Feltört a nagy mélység minden forrása

Írta: Ésik Sándor

jges_ar.jpgA Túr vize már ott a hullámtér szélét nyaldosta, ahol a töltésre felhajtva először megpillantottam. Szokatlan látvány. Néhány napja még legalább két méterrel alacsonyabb volt, a medrében folyt, és vastag jég borította. A rücskös rideg páncél most ott ringatózott a meder közepén, és csak itt-ott mutatkozott rajta repedés.

A nyugtalan víz időnként buborékot vetve hörgött elő a szűk réseken. A kökénybokrokon varjak veszekedtek, arra is alig rebbentek, hogy közelükben suhant el a szortyogósra olvadt gyepen az autó. Hó sehol sem volt, a gyepet egészen zöldnek láttam, úgy éreztem mintha március lehelletét hozta volna a könnyű meleg szél. Pedig még a télen is innen vagyunk, gondoltam. Karácsony is csak a jövő héten következik.

Nem mertem végigmenni a folyó és a töltés között vezető dűlőúton autóval. Maradt még vagy ötszáz méter a Tiszáig, a torkolatig, de azon a legelővé szélesedő nagyobb mezőn, ami közbeesett, gyanúsan sok víz csillogott. Még azzal se hagytam magamat megtéveszteni, hogy arrébb, mint fele útja, egy kék Dácia állt. A háromszög alakú gyep külső, dombos részén húzódtam félre a kocsival, hátha jön még valaki utánam.

Az évszázad enyhesége – idéztem fel magamban az időjárás jelentés szavait. Lépteim alatt puhán süppedt be a zárt szőnyeg. Úgy láttam némelyik fűféle, és a boglárkák sarjadni kezdtek. Az évszázad enyhesége? Valóban nem emlékszem, hogy karácsony előtt ilyen meleg lett volna valaha is. Igaz, egyszer a tarpai gyümölcsösökben láttam virágzó árvacsalánt és tyúkhúrt szilveszter után… De karácsony előtt? Nem, tényleg nem. De hát bolond ez az idő mégiscsak… Nem lesz jó vége talán, mert a vetés is megmozdul, aztán jön megint a fagy.

Annyi idő alatt, amíg odaértem, a Dáciát körbevette víz. Könnyűszerrel keltem át combközépig érő gumicsizmámban, sőt oda is el tudtam gázolni, ahol halkan surrogva tört át az akácbozóton, és a véknyabb nádszálakat már a hátára fektette. Ennyire áradna Tisza? – villant át gondolataimon a felismerés. A Túr immáron visszafelé folyt, ha lassan és alig érzékelhetően is, de visszafelé. Hátat fordítottam a folyónak és visszanéztem. A legelőre másutt is erecskék törtek be. Ott, ahol az előbb még száraz lábbelivel, mit sem sejtve haladtam végig.

A bukógát alatt, ahol az ásott Túr végül is a Tiszával találkozik, csak egy ember próbálta a szerencsét. A Dácia tulajdonosa. Az előbb, látva a nagy áradást, több halászt vártam volna, hiszen Csekében, Kóródon, sőt a többi közeli faluban is, hallgatják a vízállásjelentést, naponta lenéznek a folyóra. Ha megmozdul a víz, jönnek, hátukon az emelőháló kávafáival, ilyenkor van esély a fogásra. Meg mertem volna esküdni, hogy legalább az öreg Csicsák Jenő lenn lesz, ő akár oda is költözhetne, mert többet van a vízparton, mint otthon.

A Tiszán nem úsztak jégtáblák, csak a Túr torkolatában szédelgett egy-egy kisebb darab. Az öbölben úgy kavargott a víz, mint az üstben a leves. Erősen kellett fogni a kötelet a fiatalembernek, hogy el ne ragadja tőle szerszámát a kiszámíthatatlan áramlás.

– A magáé a Dácia? – riasztottam meg a köszönés után. Meglepődve nézett fel a partra. A feje lábammal volt egy magasságban. Megállapítottam, hogy láttam már itt gyakran, de a neve nem jutott eszembe.

– Ühüm… – fürkészte arcomat. Nemigen tudott hová tenni.

– Jó lenne vele visszamenni a dombra, mert felveszi a víz – folytattam.

– Ugyan, alig árad – a lába fejével arra a kis ágdarabra mutatott, amelyiket nyilván akkor szúrt le, amikor halászni kezdett.

– Van valami? – érdeklődtem.

– Á, még alig kezdtem hozzá – nézett fel ismét. Sután lehajolt, és bizonyságképpen fél kézzel lenyúlt, megemelte a műanyag krumpliszsákot, amit errefelé a halászok használnak.

 – Az öreg pipás nem volt lenn – kérdeztem egy kicsit később. Közben emelt egyet, emelt még egyet, de semmi nem mozdult a hálóban.

– Nem – intett a fejével.

– Jenő bácsi? – folytattam.

– Ő tegnap fogott néhányat úgy hallottam – Arca megenyhült, tisztázódott, hogy vannak közös ismerőseink. Azért egyet, s mást még megkérdeztünk próbaképpen egymástól, aztán leszúrta kötél végét és fellépett mellém a partra.

– Szóval el kellene vinni azt a kocsit onnan, mert baj lesz – tértem vissza aggodalmamra.

– Nem kell olyan hamar megijedni – ropogtatta meg a tagjait. Elég szűk helyen toporogva húzta a hálót.

– Én óvatos ember vagyok, látja nem hajtottam le egészen idáig, mert féltem, hogy elakadok. A víz lassan jön, a legelőre meg csak a zöldár szokott betörni.

Onnan, ahol álltunk, nem lehetett a legelőre látni. Ehhez legalább a közeli diófáig kellett elsétálni az én halászomnak. Nem igyekezett vele, de láttam rajta, hogy meg fogja tenni. A hálót se engedte vissza. A válla fölött el-elnézett a töltés irányába, de nem látta, nem láthatta a közben lévő szántóföldtől a lapályt.

– Lehet, hogy a betonfalnál nagyobb sikerem lenne – talált ürügyet, hogy elmenjen a közeli diófáig, és még azon is túl. Mélyen nézett a part alá, hol lehetne leállítani a háló tartórúdját. Időnként pedig lábujjhegyre állva pillantott messzebb. Nem ért el a bukógátig, amikor minden átmenet nélkül vágtára fogta a sétát. A sáros szántáson csúszkálva rohant, lassan elveszett a szemem elől. Utána ballagtam a diófáig. A lábam földbe gyökerezett a látványtól. Az iménti tócsás legelő néhány szigetet kivéve tengerré változott. A halász már elérte a Dáciát, amelynek kékje beleveszett a víz színébe. Nagy párát fújt magából a kipufogó, és meglódult a kocsi. Ismeri a helyet a barátom – állapítottam meg magamban. Két oldalra nagy sugárban fröcskölt a víz, de lassan kiért a szárazra.

– Igaza volt – lihegte kifulladva a halász, amikor ismét lekászálódott a hálójához. Ilyet én még nem láttam. Úgy özönlik befelé a víz, mintha meg se akarna állni. Nem is tudom mi lett volna, ha nem szól…

Kissé remegő kézzel húzta fel a hálót, semmi nem volt benne.

– Minden jót, és nagyobb szerencsét – nyújtottam kezet búcsúzóul.

– Viszlát, és még egyszer köszönöm – mondta, hálásan mosolygott.

Ráérős léptekkel indultam meg visszafelé. Olyan volt a levegő, mint amilyenre azt szokták mondani, hogy harapni lehet… Friss, ropogós, megtelt vele a tüdő. A legelőn már a szigetek is eltűntek. A Dácia messze, a vízen túl, az én kocsim mellett állt. A nemrég született tavacskából csak néhány sarjú diófa állt ki, meg a folyóparti nádas. Bemértem magamnak, hol húzódik a felszín alatt a dűlőút, és lábammal kitapogatva indultam el. Át tudok e gázolni combig érő csizmámban vagy nem? Ha nem, hát körbekerülöm – határoztam el.

Néhány métert haladva tenyeremmel leárnyékolva a fényt, láttam, hogy a víz él, nem csendes. Az ág és levéltörmelék, a lom néhol megelevenedett. Mezei egerek és pockok úsztak kétségbeesetten. Ha találtak egy ágacskát kimásztak rá, és úgy reszkettek, hogy a szinte hallatszott a csontjaiknak az összekoccanása. Jobb kéz felől a lemenő nap olyan vörössé tette az égboltot, mintha vérrel borították volna be a nyárfákat, a töltést, a víz szélét.

Odébb egy nyúl tűnt fel, a nádasból úszott ki halálfélelemtől nyüszítve. Elindultam felé, de a víz már a magas csizmaszáramba is belefröccsent. A nyúl így is sietősebbre vette a dolgot, és ugrálva úszott. Ha talajt érzett a lába alatt, métereseket szökkent. Lassan a töltésig ért. Ott görcsösen rugdalózva próbált feljebb kerülni, de minduntalan visszacsúszott az egyszer már megfagyott, és nyálkássá vált pitypangleveleken.

A csizmám kiállta a próbát. Beletelt egy negyedórába, amíg átlábaltam a kísérteties tavon. Talán éppen akkor tetőzött az áradás, amikor a diósarjak mellett haladtam el. Már nem látszottak vibráló zübörgők, ahol erős áramlatban tört be a víz. A surrogás is elmaradt. De ekkor hallhatóvá vált a nagy csendben az a morajló buborékolás, amit a legelő vakondlyukaiból előtörő levegő okozott. Itt is, odébb is, és egyre több helyen. A nap ezeket a kis gejzíreket vérvörös bugyogássá színezte.

Az autóból még egy pillantást vetettem a Túr partjának eme karácsonyi tavára és óvatosan tolatva fordultam vissza. Bekapcsoltam a rádiót. Egy komolyra vett női hang sorolta az eseményeket: “Temesváron ismét a tömegbe lőttek. A felkelés tegnap éjszaka és a mai napon átterjedt egész Romániára.”

(1989. december)

***  2cm user_15153816_1286461986515_tn2.jpg

Próza és piktúra

M. Szlávik Tünde rovata

***

Tetszett az írás? A Megosztás gombra kattintva ajánlja ismerőseinek! 

Olvassa el a szerző további műveit is: Ésik Sándor tárcái

***

 Értesüljön az elsők között további írásaink megjelenéséről, iratkozzon fel hírlevelünkre!

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése