varsa bukkant fel, a parti „versék” úgy ahogy vannak, befértek volna a nyílásán.

– Ha ebben nem lesz…– nyögte Feri.

A szerszámnak még csak a szája emelkedett ki a vízből, de már hallottuk, az utolsó zsákban ver valami. Vert is. Egy szép, kiló körüli dévér.

– A nyavalya verjen ki, nem bírtál pontynak születni…!

S úgy, ahogy volt, a varsa visszarepült a vízbe.

Arcomon nem tudom, mit láthatott Feri, de bosszúsan csak legyintett.

– Ezt sajnálod!? Lesz a következőben.

Nem lett. Sötét volt már, mikor apámékhoz értünk.

Már az autóban ültek. A botok a csomagtérben, a kannák az ülések alatt –, de miért ég a reflektor? S mi az a furcsa, csillogó halom a kocsi előtt? Ezek itt hagyták volna az elemózsiás tarisznyát?– hajoltam le kedvetlenül érte. Még hozzá sem értem, mikor veszett zörgésbe kezdett.

Szabályos haldomb púposodott ott, alul. Dévérek, jászok, domolykók– s köztük három csillogó szemű süllő.

Kérészre jött mindegyik.

Mintha csak megrendelték volna őket.

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése