Csukák, eső után

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 6 400.jpgA kis faház az erdőnek veti a hátát, s nézi a gátat. Keskeny földút csetlik-botlik a tövében, poshadt tócsákat kerülgetve igyekszik a falu felé.

Ámbár, dehogy poshadt azoknak a mélyedéseknek a vize!

Napok óta esik, meg esik, a környéken legelésző jószágok is azokból isznak, ha eljön a délidő.

Vigasztalanul szitál a vékony, de annál sürvebb szálakból font eső, az én szabadságom napjai pedig szépen peregnek. Reggelente arra ébredek, hogy fényesen ragyog a nap, friss szelek hajkurásszák a felhőket. Hunyorogva botorkálok ki a tornácra, aztán mikor felnézek az égre, halk szitkokat szórok. Keleten még csak-csak…, ott csupán néhány felhő billeg a láthatáron. De nyugaton…! Jön újból a fekete sereg, súlyos vértbe öltözött fellegek úsznak elől.

Mit tehát hát az ember?

Bosszúsan elharap egy ásítást, és visszabújik az ágyba. Nézi a mennyezetet, s visszagondol a tavalyi augusztusra. Amikor olyan melegek voltak, hogy az ártér diófái kínjukban hullatni kezdték a leveleiket, s a kipányvázott csukák reggelre megdöglöttek mind egy szálig.

Az ám, ha még nem mondtam volna: horgászni jöttem, ide a Túrra. Mint sok éve immár, csukázni, pontyozni.

S lám, mi lett belőle!

Lustálkodás. Időpocsékolás, naplopás. Minden nap egy és ugyanaz, csendes őszi eső, fel-feltámadó szél, s ha ki is ballagok a folyóig, derékig kastosan térek vissza. Akkor már jobb, ha visszafekszik az ember. Így, ha álmában is, de mégiscsak halat lát.

Nézem az órát, fél hat. A szél hál’ istennek megint vitézkedik, hátha elhajtja a fellegeket. Magamra rántom a takarót, s mikor újból az órára pillantok, elmúlt kilenc is. Az ég pedig még mindig, mintha bebádogozták volna. De fáj már a hátam a sok fekvéstől, kelletlenül hát, mégis csak megkezdem a napot.

Teavizet teszek forrni, vágok egy szelet kenyeret, az asztal alól előveszem a mézesüveget. Jó két literes, de már csak az alján imbolyog néhány ujjnyi. Nem is csoda. Ezt eszem napok óta.

Pedig milyen nehezen fogadtam el!

Még útközben, a Bukógát felé tartván ugrottam be Nagy Karihoz, a régi, filesdi cimborához, aki jobban ismeri a halakat, mint bármelyik akadémikus.

– Vigyél egy kis mézet! – mondta, miután „megvigasztalt”, hogy egész nyáron nem fogott egy tisztességes főzetre való halat.

– Ne kacagtass már ki, hallod! Csak nem egy bödön mézzel indulok horgászni…!

– Vigyed csak, vigyed! – erősködött. –Legfeljebb visszahozod. Vagy kiöntöd a lúdarazsaknak.

Még szerencse, hogy siettem, és nem akadékoskodtam tovább. S elfogadtam egy derék szalonnadarabot is. Mert szégyen ide, szégyen oda, most bizony felkopna az állam. Arra lusta vagyok, hogy begyalogoljak a falusi étterembe, a kocsikázás pedig szóba sem jöhet. Legfeljebb körbe a kövön. Mert a földúton gyalog is elég a járás, úgy elázott a sok esőtől.

Így aztán eszegetem a mézet, a szalonnát, s takarékoskodom a kenyérrel. Mert az kell a tejhez, amit eddig ki nem állhattam. Ám most, amikor esténként a gátőr bekopog egy csuporral, nem győzök hálálkodni.

A teát megittam, a mézesüveget vissza, az asztal alá dugom, s most, hogy végeztem mindennel, tanácstalanul ülök a szoba közepén. Feküdjek vissza, s dögöljek, merengjek az elmúlt nyarakon…? Akkor már jobb, ha elindulok kishalat fogni. Mert ebben az istenverte ködös, cseperésző időben másnak nemigen van értelme.

Az első három napon még rendületlenül faggattam az Új-Túr vizét, s tűrtem, hogy a túlparton tanyázó mátyásmadarak rajtam mulassanak. De ma már csak kishalazom. Délután hátha kiderül… Ha esik, legfeljebb visszaöntöm őket. Majd holnap megint kihalászom mindet.

Így okoskodom, miközben a bokáig érő sárban caplatok a zsilip felé, ahol az Új-Túr vize átzubog az Öreg-Túr medrébe. Tőlem húsz-harminc lépésnyire már összeszűkül a folyó, de itt, a zsilip előtt, a kavargó víz kimosta a partot, ideális halfogó hely.

De nem ilyen időben! S nem egy alig négyzetméteres csalihálóval.

Csak néhány lóga verdes a vödörben, igaz akkorák, hogy sütni lehetne őket.

Némán szűröm a vizet, mikor hallom, hogy megkoccan hátam mögött a parti kövezés. Idős, bekecses férfi araszol mellém, kezében vékony mogyoróbot perlonnal, libatollal.

– Jó szerencsét! – köszön.

– Az kéne.

Zsebéből elővesz egy dobozt, még vígan vergődő legyet tűz a horogra. Nézem, neki milyen a szerencséje.

Mint az enyém. Sőt… még olyan se. Nekem néha azért egy-egy derekabb lóga is jön, de neki…! Mint egy-egy gyufaszál. Azért elteszi.

– Csak nem a macskának gyűjti azokat az apróságokat?

– Ugyan – legyint bosszúsan. – Csukázni mennék. De ha nincs más!

Ám ezzel vége is a nagy vigadalomnak. Feltámadt újból a szél, csak úgy sepri a kövér cseppeket. Nézem az eget, pukkanásig tele fellegek szuszognak a magasban Megjöttek hát megint, bosszankodom, s fogom a vödröt, hogy visszaöntsem halaimat a vízbe, mikor megszólal az öreg.

– Nem adna néhányat?

– Dehogynem, mindet. Csak hát lógák ezek is, megdöglenek nyomban a horgon.

– Bánom én, az istenit a világnak…! Ha már kicaplattam ebben a nagy sárban.

Átönti halaimat a saját vödrébe, aztán eltűnik a hűvös párában.

Álmos csendben csordogál a délután. Ki tudja hanyadszor újból átszerelem a horgokat, hogy talán majd holnap…, mikor újra eszembe jut a délelőtti ismerős. Vállamra kanyarítom az esőköpenyt, csak úgy megszokásból, mert ez aztán mindentől véd, csak az esőtől nem, s elindulok. A töltésen megyek, mert ott kaviccsal szórták fel az utat, s elnyeli a vizet.

Ráérősen ballagok, nézem, hol vezet le csapás a gátról. Hol pergette le a fűről az öreg a vizet, merre üthette fel a tanyáját?

Az eső már elállt, ha nem látnám a bodza kövér fürtjeit, azt is hihetném, hogy március elején járunk. Azt, hogy elment a hó, s kövér, nedves csend üli meg a tájat. A szikkadó avar mindent elnyomó súlyos illata, a változás feszült csendje… S ekkor meglátom a biciklit. Lent az ártéren, egy rekettyebokornak támasztva pihen, a folyóhoz vivő csapást kökény, meg vadrózsa-bokrok rejtik.

Kövér csigák szárítkoznak az úton, nem győzi kerülgetni őket az ember. Májusban persze, mikor gyűjteni érdemes, akkor nem mutatkozik egy sem! Megvan nekik is a magukhoz való eszük.

Mint a csukáknak. Azok is akkor járnak, mikor nyakig ül munkában az ember.

Bezzeg most, hogy más dolga sincs…!

Ha még kettőt lépek, a folyóban kötök ki egyenesen. Váratlanul fogyott el a csapás, a part meredeken szakad a vízbe. Valami nagy mélység fölött feszül a víz tükre, s itt, a lábam előtt egy szabályos horgászbot, beljebb meg egy hatalmas dugó.

Bárki hagyta itt, már csak felnézem!

– Ne bántsa! Nincs azon semmi.

A mondat a kökénybokor túlsó oldalán csattan, s ki lenne más a gazdája, mint a reggeli öreg. Egykedvűen gubbaszt egy szalmacsomón, s nézi a Túrt.

– Van már valami?

– Akad.

Átkerülök a bokor másik oldalára, s nézem, hol a csuka. Mert mi más jöhetne a lógákra…!?

– Nyúljon le, ott van kikötve!

A vastag villanyzsinór innenső végét egy kiálló gyökérhez kötötte, s hogy megemelem lent a mélyben, hatalmasat rúg egy hal.

Méghozzá milyet…! S dehogy csukát – egy jó öt kilós, feketére vénült pontyot rángatok a levegőre.

Letaglózva állok a parton, nem akarok hinni a szememnek. Még csak nem is hallottam ekkora pontyról a Túrban! Hogy ebben a semmi folyóban…!?

– Csak nem lógával fogta? – méltatlankodom.

– Dehogy. Gilisztával.

– Hát csukázni indult!

– Persze. De hogy nem kellett neki, gondoltam megpróbálom egyiken a férget… Ha már jön a jó idő.

Gyönyörködöm a halban, s csak lassan jutnak el utolsó szavai a tudatomig.

– Mit mondott ? Miféle jó idő?

– Hát… reggelre kiállt a hátamból a fájás. Gondolja, ilyen pocsék időben másképp elindultam volna?

A halat visszaloccsantom a vízbe, rágyújtok egy cigarettára – pedig erről is le akartam szokni a víz mellett –, s lassan megnyugszom. Nézem a folyót, melynek hátán már búcsúzó falevelek úsznak, és vastag párába burkolózik. Szabályos derékszögű kanyart ír le itt a Túr, tőlünk balra teljesen ellaposodik a partja. Káka meg sás nő a szélén, a kis öblöt akár holtágnak is nézhetné az ember.

Ha nem látná a vízen csendesen ballagó leveleket.

A folyó fölött csak hízik, vastagszik a pára, lassan ködbe burkolózik a túlpart. Egy szarka száll le a szemközti fára, s csak néz, csak néz ránk. Idei jószág lehet, hogy ennyire semmibe veszi az embert, mert ha vénebb volna, már régen elrebben.

De szarka ez egyáltalán? Vagy már ezek is ennyit butultak, mióta nem jártam erre!? Ám ekkor éktelen cserregésbe kezd, s már hussan is…

Hát ezt mi lelte? Hogy ily hirtelen nyaka közé kapta a szárnyát…?

Mi lelte volna…!? Fáraszt az öreg. Amíg én az idei szarkák különös szokásain töprengtem, ő kézbe vette a botot, s megállította a nekilódult úszót.

– Megvan…? – kérdem fölöslegesen, hiszen láthatom, tisztességgel hajlik a bot, melynek csúcsa a kisujjamnál is vastagabb.

Gyönyörű szép, áttetszően tiszta a víz, a partról is látni a lerántott úszó útját. A sodrással szembe rohan, majd a túloldalnak veszi az irányt.

Egy kökénybokor hajol ott a vízre…, ha oda beveszi magát!

De az öreget se keszegezni űzte ki a partra a megérzett jó idő. A hatvanas zsinór pedig olyan, mint a drót. Egy bikát is meg lehetne fékezni vele. Úgyhogy a csukának – mert mi más lehetne? – bevégeztetett.

Csak egyetlen a gondunk, a meredek part. Még szákkal is elég lesz lenyúlni érte.

– Merítő? Minek az ide?

Az öreg tán legyintene is, ha nem kéne markolnia a botot. Ám tartania kell, mert a hal nem alkuszik.

Bár… mintha csendesedne már a küzdelem. Halkul a lobácsolás, jön, araszolgat a csuka. Már nem is izgulunk, ám újból kitör a háború. Akkorát ránt a boton, hogy kis híján a túlsó partra repül, de ekkorra az öreg végképp megunja a cirkuszt. Kegyetlen erővel csévéli a zsinórt, majd kezembe nyomja a botot, s lehasal, hogy kiemelje a hátára fordult csukát.

Egyik kezével a bokorba kapaszkodik, a másikkal meg lenyúlt a mélybe. Óvatosan keresi a fogást, a nyakszirtjét ragadja meg végül. Már-már kiér vele a partra, ám a gyönyörű, nyurga test hatalmasat lendül…, s eltűnik a vízben.

Még mindig kerekre nyílt szemmel nézek a hal után, mikor az öreg megszólal.

– Na…, ez elment!

Szemernyi harag sincs a hangjában, mintha csak egy sovány keszeget engedett volna az útjára.

– Bátyám, hát ez megvolt… három kilós! – nézek rá kétségbeesve.

– Hát annyi biztos… Nem baj, majd megfogjuk holnap!

A denevérszárnyakon érkező alkony öreg estté sűrűsödött már, mikor a zsilipnél jó éjszakát kívántunk. Ő elkanyarodott a gátőr háza felé, én meg szép csendben kinyitottam a faház ajtaját.

Csend és óraketyegés.

Még fél nyolc sincs, s tökéletes az éjszaka. A tornácról behozom az ebédre sütött szalonnamaradékot, kedvetlenül eszegetem. Ha már sült halra hiába áhítozom…

Csak úgy nadrágostul, ingestül dűlök az ágyra…, s arra riadok, hogy kint az udvaron nyikorog a kavics. Nemsokára hangokat is hallok, s belép a gátőr, meg az öreg.

– Csak nem alszik már? – nevetnek, s letesznek az asztalra egy fehér kendővel letakart tálat. – Túl van már a vacsorán?

– Hát… eszegetem.

– No, akkor csak egyen tovább. A feleségem küldi –biztat a gátőr, s felemeli a tálról a kendőt.

Pirosra sült halszeletek incselkednek velem.

– De hát maga nem is horgászik!

A két vendég összenéz, a gátőr pirosan bazsalyog.

– Ki mondta, hogy én fogtam!? Itt ül magával szemben.

Röviddel ezelőtt az avas szalonna még majdcsak kifordult a számból, de a ropogósra sült halszeletek láttán…! Persze, előtte valamit inni kéne. Van itt valahol még egy kis szatmári szilva.

– Hát akkor szerbusz! – emeli poharát a gátőr. – Én vagyok az idősebb. Egészségére magának is Kálmán bátyánk! Köszönjük ezt a szép halat.

Tibor, a gátőr szokatlanul bőbeszédű ma este, de fénylik már az arca Kálmán bátyánknak is. A szálkát csak úgy, egy régi újságpapírra köpködjük, s ha már nagyon megszomjaztunk, öntünk az üvegből. Kis, könnyű homoki bor persze jobb lenne, de nem rossz a szilva sem. Az első két-három pohárka még összerántja a gyomrot, ám utána valami békés, puha meleg önti el az embert.

S tömi magába a párás, még forró pontyszeleteket.

– Kálmán bátyánk, Kálmán bátyánk… ránk pazarolja ezt a drága halat – nézek rá rosszallóan, két falat között, de ő csak legyint.

– Azt hiszik, számít nékem egy ilyen hal? Még a csukát se sajnálom. Majd találkozom én még véle… ha nem itt, hát a holtágon!

A sült halnak már se híre, se hamva, mikor lassan újból derengeni kezdenek az iménti szavak.

Melyik holtág…?

Mert azokból van annyi, hogy rá se férnek a térképekre. De több bennük a sulyom, meg egy gyékény, mint a víz. Azokban kéne a csukákat keresni…?

– Már megbocsásson, de mióta jár maga ide?

Az öreg szavaiban enyhe rosszallás, ám a gátőr védelmére kél.

– Ez a harmadik nyara. S ne higgye, hogy mindig ilyen üres a konyhája! Csak hát siet mindig, kergeti az óra.

– Attól még felballaghatott volna a kiserdő alá. A régi gulyaszállásokig.

– Mondtam én neki, ott aranykárászokat foghat, de nem hitte. Pedig, emlékszik Kálmán bátyám, mikor azokat meghálóztuk…! Teremtő atyám, az a rengeteg hal!

* * *

Lapátnyi kárászok, karomnyi csukák ficánkolnak éppen a hálóban, mikor felébredtem, s kinéztem az ablakon. Kint ragyogott a nap, s bántotta az ember fülét a csend.

Ohó! Álmodtam én már ilyet!

Ám a tornácra botorkálva látom, most nincs tévedés. Tényleg szikrázik a nap, az eget pedig mintha kivikszolták volna.

Kábán ténfergek a házban, de az éjszaka hallott temérdek hal csak nem hagy nyugodni. Még halványan dereng, merre is kell mennem. A falusi földúton indulok el tehát. Átdübörgök a Kis-Túr hídján, s egy sűrű, fiatal tölgyesben találom magam.

Tétovázva poroszkálok egy félig benőtt csapáson, mikor hirtelen kinyílik az erdő, s feltűnik a holtág. Partján sudár akácok nőnek, s kísérik a medert, ameddig ellát a szem. A nap oldalról süt, a vékony fénypászmák alatt tenyérnyi bodorkák, keszegek sütkéreznek. Lenni kéne itt is csukának, de annyi a bedőlt fa, bokor, hogy reménytelen minden próbálkozás.

Még szerencse, hogy az akác nem tűr meg maga alatt semmiféle bokrot. Így legfeljebb egy-egy sovány bodzát kell kikerülnöm, meg néhány kifeszített pókhálót. Ha meglátja az ember. Többnyire persze nem veszi észre.

Így aztán tépem, szaggatom az arcomra ragadt hálót, s le-learaszolok a vízhez, hogy lássam, érdemes-e lestrázsálnom.

Semmi jót nem látni. Csak a sötét, fekete vizet, a rengeteg bedőlt fát, a sűrű kákacsomókat.

Isten tudja mióta botorkálok már, mikor hirtelen újból összezáródik az erdő. Az akácok elfogytak, juhar-, meg nyárfák bukkannak elő, s köztük valami áthághatatlan dzsungel.

Jobbra aztán valami világosság végre – biztosan a legelők.

Hát nem azok.

Az iménti fiatal tölgynél is sürvebb fenyves, az ember derekáig sem ér, de azokon átvergődni! A tegnapi, tegnapelőtti esők cseppjei még ott ülnek a zoványon, s mire átverekszem köztük, még a csontjaim is eláznak.

A fiatal fenyves egy mély árokban végződik, a túlparton néhány éger, szil, azon túl pedig… Hát ez nem igaz! Tényleg a nagy, tágas legelő. A keresett holtág, a gulyaszállással.

Magányos, viharvert tölgyek, múló kolompszó.

Nyílt víztükrök, virágzó tavirózsa, szélen napozó keszegek. A váratlan örömtől azt sem tudom hirtelen, merre szaladjak. A bottartó zsákot egy öreg tölgynek támasztom, s nyakamba veszem a gyepet.

A partot végig sás-, meg kákamező borítja, de szabályos közökben széles csapások szakítják meg a vadul burjánzó vízidzsungelt. Millió patanyom, itt járhat le a gulya inni.

Csak most látom, mennyire kellettek ezek az esők. A legelőt mintha csak felgyújtották volna, kiégett fűszálak lándzsái döfködik az eget. Ám tövükben ott igyekszünk már a rengeteg új hajtás.

Fent a magasban valami ölyvféle vijjog – amúgy álmos, párás csend, tétova árnyékok.

Az első állásnál telepszem le, fogok néhány féltenyérnyi bodorkát, veresszárnyút, s kézbe veszem az erősebb botot. Az ütközőgumit olyan másfél méternyire állítom, s már repül is az első dugó.

Aztán a másik.

Az előbb még gyanúsan kábán kóválygó kishalak vígan szánkáztatni kezdik a két piros úszót, ám annyi erejük azért még sincs, hogy a töklevelek alá ráncigálják maguk.

Hátam a göcsörtös tölgynek vetem, később hasra, majd hanyatt fordulok. Az úszó meg-megrezdül néha, amúgy mélán csordogál a délelőtt. Az iménti ölyv más vadászmezőkre úszott, szellő se rebben, levél se rezdül.

Kövér csend hízik a levegőben, s egy lepke száll el az orrom előtt. De az is oly mélán, révetegen, mintha azt kérdezné, érdemes-e ily’ vakmelegben fennmaradni…

Arra ébredek, hogy mellettem veszettül utat egy kutya, s hangosan morgolódik valaki.

– Még ilyet… ez az ember alszik! A csuka meg viszi a botját!

A bot ugyan még a helyén, de az úszó! Az bizony valósággal száguld a vízen, s mire végképp elszáll szememből az álom, mintha a föld nyelte volna… Azaz a víz, mert most megint felbukkan, s rohan a túlsó part felé.

Gondolkozni itt már nincs min, jön az irgalmatlan akasztás.

S jön a várva várt rúgás, ott lent a mélyben.

Szép, szép a fárasztás, hisz annak öröméért horgászik az ember, de ha ez a csuka beveszi magát a túlparti dzsungelbe…! Hát akkor lőttek a csukavacsorának. Meg a szabadságnak is, mert akkor én már a hátralévő napokban nemigen veszek kézbe botot!

Ám a csukanemzetség most az egyszer igazán gavalléros. Jó karomnyi fiúk megnyugodva tűri, hogy az iménti hang gazdája begázoljon érte a sárba, s kipenderítse a partra.

Nézem, nézem a halat, de örömöm már nem is a régi. Mert a csuka tudomást sem vesz  rólunk, szeme a semmibe réved. Mintha le sem győzték volna.

Fekszik rezdületlenül a fűben.

Öccsei, a kis hetven, nyolcvan dekás csukák vergődnek, tekeregnek a szárazon, ez meg itt – mintha nem történt volna semmi.

Mintha most is a töklevelek árnyékában leselkedne az aprójószágra. Henyél, lustálkodik a napon.

Nem tudom persze, én mit tennék az ő helyében, iménti ébresztőm viszont nem sokat teketóriázik. Kézbe vesz egy vastag ágat, s kétszer-háromszor fejbe kólintja a büszke csukát.

– Na, megnyugodott – mondja. – Maga meg aludhat tovább.

Morcosan néz rám, de hangjában nyoma sincs semmi haragnak, irigységnek. Tapogatom elgémberedett hátamat, s vakarózom kegyetlenül. Mert a szúnyogok persze nem aludtak. Még szerencse, hogy a csizmát a lábamon felejtettem, most különben nem tudnám, hová kapjak,

– Ha meg nem sértem, az úr honnan keveredett ide? – Újdonsült ismerősöm kint áll a napon, háttal a víznek, s néz rám, mint valami csudabogárra. – Mert hogy a maga fajta urak ide nemigen járnak.

Egy percen belül kétszer szólít úrnak, viselkedjünk hát úriemberhez illően.

– A gátőr tanácsolta…, meg egy idősebb, rokonszenves férfi.

– Egy kicsit húzta a lábát?

– Ki?

– Hát ki? Kálmán. Kocsis Kálmán. – Rosszallóan csóválja a fejét, s csak az orra alatt morogja: – Nagyon öszebarátkozhattak…

Állunk némán a nagy tölgy ágai alatt, hallgatjuk a kis fekete, torzonborz kutyája szuszogását.

– És maga kicsoda, már ha nem haragszik meg érte…? –kérdem kis idő múltán viszonozva az iménti udvariasságát.

– Én…? Kérem, én vagyok Guszti. A kőcsi csordás.

Most már leül ő is, én meg elmélázom a nagy szerencsémen. Mert Guszti, a „kőcsi csordás” nem akárki. A szomszédos Kölcse gazdáinak teheneit őrzi, tavasztól őszig kint hál az Öreg-Túr partján.

S a környék legjobb halfogója!

Hallottam én már róla, de eddig sosem láttam. Mondják orvhorgásznak, orvhalásznak is, mert hogy ő fütyül az engedélyre… Dehát ezt csak a hivatal mondja. Hisz nem tesz ő semmi mást, csak itt él a víz mentén, s megfogja a halat.

Az ebédrevalót.

– Na, megyek, megnézem a dugókat – áll fel, s jó tíz méter után hátraszól: – Nem jön!? Hátha lesz nálam is valami.

A holtág partján szabályosan kitaposott ösvény gondosan kikerülve a jószág vájta gödröket. A fűszálakon felszáradtak már a tegnapi esők, de a földút csúszik, mintha beszappanozták volna.

Ám a csordás nemigen törődik vele. Hetykén lépked, mintha csak a kőcsi főutcán korzózna, s néha-néha visszanéz. Lássa, miképp botorkál a városi cimbora.

Jó ötven lépés után tűnik elő az első dugó, bent ringatózik egy töklevés árnyékában. A nagyjából lehántolt mogyoróbot kis fűzfaágon nyugszik – amúgy a legszentebb béke mindenütt.

A következő mentén szintén. A fehérre festett hordódugó csak néha-néha rebben, mikor a horogra tűzött versenyszárnyú megrémül egy-egy nagyobb hal láttán.

A csordás csak legyint rájuk.

– A kárászoktól riogálnak. Vannak itt olyanok hallja, mint egy-egy sütőlapát. Kálmán bolondul értük. Én nemigen. Én a csukán kívül nem ismerek mást.

Mennék tovább, ám a gazda megtorpan. Az úszó itt áll az innenső parton, a zsinór hurkázva fekszik a vízen. Épp ez az, ami neki szemet szúr. Óvatosan a partra fejti a perlont, s mikor már kis híján feszül, leheletnyit emel rajta.

Mintha gránát vágott volna a vízbe!

Hatalmas burvány, s kivágódik egy szikrázó, aranyló test a mélyből… Aztán semmi. Egy üres horog, meg két bénultan álló ember.

Pontosabban csak egy. Mert a csordás egykedvűen tűz másik keszeget a horogra, s azt mondja:

– Itt kellett volna ülni. Megérdemli.… hadd menjen.

Még mindig felajzva állok a parton, s nézem a sötét, titkokat rejtő vizet. Aztán távolról halk, mélyen kongó kolompszót hallok…. Mire feleszmélek, a csorda már bent is lobácsol a vízben. Lélekszakadva rohanok, hogy a botjaimat mentsem legalább, de a jószágnak szerencsére megvolt a magához való esze. A botokat kikerülve gázoltak a vízbe.

Sűrű iszapfelhő kavarog, lassan elérik a két úszót. S az egyik mintha…

Nem ez nem lehet. Biztos a csordától ijedt meg a horogra fűzött keszeg. Különben nem cipelné ilyen kitartóan a dugót. Szép egyenletesen cammog, majd hirtelen eltűnik.

Majd előjön ismét, s áll, mint a feszület.

– Na, azért! – hessegetem el ébredező kíváncsiságomat. Ám a következő pillanatban megindul újból, mintha sosem akarna megállni.

Lesz, ami lesz, veszem kézbe a botot, s végtelen nyugalom száll rám, mikor megérzem lent az ütést. Gyengébb, mint az előbbi, de csuka ez mégis. Úgy két kilósra becsülöm, s jobban örülök tán a nagyobbiknál is, mely a duplája ennek.

Mert ezt én fogtam, egyedül.

A megmaradt kishalakat visszaöntöm a vízbe, s lehajolok a fűbe. Elég volt mára, gyönyörködöm a csukákban.

Velem szemben egy béka úszik ki a partra, s néz rám rezdületlenül. Szemében szemrehányás: mit akarsz evvel a két nagy hallal!? Honnan tudná, holnap letelik a szabadság – búcsút inthetek a katángkóróknak, a lassan penderedő ficfaleveleknek…

Elkergetem a békát, kedvetlenül szólok át a csordásnak.

– Elviszi az egyik csukát!?

Nem hallja jól, vagy nem akar hinni a fülének?

Mert feláll, s közelebb poroszkál.

– Mit akar?

– A csukák…, az egyiket elvihetné!

Kalapja alá nyúl, megvakarja a fejét, s úgy néz rám, mint a kelekótyákra szoktak.

– Még csak ez hiányozna! Hogy Guszti halat kunyerál.

De már fordul is, megy a tehenei után. Sokáig hallom még a méltatlankodását, míg el nem tűnik egy bokor galagonya mögött.

Teljes lesz újból a csönd. Ág sem mozdul, levél sem rezdül. Fent a magasban vércse szitál, oly mozdulatlan, mintha csak odaszegezték volna. Fél óra is elmúlik talán, mikor újra az égre nézek. A madár még mindig ugyanazon a helyen…, ám az ég kékje mintha valamit fakult volna.

A súlyos csendben hátrafordulok, s megértem mindjárt a nagy némaság okát. Fekete fellegek tornyosodnak, némán lopakodnak a Túr felé…

Tépetten, agyonázva estem be a faház ajtaján.

Csapzottan, vacogó fogakkal ébredtem másnap, kint már javában sütött a nap. A vén juharfán harkály kopogott, s bekapcsoltam a rádiót.

Szép, napos hétvégét ígért, megembereli magát végre az augusztus.

Az én csukáimról persze egy szó sem esett, de Gusztiról is hallgatott a krónika. S a gátőrről, meg Kocsis Kálmánról is.

Mintha nem is találkoztunk volna.

Mintha nem ez lett volna a hét legfontosabb eseménye.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése