Kérészes süllők

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 Stefán Ferenc 400.jpgNagyon régen vártuk már így az őszi csukázásokat. Egész nyáron hiába jártuk a tavakat, a holtágakat, de a tiszai márnák, kecsegék is nagy ívben elkerülték a botjainkat.

Három éve rettenetes haragja volt a télnek. November derekán csípős szíjostorként éles északi szél korcolt végig a tájon, s a második nap hajnalán megszeppenve hallgattak el a vizek – ujjnyira hízott rajtuk a jég. Pár nap múlva pedig arasznyira. Hiábavaló volt a lékelés. A harmadik bontáshoz mire hozzákezdett az ember, az első léken már újból hártya feszült.

A hónap végén pedig leesett a hó. S március végéig el sem takarodott! Tönkrementek a híres vadvizek, tavaszra a nagy csukáknak nem maradt se hírük, se hamvuk.

De azóta három esztendő telt el! Enyhe telekkel, keszeget, kárászt bőven termő nyarakkal. A falánkabb kiscsukák mára már karnyiak, s hallani innen is, onnan is, hogy megnőtt az eszük is, mert a villantóra nem kap. Legfeljebb kishalra.

Már akinek. Mert ez a nyár…!

S ez az ősz…! Még októberben is hétágra sütött a nap, a kérészt derékig a vízben állva szedtük, s hiába kopaszodtak meg a szőlőtőkék, a varádics még mindig úgy sárgállott az árokpartokon, mintha csak most kezdődne a vénasszonyok nyara.

Már november derekát írtuk, szép fagyos reggelekkel végre, mikor egy szombat reggelen csöngettek. Bérházban a szomszédok ilyentájt még papucsban csoszognak, most azonban a gumicsizma érdes talpának hangja hallott.

Apám volt, s az öcsém, Pályiból, a Kraszna mellől.

„Ebből a fiúból már tényleg nem lesz ember” – láttam a tekintetükön, s szégyenkezve mostam ki a szememből az álmot, mert micsoda dolog az, hogy egy meglett férfi reggel hatkor bújik ki az ágyból.

– Siess, mert megyünk!

Balázs, az öcsém a beépített szekrény sarkában kotorászott, fitymálva nézegette a botokról árván fityegő zsinórokat.

– Te a parton akarsz szerelni!?

Csak lent, a kocsiban közölték az úti célt. Tímár, a zempléni hegyek alatti holtágak birodalma. Stefán Ferinek, a halászcimborának már üzentek, úgyhogy biztosra mehetünk. Ámbár a nyáron is voltunk mi már nála –, mindenét odaadta volna a Tiszának, csak ajándékozza meg vendégeit néhány hallal. A folyó azonban hívatlan vendégként bánt velünk. Áradt, piszkos, zavaros hordalékot cipelt a hátán.

Álltunk a parton, s reménykedtünk a vastag iszapgilisztáinkban. Ha más nem is, harcsa hátha jön. Ám Feri lemondóan nézte a vizet. Hallgatott, nem akarta kedvünket szegni. Mikor jó félóra múltán felnéztük a horgokat, már láttuk mi is, reménytelen a helyzet. A zsinórra ujjnyi vastag szöszféle hordalék tapadt, büdös, barna levet engedve.

– A Szamosról jön, megüli a verséket is – káromkodott halkan Feri. – A hal meg kínjában a fenékre lapul.

Persze, mi se fogtunk semmit. Igaz, tele szákkal mentünk haza, mert Feri kinyitotta a bárkát, s nekünk adta a tegnapi zsákmányt. Mert a hálókba azért csak beakadt pár rendesebb ponty, dévér. De hát mi nem az ő halára vágytunk!

Ám ki törődött most a nyárral!? Meg a Tiszával, az akkori zavaros löttyel…!! Mikor a hírek szerint a holtágakban elült a kishal, s kölykeit nevelő rókaként portyázik az éhes csuka!

Egyedül kopogtam be a házba. Feri a cserépkályha előtt térdelt, tűzgyújtáshoz készült. Nevetve nyújtotta a kormos kezét.

– Téged is lehet látni?

– Még mást is, ha beengedsz bennünket.

Apám akkor már ott állt az ajtóban. Együtt dolgoztak régen, apám negyven, Feri húsz éves lehetett akkor. Egy rossz lakókocsival járták a Tiszántúlt, évekig egymás tányérjából ettek. S majd negyedszázada nem látták egymást…!

A halászok nagyivók hírében állnak, de Feri már rég megjavult, ki nem állhatja a sört, a pálinkát. A bort se szíveli, de most fel kellett menni a korcsmába…

A delet húzták éppen, amikor öcsénk szelíden ránk szólt.

– Nem kéne indulni lassan?

– Hová? – nézett rá megrökönyödve Feri.

– Hát csukázni jöttünk.

– Most!? Láttátok már a vizet? Már tegnap is baltával kellett kivágni a verséket a jégből.

Még szerencse, hogy a korcsmáros is ebédelni készült, széles gesztusokkal mutogatta a karóráját. Mi még maradtunk volna szívesen –, de ha már az öcskös csukázni indult…

Kint a holtág mellett aztán arcunkra hervadt a mosoly. Kétujjnyi jég fedte a vizet, s szorította a csónakot. Mindent megpróbáltuk, hogy kiszabadítsuk–, félóra alatt jó, ha három métert haladtunk. S közben zengett, csattogott a baltacsapásoktól a környék. Ha volt is csuka a vízben, mind réges-rég eliszkolt onnan.

– Keszeg van nálatok? – unta meg Feri a jégtörést.

– Hogyne lenne.

– Akkor kimegyünk süllőzni. Az élő Tiszára. Mi Balázzsal felugrunk a motorért, ti meg addig elballagtok a kikötőmhöz.

Majdnem egyszerre értünk a „kikötőhöz”, ami nem volt más, mint egy vén ficfa, meg egy hosszú vaslánc. Annak a végén ringatózott a ladik, amibe beszálltak ketten.

– Te apáddal elmensz süllőzni – mutatott le, a stég alá egy kis homokpadra Feri –, mi meg addig szedünk kérészt.

Nekünk már mindegy volt, csak szabad vizet lássunk – ám hogy valaki novemberben kérésszel horgásszon!?

Összeszereltem a botokat, halszeletet vágtam a horgokra, s apámra bíztam őket. Én pedig még lejjebb mentem pergetni. Mert a balinban, a domolykóban még bíztam. De a süllőkben – fényes nappal!?

A víz furcsa, áttetsző barna volt, amúgy szellő sem boronálta. Hátunk mögött fejszecsattogás hallott, ritkították az erdőt. Bent a folyó közepén vadkacsák gubbasztottak, csoda, hogy nem fagyott le a lábuk. A túlparton már valami alig észrevehető szürke fátyol lebegett, a kopaszra vetkezett fák rezdületlenül bámultak le a vízbe.

Ekkor hallottam meg apám ijedt hangját.

– Fiam…! Ez elment.

Rohantam végig a süppedős homokban, s már csak az árván fityegő horgot láttam. Apánk még sosem süllőzött. Honnan tudhatta volna hát, hogy a szeletet nyeletni kell. Ő viszont az első húzásra bevágott irgalmatlanul.

És csodálkozott, hogy lemaradt a betyár. Szó nélkül csaliztuk fel újra, mikor a messzi homályban egy apró pont vált el a parttól.

A motorcsónak megkerült bennünket, s alattunk kötött ki a két kérészvadász.

– A süllőket hová dugtátok? – vigyorogtak kajánul, s apámra néztem. Láttam a szemében a „hallgass”-t, s csak egy legyintés volt a válaszunk.

A befőttesüveg viszont félig volt kérésszel. Ők ketten nem is vacakoltak tovább, szó nélkül vékony, apró horgokra cserélték a süllőző kampókat. S nem akartunk hinni a szemünknek, mikor megfogták az első jászokat. Majd a domolykókat. Aztán megindult a dévér is. Nem a nagyja, de legalább eleven halak voltak.

– Ti mért nem szereltek át!?

Apám hallgatott, tartottam én is a szám. Hallgattok majd ti is, ha újból nálunk kopogtat a süllő!

A szemközti homoknyelven apró szellőkölyök dörzsölte meg a szemét, tétován felénk indult. Beleborzolt a folyó lenyalt üstökébe, megsimogatta a vadkacsák hátát, s – megrezdítette a szélső botom csúcsát. Rezdítse! – rándítottam meg gondolatban a vállam, mert már ezerszer megbántam, hogy nem cseréltem én is kisebbre a horgaimat.

De mért bólogat még mindig az a bot?

– Hagyd békén, hadd nyelje…! – súgta Feri, aki rég észrevette már, hogy a víz fölött aprókat rezdült a zsinór.

No, megállj! Az én eszemet nem fogsz túljárni. Lehajtottam a kart, a zsinórt az ujjaim közé csíptem, s vártam. Lent a hal meg-megcibálta a horgot, finnyásan forgatta szájában a szeletet. Két-három percig tartott a játék, de aztán vízre feküdt a zsinór – elment a nagy hal.

– Sügér lehetett, nagy volt neki a falat – legyintett öcsém, s alig titkolta rosszallását. Fél vedérnyi kérészt ásott ki ebben a betyár hidegben, s nekünk nem jó a jász! Süllőt akarunk fogni.

Már nem is tudom, kire voltam igazán dühös. Rá, vagy azokra a finnyás süllőkre? – visszahajtottam a kart, feszesre csévéltem a zsinórt…, amikor hirtelen mintha megingott volna a szolgafa.

Bevágtam keményen.

– Megvan? – kiáltott az öcsém, de elég volt az arcomra néznie. A horgon az imént feltűzött árva halfarok fityegett, s bent, a folyó közepén riadtan rebbentek fel a kacsák.

– Mondtam, hogy kérészt tegyél fel!

Apánk eddig szó nélkül üldögélt egy elszáradt fűcsomón, de most vidáman megszólalt:

– Valamit fogjatok már! Anyátok nem hiszi el, hogy horgászni voltunk.

A nap már a túloldali fák közt legelt, mikor Feri nyakába kanyarította az addig mellette heverő sálat.

– Na öltözz, mert megyünk! – indította be a motort, s intett a szemével, hogy üljek mellé. Vagy kétszáz méter után a fülemhez hajolt. Van neki a vízben még ilyenkor is néhány varsa, ha abban sem lesz semmi, hát akkor ő nem is tudja hová bujdokol…!

Szembe mentünk a folyással, apámékat már nem is láttuk, mikor előttünk, kint a nyílt vízen egy fehér bója állta az utunkat. Feri akkor már kikapcsolta a motort, csendesen siklottunk az ismeretlen doboz felé. Csak magamban dohogtam –  benned is most támadt fel a kíváncsiság? Varsákat nézni indultunk, s nem flakonokra vadászni.

Ám zsörtölődésre nem sok idő maradt, mert Feri lenyúlt, s egy zsineget emelt ki a vízből. A madzagot aprózva szép kényelmesen húztuk magunkat szembe az árral. Harminc méternél is többet mehettünk már, a zsineg már merőlegesen állt a vízben, mikor megszólalt:

– Most figyelj!

A mélyből hatalmas, vesszőből font varsa bukkant fel, a parti „versék” úgy ahogy vannak, befértek volna a nyílásán.

– Ha ebben nem lesz…– nyögte Feri.

A szerszámnak még csak a szája emelkedett ki a vízből, de már hallottuk, az utolsó zsákban ver valami. Vert is. Egy szép, kiló körüli dévér.

– A nyavalya verjen ki, nem bírtál pontynak születni…!

S úgy, ahogy volt, a varsa visszarepült a vízbe.

Arcomon nem tudom, mit láthatott Feri, de bosszúsan csak legyintett.

– Ezt sajnálod!? Lesz a következőben.

Nem lett. Sötét volt már, mikor apámékhoz értünk.

Már az autóban ültek. A botok a csomagtérben, a kannák az ülések alatt –, de miért ég a reflektor? S mi az a furcsa, csillogó halom a kocsi előtt? Ezek itt hagyták volna az elemózsiás tarisznyát?– hajoltam le kedvetlenül érte. Még hozzá sem értem, mikor veszett zörgésbe kezdett.

Szabályos haldomb púposodott ott, alul. Dévérek, jászok, domolykók– s köztük három csillogó szemű süllő.

Kérészre jött mindegyik.

Mintha csak megrendelték volna őket.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése