Halál feltámadáskor


Írta: M. Szlávik Tünde

 

1418206_10201283484222128_1439155642_n.jpgAmíg az ember kisgyermek, csak annyit ért meg a Mindenszentek misztériumából meg a halottak napi kultuszból, hogy van az évnek egy különleges napja, amikor megteheti azt, amit egyébként megtiltanak neki: gyufát vehet a kezébe, „tüzeskedhet”, meggyújthatja a vékony gyertyaszálakat.

 Én is szerettem nézni a karcsú lángok nyújtózását, még incselkedtem is a forró tűznyelvvel, miközben kézmelengetés ürügyén kipróbáltam, milyen közel dughatom ujjaim a parányi tűzvirághoz. Annyira elmélyedtem a feladatban, hogy keveset fogtam fel a felnőttek ünnepélyes komorságából. Amúgy is alig értettem csöndes beszélgetésüket, melyben számomra ismeretlen neveket emlegettek. Néha felidéződött egy-egy alak a megsárgult fényképekről, de valahogy nem lehetett összeegyeztetni a virágokkal borított halmocskát a nevetős szemű, szúrós bajuszú Pásztor nagyapa halvány emlékével.

Temetésekre soha nem vittek minket, amennyire lehetett, óvni akartak minden fájdalomtól. Csak azt furcsállottam, hogy ahogy teltek az évek, a halottak napján Anya egyre többször állt meg a temetőben, s markolt bele a papírzacskóba, szétosztani a gyertyácskákat a puszta pillantással is kordában tartható gyereknép között. Egyre nagyobb körutat kellett megtenni, de egyre több ismerős arc tűnt el, s egyre kevesebben róttuk a girbegurba kis ösvényeket.

Az első igazi veszteség akkor ért, amikor meghalt a nagymamám. Képtelenségnek tűnt még az ideje is: az lehetetlen, hogy valaki éppen húsvétkor, a feltámadáskor haljon meg!

Akkoriban faluhelyen még az volt a szokás, hogy a halottakat a házban ravatalozták fel. A háromosztatú ház ajtaját kinyitották hát, a pitvar közepére állították a nehéz tölgyfa asztalt, arra tették a dísztelen fakoporsót. Mi, unokák, beteg kiscsirkeként bújtunk össze a sarokban, s azt figyeltük, milyen különösen viselkednek a felnőttek: nyugodt, csöndes léptekkel bejönnek az ajtón, aztán hirtelen jajveszékelni kezdenek, amint megpillantják azt a fehér, itt-ott kidudorodó leplet az asztal tetején. A zokogásból egyszer azt a félmondatot hámoztam ki, hogy úgy mosolyog, mint ahogy szokott, mintha élne… Én addig nem mertem közelebb merészkedni, de most félelmemnél erősebbnek bizonyult a kíváncsiságom: hogyan mosolyoghatna, ha egyszer meghalt? Vagy talán mégsem…?

S ekkor, feledve az anyai kérést, odasandítottam a felemelt lepedőszerűség alá. S rögtön megértettem, mit jelentett, amikor édesanyám azt mondta, azt szeretné, ha inkább az élő, az eleven Mamát őriznénk meg az emlékezetünkben. Mert ez a Valaki egyszerűen nem lehetett az én nagymamám! Olyan hátborzongatóan sárgásfehér és áttetsző volt, mintha a halottak napi gyertyákból formázták volna a vonásait.

Abban az évben tiltakoztam először, nem akartam kimenni gyertyázni a temetőbe. A földhányás alatt Apa édesanyja fekszik, és én félek újra látni a fájdalmat Apukám arcán. Hogy is halhat meg valakinek az édesanyja?

Akkor már megértettem, mi az az elmúlás, de semmi magasztosat nem találtam benne. A kínzó hiányérzet miatt minden gyönyörűségét elvesztette az a novemberi este. Nem értettem, miért kell évről évre feltépni a sebeket.

Sok év telt el, mire egyszer − ott a sírnál − végre ki mertük mondani, hogy vasárnaponként még mindig várjuk a halk kopogást a bejárati ajtón. Mama mindig ebéd után érkezett, egy fekete műbőr, csatos retiküllel, amiből feledhetetlen, de azóta sem érzett süteményeket varázsolt elő. Egymás szavába vágtunk, egyszerre törtek fel bennünk az emlékek: emlékszel, egyszer az Öcskös reklamált a lekváros piskóta láttán, mondván, inkább egy kis tisztességes mákos kalácsot tetszett volna sütni… Igen, s a következő vasárnap mákkal dúsan megrakott kőttes lapult a táskában! S arra emlékszel még, amikor…

Ettől kezdve a mi családunkban megváltoztak a dolgok. Amikor mások a halottaik kedvéért csöpögő faggyúszálakat szúrtak a sír megdermedt rögei közé, a márványlap szélére, a díszes koszorúkra, addig mi makacsul a feltámadást vártuk. Az ujjainkon kiszámoltuk, mennyit kell aludni vasárnapig, amikor Mama bekopog majd a nagyajtón, fekete műbőr táskájával a karján, abban a tisztességes mákos kaláccsal, amilyet azóta sem sütött senki.

Mert nem halhat meg igazán az, akire emlékeznek. S mi nem szűntünk meg emlékezni.

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: M. Szlávik Tünde tárcái

 

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése