Békák a dobozban

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 2 400.jpgBő, lompos szoknyában járt már a nyár, s mikor esténként hazafelé tartott a csorda, könnyű porfelhő takarta el a napot. Az útmenti fasorok még fittyet hánytak a közelgő őszre, de hajnalonta a kertben seperni lehetett már a harmatot a töklevelekről.

S reggel, mikor megérkeztek az első dongók, megbotránkozva röpködtek a fakósárga virágok fölött.

Mi van ezekkel, hogy még mindig alusznak? – tanakodtak. Csak nincs valami bajuk? – szitálták halkan a levegőt, ám ekkor rájuk mordult egy vén, rideg somfa.

– Miért zavargatjátok őket?

A dongók elhallgattak, csodálkoztak a jó cimbora hirtelen haragján. De ahogy a mogorva, szúrós fára néztek, szégyenlősen kapták el a tekintetüket.

A som éppen vajúdott.

Ezernyi duzzadt, mélyvörös gyümölcs feszült a levelei alatt. Lent, a földön is pihent már néhány. S most, hogy megjöttek a darazsak, a somnak szikrázott a szeme, veszett kotlóként tárta szét ágait a lent pirosló kölykei fölött.

Valamit sziszegett is, de ezt már csak néhány redves körte-, meg szilvafa hallotta. Akkorra messze jártak már a darazsak. Csak mi ültünk a bolondul sarjadzó mogyoróbokrok alatt, az elhagyott tanya udvarán. Filesdi egy öreg birsalmának vetette a hátát, s nézett messze, a Túr felé.

A folyóból ugyan nem sokat látott, de ő már tegnap este, érkeztünkkor is kövér domolykók, virgonc csukák csapásait hallotta. S hogy lepakoltunk, nyomban kinézte magának a helyet, ahol majd megvallatjuk a vizet.

A ház a folyótól pár száz lépésre volt csupán, Filesdi úgy kérte kölcsön valami vén barátjától.

Gyere nyugodtan, bent él a faluban az öreg, a kutyát sem zavarja – csábított.

A nyár derekán jártunk, s addigra bebarangoltuk már a Túr minden ígéretes kanyarját. Néhány csuka, néhány paduc…, az ember szégyenkezve kullogott haza egy-egy hosszabbra nyúlt cserkészet után.

Itt ülünk hát a mogyoróbokrok alatt. Szépen süt a nap, a fűszálakon rég felszáradt a hajnali harmat, lomhán baktat a délelőtt. Érett, augusztusi csend úszik a mezőkön, a kiszikkadt tarlón egy gólya bóklászik. Óvatosan emelgeti a lábát, mintha csak tűpárnán lépdelne.

Bezzeg két hónapja nem volt ilyen kimért! Lótott-futott, nem volt egy szabad perce. De a csemeték kirepültek már, a maguk útját járják. Ám az öreg gólya esténként még fel-felkeresi őket. Lassan, ráérősen repül, s nézi, mivé váltak a fiai. Aztán, ahogy alkonyul, tesz még néhány kört, s itt, a kútágason ereszkedik fél lábra.

– Nem készülünk lassan? – hallom ekkor messziről Filesdinek a hangját.

– Hová? – meredek rá értetlenül.

– Hát nem halászni jöttünk?!

– Tudod hány óra van? Egy. Legfeljebb kettő. Ki akarod kacagtatni magad…?

– Akkor még ráérünk – dűl vissza a birsnek, s lehunyja a szemét.

A régi, elhagyott kút káváján könyöklök, nézem az elvadult kertet. Igazi dzsungelgyümölcsös. Vegyszert, metszőollót sosem látott fák, bokrok. Egy-egy hernyóval megtűzdelt ág…, aztán már nem látok semmit.

Halk, levélzörgető szellőre eszmélek, megrázom Filesdi vállát.

– Hallod!? Megfordult az idő.

– Mi…, mi fordult? – tápászkodik fel, majd mikor megcsapja őt is a szél, megelevenedik. – Indulás!

A kávafák, meg a hálók kint pihennek a tornácon, arra várnak már tegnap óta, hogy menjünk. A nap fenn bandukol még az égen, de mind hosszabbakat lép. Nőnek, nyúlnak az árnyékok, s a bodza súlyos, fekete tányérjai „jó estét!” bólintanak már, ahogy átszuszogunk köztük.

Filesdi megy elől, cipeli a súlyos kávafákat.

Száraz juharlevelek cseregnek a lába alatt, az augusztusi erdő szúrós, poros illata kíséri lépteit.

Kis tisztásra érünk, a nyári záporok emlékét őrző pocsolyában milliónyi béka. Nagy, kövér kecskebékák, s a fűszálak között kisujjnyi, zöldesbarna jószágok.

– Harmatbékák – fordul hátra Filesdi. – Valamikor ilyenekkel fogtuk a nagy törőhalakat.

Megáll, átveszi másik vállára a rudakat, mikor megkérdem.

– Fenéken?

– Dehogy fenéken ! Akkor megfullad. Kint, szélvízen. De az már régen volt, a kutya sem törődött velük.

Óvás ide, védelem oda, én bizony négykézlábra ereszkedem. Jó, jó az a háló, de biztosabb a horog. Pláne, ha Filesdi is biztat.

Nagy, dülledt szemekkel néz rám a rengeteg kis béka, csak le kell nyúlni értük. Ámbár…, nem is annyira bambák ezek, mint így, első látásra tűnnek. Már harmadszor, vagy negyedszer kapok utánuk, mikor Filesdi dühösen a földre hajítja a rudakat. Kitárja a kisujjasát, s hirtelen leteríti.

– Na…!– nyom markomba egy tucatnyi békát.

A földön fekvő elemózsiás szatyorra esik a tekintetem. A kenyér, a szalonna lezárt, vízhatlan dobozban – mi bajuk lehet, ha melléjük teszem őket? Semmi. Legfeljebb nyálkás lesz a doboz oldala.

Lassan elfogynak a kőrisek, a szilek, vén, cserzett bőrű tölgyesben járunk. Néhol egy-egy galagonya, amúgy akár keresztben is vihetnénk a kávafákat. Hosszú, hallgatag árnyékok hevernek az avaron, aztán hirtelen vége az erdőnek.

S szabályosan belebukunk a Túrba.

Keskeny, ki-kiöblösödő fasor kíséri a folyót, a fák gyökerei félig már a vízben. A túlsó parton sovány, száraz akácok, s egy-egy vízre hajló mogyoróbokor. Hatalmas kanyart ír a folyó, a part meredek, tépázott, mint az öreg, falusi templomok mohos fala.

A folyással szemben indulunk, valami lankásabb partot keresve. Filesdi egy vízbe borult fűz előtt megáll, s rám néz.

– Itt jó lesz?

Aztán választ sem várva ledobja a rudakat. Learaszol a vízhez, szemügyre veszi a medert, majd szerelni kezd. Kifeszíti a nagy kávafát, s rá a hálót, a kötelet.

Aztán csend, és mozdulatlanság.

Az árnyékban sűrű, sötét a víz, de ahol rávilágít a nap, fenékig látni. Vékony szálú hínár imbolyog a sodrásban, köztük ceruzavékony, ezüstösen fénylő testek, sütkérező küszcsapat. Feltűnik egy-egy vaskosabb veres szárnyú is, de elég a parton egy sóhajtás, máris kiugranak a fényből.

– Lesz itt más is… csak alkonyodjon! – bíztat Filesdi, ámbár engem aligha kell vigasztalni.

Fent ülök a parton, s falatozom. Igaz, a híres, vízhatlan doboz útközben kinyílt valamiképp, a békák össze-vissza mászkáltak a szalonnát, de a kenyérhez nem értek. Meg a húskonzerv belsejéhez sem. Már a vége felé tartok, mikor megszáll a szentlélek. Azért mégiscsak pocsék dolog ez egy baráttól! Felfalja a vagdalthúst, s cimborájának hagyja a békás szalonnát…

Filesdi, mintha csak érezné, hogy ő jár a fejemben, hátraszól.

– Szereled már azokat a horgokat?

– Hogyne… – kapok a táska után, s vastag zsinórt fejtek le az orsóról a lábam közé. Vékony, hosszú szárú horgot kötök rá, a végére meg súlyos, tiszai ólmot.

Ezt vigye el a „törőhal”, a domolykó, ha bírja!

Lapos, csendes vizeket keresek, vízre hajló ágakra hurkolom a zsinórt, aztán várom, hogy mi lesz. Eltelik egy fél, majd egy teljes óra… Persze semmi. Az én békáim vígan köröznek a víz tetején, a beígért domolykók meg fülük botját sem mozdítják.

Erősen unom magam. Ennél már az is jobb, ha Filesdinek a hátát nézem, meg a kávarudak mögötti apró örvényeket. Derékig érő csalánosan gázolok át, s hogy rövidítsem az utat, kilépek a fasorból. Nagy, sűrű tengeritábla állja az utamat, messze, a címertenger fölött most készül lebukni a nap. Apró szellőkölykök viháncolnak, s valahol felkiált egy fácánkakas. Majd még egy, aztán hatalmas robajlás, és Filesdinek a hangja.

– Megvan…?

– Mi? – nézek rá, mikor mellé zuhanok.

– Hát a fácán…! – kacag, és sokat sejtetően az egyik vízbenyúló gyökérre pillant.

Arra kötötte ki a haltartó szák madzagját, ami gyanúsan feszes.

Éktelen rúgkapálás a vízben, ahogy megemelem, egy rakás paducot, kárászt, veres szárnyút húzok fel a mélyből. Meg egy szép, majd’ kilós domolykót.

– Már ez is megindult? – nézem a nagy, kövér halat.

– Vedd csak ki a szákból! – mondja. – Tudod, mi ennek a neve?

– Tudom hát. Domolykó.

– Domolykó a fenét! Telény az. Vagy tóthal. De nekem az tetszik a legjobban, hogy törőhal… Azt csak ti, városiak mondjátok, hogy domolykó. Elkorcsosult már a te nyelved is…!

Aztán elhallgat hirtelen. Vége a váratlan, kora esti monológnak, a vízre mered újból.

Én meg a háló mellett bevetett két, szabályos horgomra. Gyenge málészemeket tűztem rájuk, és le akar sülni képemről a bőr. Mert úgy világít a horgon az a két szem kukorica, mintha csak villanykörte lenne bennük!

Azokra aztán várhatom a kapást! Bár, ki tudja!? Hallottam én már olyat, hogy a zsenge tengeriszemeket is felvette a hal. Azok pontyok voltak ugyan, de hát a domolykók hová tartoznak?

Ám se ponty, de domolykó.

Csak néhány apró keszeg kerülgeti a vízközt imbolygó kukoricát, mikor gyors villanás– közéjük vág egy arasznyi csuka.

De ügyet sem vet a halakra. A sápadt málészemet kapja el, s indulna tovább.

– Na, megvan már a halászlérevaló! – kacag Filesdi, s a csukáért nyúl, hogy visszaengedje a vízbe. – Azért még hallgass! Te sem mégy szűz kézzel haza.

Halk szitkot morzsolok szét, s felcsévélem a zsinórt. Aztán hasra fekszem, bámulok át a túlsó partra. A nyurga akácok között lassan gallyazni készül már az alkony, de az ég még kék, mint a hajnali búzavirág. Egy-egy árva felhő bolyong csak rajta, s lekiált egy szürke, magányos gém…, aztán nem történik semmi.

Csak besötétedett lassan. Hűvös, párás csendben hallgatózott az éjszaka, elült a szél, a víz surrogott csupán. S ekkor, az elhagyott kanyar felől egy irtózatos csattanás. Majd megint egy hatalmas rablás. Aztán újból… Mintha csak lapáttal verték volna a vizet, szűnni nem akart a lobácsolás.

– Te! A véghorgok megvannak még!? – kólintott fejbe Filesdinek a hangja.

Nagy, vastag gyökereken bukdácsoltam át, meg mérges kökénybokrokon. Mire észbe kaptam, túl jártam már az utolsó véghorgon is. Kedvetlenül fordultam vissza, s fogtam kézbe a lágyan tekergődző zsinórt. Arasznyi domolykógyerek rángatózott rajta, bosszúsan ejtettem vissza a vízbe.

A középsőn pedig még mindig ott lobácsolt a béka.

Az utolsó horoghoz már csak a kötelességtudat parancsolt le. Hogy felhúzzam azt is, ne szenvedjen az a vétlen béka.

Ám mikor meghúztam a zsinórt, elszabadult a pokol.

Mintha csak a konok bikaborjú kötelét fogtam volna. Jó darabig nem is tehettem mást, csak tartottam a zsinórt. Aztán csendesedni kezdett a hal – a harcsa.

Mert az volt, egy jó, ötkilós, hetyke harcsa.

Szegénynek az állkapcsa alatt hurkoltam át egy hirtelen kezembe akadt madzagot, s húztam, vonszoltam magam után a recsegő avaron. Fejünk fölött súlyos, fekete madarak csapkodtak, de én csak húztam, cibáltam a drága zsákmányt.

Sosem fogtunk még a Túrban ilyen hatalmas, gyönyörű szép halat!

Filesdi egykedvűen üldögélt a parton, lágyan hajolt a kötél a vízre. A haltartó szák pedig –, mintha csak hozzá se nyúlt volna. Aztán felállt, és nézte, nézte a harcsát. Meg-megsimogatta, majd visszaült megint a hálóhoz. Szótlan.

Lassan, tétován araszolt az éjszaka, és nem történt semmi. Hajnalodott már, mikor elindultunk. A Göncöl-szekér rúdja messze a falunak fordult, s mintha csak gyermekek lettünk volna, kezünket fogva vezetett– hazáig.

A harcsát, meg a halakat a verembe vittük, s csak valamikor délben ébredtünk. Megpucoltuk őket, aztán újból ledűltünk. Estére visszamentünk a Túrra, de már csak néhány keszeget fogtunk. A halakat besóztuk, s vártuk a hidegebb időket. Hiába. Még kegyetlenebb melegek jöttek, a Túr is magába zárkózott…

Hajnalonta még hallani néhány „pi-pi”-t, meg csirkölést, de mihelyt felkél a nap, mit talál…? Pihegő tanyát, ájultan heverő mezőt.

A szemközti tarló fölött mintha csak vizet forralnának, reszket a levegő. A kombájnok rég elvonultak már, csupán az apróra tört szalma maradt utánuk. Meg néhány búzaszem, elrejtőzve a halott tövek között. Fel-felnéznek az égre, vastag, komor fellegeket várnak. A dörgést, villámlást se bánnánk, csak esne, zuhogna már.

Ám csupán a levegő vibrál, s a szalma zizeg a dombosabb helyeken. Apró mezei egerek futkosnak a letarolt, sárga erdőben. Bundájuk fénylik, akár a kivikszolt csizma szára, és bajszuk is délcegebb, mint hetekkel korábban. Túl vannak már az idei, Isten tudja hanyadik fészekalj gondjain, s most újabb nászon törik a fejüket. Kis dacos egérlánykák korzóznak a kiszáradt mezőkön, válogatnak a hetyke egérfiak között.

Hogy közben meg-megjelenik egy-egy ölyv, meg gólya!? Hát… Istenem! Más is belehalt már a szerelembe.

Később a déli harangszó után kis szél támad, s lepottyan egy-egy túlérett körte. Halkan puffan a fűben, elengedi nyomban kezét, lábát. Édes, ragacsos lé szivárog a földre, rögtön éhes darázsraj veti rá magát. A puffanásnak annyi hangja sincs, mint egy szú percentésnek. Mégis kinyitom a szemem. Egy apró, fekete kutya áll előttem, s néz rám gyanakodva.

– Nézd csak…, vendégünk van!

De akkor talpon van már Filesdi is, mustrálja a kis, koloncos kutyát.

– Én ezt már láttam valahol – mondja.

S láss csodát! Alighogy megszólal, a kutya máris szalad hozzá. Szagolja a csizmáját, leül vele szembe – s vigyorog. Apró szeme csillog, le nem venné róla a tekintetét.

Filesdi bámulja, bámulja a kutyát, s megszólal.

– Te…, ez Bogár! A Kökény András bátyámé!

– Na…! Már azt hittem, sose kőttök fel! – lép elő ekkor a mogyoróbokrok mögül egy szőke, hatalmas szál ember.

Fején ócska, lekonyult kalap, a hátán kopott, szakadozott bőrtarisznya. Könyököl a pirosra fényezett botján, és csendes derű bujkál a tekintetében.

– András bátyám! Hát maga hogy kerül ide!? – öleli meg Filesdi a nagy, derék öreget.

– Ó, hát híre van annak, hogy erre nyaraltok – kacag a vén juhász, s felém bök botjával. – Ez meg a barátod… igaz?! Aki azt a nagy harcsát fogta.

– Hát már ezt is tudja!?

– Sok mindenről fújdogálnak a szelek. De nem ezért jöttem. Boriska nénéd küldött nektek valamit.

Kövér, púpos tarisznyáját a kerti asztalra tette, s kivett belőle egy hatalmas, gőzölgő csomagot. Egy halom, még forró túrósbélést…

Három napja nem ettünk mi már akkor meleg ételt, csak néhány pirított keszeget. Tömtük, habzsoltuk a foszlós kalácsot, aztán Filesdi megszólalt két nyelet között.

– Hát Boriska néném…?

– Köszöni, jól van. Azért is küldte a kalácsot, hogy elintézted neki a kórházat. Úgy szalad azóta, hogy utól se lehet érni.

Lent, a veremben szűkösebb időkre tartogatva volt még egy fél korsó homoki borunk. Filesdi intett a szemével.

S felhoztam azt az eldugott korsót.

Telt, múlt az idő, de hát milyen mély egy tisztességes korsó…!

Lent bandukolt már a nap a messzi legelők alján, egy-egy denevér is feltűnt a lassan fakuló égen, mikor Kökény András szedelőzködni kezdett.

Marasztaltuk volna még, de már nem lehetett vele bírni. Vele tán még csak-csak– de a nyájjal, meg a kutyával!

Jó darabon át elkísértük őket, aztán egy fasornál elbúcsúztunk tőlük. Akkor már nagyokat, mélyeket sóhajtott a rét, s könnyű, fehér pára lebegett a tarlók fölött. Lassacskán feljött a hold, ezüstös cseppek telepedtek a fákra, füvekre. Egy ideig hallottuk még a kis puli csaholását, a vezérkos kolompjának szavát…, aztán már semmi mást, csupán a mocorgó fák sóhaját.

Nem maradt más utánuk, csak egy sötét csapás a harmatos fűben. Azt is belepte hamarosan a köd, a pára – de mi még most is elindulhatnánk azon a nyomon.

Utánuk, Kökény András után.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése