Halál feltámadáskor


Írta: M. Szlávik Tünde

 

1418206_10201283484222128_1439155642_n.jpgAmíg az ember kisgyermek, csak annyit ért meg a Mindenszentek misztériumából meg a halottak napi kultuszból, hogy van az évnek egy különleges napja, amikor megteheti azt, amit egyébként megtiltanak neki: gyufát vehet a kezébe, „tüzeskedhet”, meggyújthatja a vékony gyertyaszálakat.

 Én is szerettem nézni a karcsú lángok nyújtózását, még incselkedtem is a forró tűznyelvvel, miközben kézmelengetés ürügyén kipróbáltam, milyen közel dughatom ujjaim a parányi tűzvirághoz. Annyira elmélyedtem a feladatban, hogy keveset fogtam fel a felnőttek ünnepélyes komorságából. Amúgy is alig értettem csöndes beszélgetésüket, melyben számomra ismeretlen neveket emlegettek. Néha felidéződött egy-egy alak a megsárgult fényképekről, de valahogy nem lehetett összeegyeztetni a virágokkal borított halmocskát a nevetős szemű, szúrós bajuszú Pásztor nagyapa halvány emlékével.

Temetésekre soha nem vittek minket, amennyire lehetett, óvni akartak minden fájdalomtól. Csak azt furcsállottam, hogy ahogy teltek az évek, a halottak napján Anya egyre többször állt meg a temetőben, s markolt bele a papírzacskóba, szétosztani a gyertyácskákat a puszta pillantással is kordában tartható gyereknép között. Egyre nagyobb körutat kellett megtenni, de egyre több ismerős arc tűnt el, s egyre kevesebben róttuk a girbegurba kis ösvényeket.

Az első igazi veszteség akkor ért, amikor meghalt a nagymamám. Képtelenségnek tűnt még az ideje is: az lehetetlen, hogy valaki éppen húsvétkor, a feltámadáskor haljon meg!

Akkoriban faluhelyen még az volt a szokás, hogy a halottakat a házban ravatalozták fel. A háromosztatú ház ajtaját kinyitották hát, a pitvar közepére állították a nehéz tölgyfa asztalt, arra tették a dísztelen fakoporsót. Mi, unokák, beteg kiscsirkeként bújtunk össze a sarokban, s azt figyeltük, milyen különösen viselkednek a felnőttek: nyugodt, csöndes léptekkel bejönnek az ajtón, aztán hirtelen jajveszékelni kezdenek, amint megpillantják azt a fehér, itt-ott kidudorodó leplet az asztal tetején. A zokogásból egyszer azt a félmondatot hámoztam ki, hogy úgy mosolyog, mint ahogy szokott, mintha élne… Én addig nem mertem közelebb merészkedni, de most félelmemnél erősebbnek bizonyult a kíváncsiságom: hogyan mosolyoghatna, ha egyszer meghalt? Vagy talán mégsem…?

S ekkor, feledve az anyai kérést, odasandítottam a felemelt lepedőszerűség alá. S rögtön megértettem, mit jelentett, amikor édesanyám azt mondta, azt szeretné, ha inkább az élő, az eleven Mamát őriznénk meg az emlékezetünkben. Mert ez a Valaki egyszerűen nem lehetett az én nagymamám! Olyan hátborzongatóan sárgásfehér és áttetsző volt, mintha a halottak napi gyertyákból formázták volna a vonásait.

Abban az évben tiltakoztam először, nem akartam kimenni gyertyázni a temetőbe. A földhányás alatt Apa édesanyja fekszik, és én félek újra látni a fájdalmat Apukám arcán. Hogy is halhat meg valakinek az édesanyja?

Akkor már megértettem, mi az az elmúlás, de semmi magasztosat nem találtam benne. A kínzó hiányérzet miatt minden gyönyörűségét elvesztette az a novemberi este. Nem értettem, miért kell évről évre feltépni a sebeket.

Sok év telt el, mire egyszer − ott a sírnál − végre ki mertük mondani, hogy vasárnaponként még mindig várjuk a halk kopogást a bejárati ajtón. Mama mindig ebéd után érkezett, egy fekete műbőr, csatos retiküllel, amiből feledhetetlen, de azóta sem érzett süteményeket varázsolt elő. Egymás szavába vágtunk, egyszerre törtek fel bennünk az emlékek: emlékszel, egyszer az Öcskös reklamált a lekváros piskóta láttán, mondván, inkább egy kis tisztességes mákos kalácsot tetszett volna sütni… Igen, s a következő vasárnap mákkal dúsan megrakott kőttes lapult a táskában! S arra emlékszel még, amikor…

Ettől kezdve a mi családunkban megváltoztak a dolgok. Amikor mások a halottaik kedvéért csöpögő faggyúszálakat szúrtak a sír megdermedt rögei közé, a márványlap szélére, a díszes koszorúkra, addig mi makacsul a feltámadást vártuk. Az ujjainkon kiszámoltuk, mennyit kell aludni vasárnapig, amikor Mama bekopog majd a nagyajtón, fekete műbőr táskájával a karján, abban a tisztességes mákos kaláccsal, amilyet azóta sem sütött senki.

Mert nem halhat meg igazán az, akire emlékeznek. S mi nem szűntünk meg emlékezni.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

 

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése