Békák a dobozban

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 2 400.jpgBő, lompos szoknyában járt már a nyár, s mikor esténként hazafelé tartott a csorda, könnyű porfelhő takarta el a napot. Az útmenti fasorok még fittyet hánytak a közelgő őszre, de hajnalonta a kertben seperni lehetett már a harmatot a töklevelekről.

S reggel, mikor megérkeztek az első dongók, megbotránkozva röpködtek a fakósárga virágok fölött.

Mi van ezekkel, hogy még mindig alusznak? – tanakodtak. Csak nincs valami bajuk? – szitálták halkan a levegőt, ám ekkor rájuk mordult egy vén, rideg somfa.

– Miért zavargatjátok őket?

A dongók elhallgattak, csodálkoztak a jó cimbora hirtelen haragján. De ahogy a mogorva, szúrós fára néztek, szégyenlősen kapták el a tekintetüket.

A som éppen vajúdott.

Ezernyi duzzadt, mélyvörös gyümölcs feszült a levelei alatt. Lent, a földön is pihent már néhány. S most, hogy megjöttek a darazsak, a somnak szikrázott a szeme, veszett kotlóként tárta szét ágait a lent pirosló kölykei fölött.

Valamit sziszegett is, de ezt már csak néhány redves körte-, meg szilvafa hallotta. Akkorra messze jártak már a darazsak. Csak mi ültünk a bolondul sarjadzó mogyoróbokrok alatt, az elhagyott tanya udvarán. Filesdi egy öreg birsalmának vetette a hátát, s nézett messze, a Túr felé.

A folyóból ugyan nem sokat látott, de ő már tegnap este, érkeztünkkor is kövér domolykók, virgonc csukák csapásait hallotta. S hogy lepakoltunk, nyomban kinézte magának a helyet, ahol majd megvallatjuk a vizet.

A ház a folyótól pár száz lépésre volt csupán, Filesdi úgy kérte kölcsön valami vén barátjától.

Gyere nyugodtan, bent él a faluban az öreg, a kutyát sem zavarja – csábított.

A nyár derekán jártunk, s addigra bebarangoltuk már a Túr minden ígéretes kanyarját. Néhány csuka, néhány paduc…, az ember szégyenkezve kullogott haza egy-egy hosszabbra nyúlt cserkészet után.

Itt ülünk hát a mogyoróbokrok alatt. Szépen süt a nap, a fűszálakon rég felszáradt a hajnali harmat, lomhán baktat a délelőtt. Érett, augusztusi csend úszik a mezőkön, a kiszikkadt tarlón egy gólya bóklászik. Óvatosan emelgeti a lábát, mintha csak tűpárnán lépdelne.

Bezzeg két hónapja nem volt ilyen kimért! Lótott-futott, nem volt egy szabad perce. De a csemeték kirepültek már, a maguk útját járják. Ám az öreg gólya esténként még fel-felkeresi őket. Lassan, ráérősen repül, s nézi, mivé váltak a fiai. Aztán, ahogy alkonyul, tesz még néhány kört, s itt, a kútágason ereszkedik fél lábra.

– Nem készülünk lassan? – hallom ekkor messziről Filesdinek a hangját.

– Hová? – meredek rá értetlenül.

– Hát nem halászni jöttünk?!

– Tudod hány óra van? Egy. Legfeljebb kettő. Ki akarod kacagtatni magad…?

– Akkor még ráérünk – dűl vissza a birsnek, s lehunyja a szemét.

A régi, elhagyott kút káváján könyöklök, nézem az elvadult kertet. Igazi dzsungelgyümölcsös. Vegyszert, metszőollót sosem látott fák, bokrok. Egy-egy hernyóval megtűzdelt ág…, aztán már nem látok semmit.

Halk, levélzörgető szellőre eszmélek, megrázom Filesdi vállát.

– Hallod!? Megfordult az idő.

– Mi…, mi fordult? – tápászkodik fel, majd mikor megcsapja őt is a szél, megelevenedik. – Indulás!

A kávafák, meg a hálók kint pihennek a tornácon, arra várnak már tegnap óta, hogy menjünk. A nap fenn bandukol még az égen, de mind hosszabbakat lép. Nőnek, nyúlnak az árnyékok, s a bodza súlyos, fekete tányérjai „jó estét!” bólintanak már, ahogy átszuszogunk köztük.

Filesdi megy elől, cipeli a súlyos kávafákat.

Száraz juharlevelek cseregnek a lába alatt, az augusztusi erdő szúrós, poros illata kíséri lépteit.

Kis tisztásra érünk, a nyári záporok emlékét őrző pocsolyában milliónyi béka. Nagy, kövér kecskebékák, s a fűszálak között kisujjnyi, zöldesbarna jószágok.

– Harmatbékák – fordul hátra Filesdi. – Valamikor ilyenekkel fogtuk a nagy törőhalakat.

Megáll, átveszi másik vállára a rudakat, mikor megkérdem.

– Fenéken?

– Dehogy fenéken ! Akkor megfullad. Kint, szélvízen. De az már régen volt, a kutya sem törődött velük.

Óvás ide, védelem oda, én bizony négykézlábra ereszkedem. Jó, jó az a háló, de biztosabb a horog. Pláne, ha Filesdi is biztat.

Nagy, dülledt szemekkel néz rám a rengeteg kis béka, csak le kell nyúlni értük. Ámbár…, nem is annyira bambák ezek, mint így, első látásra tűnnek. Már harmadszor, vagy negyedszer kapok utánuk, mikor Filesdi dühösen a földre hajítja a rudakat. Kitárja a kisujjasát, s hirtelen leteríti.

– Na…!– nyom markomba egy tucatnyi békát.

A földön fekvő elemózsiás szatyorra esik a tekintetem. A kenyér, a szalonna lezárt, vízhatlan dobozban – mi bajuk lehet, ha melléjük teszem őket? Semmi. Legfeljebb nyálkás lesz a doboz oldala.

Lassan elfogynak a kőrisek, a szilek, vén, cserzett bőrű tölgyesben járunk. Néhol egy-egy galagonya, amúgy akár keresztben is vihetnénk a kávafákat. Hosszú, hallgatag árnyékok hevernek az avaron, aztán hirtelen vége az erdőnek.

S szabályosan belebukunk a Túrba.

Keskeny, ki-kiöblösödő fasor kíséri a folyót, a fák gyökerei félig már a vízben. A túlsó parton sovány, száraz akácok, s egy-egy vízre hajló mogyoróbokor. Hatalmas kanyart ír a folyó, a part meredek, tépázott, mint az öreg, falusi templomok mohos fala.

A folyással szemben indulunk, valami lankásabb partot keresve. Filesdi egy vízbe borult fűz előtt megáll, s rám néz.

– Itt jó lesz?

Aztán választ sem várva ledobja a rudakat. Learaszol a vízhez, szemügyre veszi a medert, majd szerelni kezd. Kifeszíti a nagy kávafát, s rá a hálót, a kötelet.

Aztán csend, és mozdulatlanság.

Az árnyékban sűrű, sötét a víz, de ahol rávilágít a nap, fenékig látni. Vékony szálú hínár imbolyog a sodrásban, köztük ceruzavékony, ezüstösen fénylő testek, sütkérező küszcsapat. Feltűnik egy-egy vaskosabb veres szárnyú is, de elég a parton egy sóhajtás, máris kiugranak a fényből.

– Lesz itt más is… csak alkonyodjon! – bíztat Filesdi, ámbár engem aligha kell vigasztalni.

Fent ülök a parton, s falatozom. Igaz, a híres, vízhatlan doboz útközben kinyílt valamiképp, a békák össze-vissza mászkáltak a szalonnát, de a kenyérhez nem értek. Meg a húskonzerv belsejéhez sem. Már a vége felé tartok, mikor megszáll a szentlélek. Azért mégiscsak pocsék dolog ez egy baráttól! Felfalja a vagdalthúst, s cimborájának hagyja a békás szalonnát…

Filesdi, mintha csak érezné, hogy ő jár a fejemben, hátraszól.

– Szereled már azokat a horgokat?

– Hogyne… – kapok a táska után, s vastag zsinórt fejtek le az orsóról a lábam közé. Vékony, hosszú szárú horgot kötök rá, a végére meg súlyos, tiszai ólmot.

Ezt vigye el a „törőhal”, a domolykó, ha bírja!

Lapos, csendes vizeket keresek, vízre hajló ágakra hurkolom a zsinórt, aztán várom, hogy mi lesz. Eltelik egy fél, majd egy teljes óra… Persze semmi. Az én békáim vígan köröznek a víz tetején, a beígért domolykók meg fülük botját sem mozdítják.

Erősen unom magam. Ennél már az is jobb, ha Filesdinek a hátát nézem, meg a kávarudak mögötti apró örvényeket. Derékig érő csalánosan gázolok át, s hogy rövidítsem az utat, kilépek a fasorból. Nagy, sűrű tengeritábla állja az utamat, messze, a címertenger fölött most készül lebukni a nap. Apró szellőkölykök viháncolnak, s valahol felkiált egy fácánkakas. Majd még egy, aztán hatalmas robajlás, és Filesdinek a hangja.

– Megvan…?

– Mi? – nézek rá, mikor mellé zuhanok.

– Hát a fácán…! – kacag, és sokat sejtetően az egyik vízbenyúló gyökérre pillant.

Arra kötötte ki a haltartó szák madzagját, ami gyanúsan feszes.

Éktelen rúgkapálás a vízben, ahogy megemelem, egy rakás paducot, kárászt, veres szárnyút húzok fel a mélyből. Meg egy szép, majd’ kilós domolykót.

– Már ez is megindult? – nézem a nagy, kövér halat.

– Vedd csak ki a szákból! – mondja. – Tudod, mi ennek a neve?

– Tudom hát. Domolykó.

– Domolykó a fenét! Telény az. Vagy tóthal. De nekem az tetszik a legjobban, hogy törőhal… Azt csak ti, városiak mondjátok, hogy domolykó. Elkorcsosult már a te nyelved is…!

Aztán elhallgat hirtelen. Vége a váratlan, kora esti monológnak, a vízre mered újból.

Én meg a háló mellett bevetett két, szabályos horgomra. Gyenge málészemeket tűztem rájuk, és le akar sülni képemről a bőr. Mert úgy világít a horgon az a két szem kukorica, mintha csak villanykörte lenne bennük!

Azokra aztán várhatom a kapást! Bár, ki tudja!? Hallottam én már olyat, hogy a zsenge tengeriszemeket is felvette a hal. Azok pontyok voltak ugyan, de hát a domolykók hová tartoznak?

Ám se ponty, de domolykó.

Csak néhány apró keszeg kerülgeti a vízközt imbolygó kukoricát, mikor gyors villanás– közéjük vág egy arasznyi csuka.

De ügyet sem vet a halakra. A sápadt málészemet kapja el, s indulna tovább.

– Na, megvan már a halászlérevaló! – kacag Filesdi, s a csukáért nyúl, hogy visszaengedje a vízbe. – Azért még hallgass! Te sem mégy szűz kézzel haza.

Halk szitkot morzsolok szét, s felcsévélem a zsinórt. Aztán hasra fekszem, bámulok át a túlsó partra. A nyurga akácok között lassan gallyazni készül már az alkony, de az ég még kék, mint a hajnali búzavirág. Egy-egy árva felhő bolyong csak rajta, s lekiált egy szürke, magányos gém…, aztán nem történik semmi.

Csak besötétedett lassan. Hűvös, párás csendben hallgatózott az éjszaka, elült a szél, a víz surrogott csupán. S ekkor, az elhagyott kanyar felől egy irtózatos csattanás. Majd megint egy hatalmas rablás. Aztán újból… Mintha csak lapáttal verték volna a vizet, szűnni nem akart a lobácsolás.

– Te! A véghorgok megvannak még!? – kólintott fejbe Filesdinek a hangja.

Nagy, vastag gyökereken bukdácsoltam át, meg mérges kökénybokrokon. Mire észbe kaptam, túl jártam már az utolsó véghorgon is. Kedvetlenül fordultam vissza, s fogtam kézbe a lágyan tekergődző zsinórt. Arasznyi domolykógyerek rángatózott rajta, bosszúsan ejtettem vissza a vízbe.

A középsőn pedig még mindig ott lobácsolt a béka.

Az utolsó horoghoz már csak a kötelességtudat parancsolt le. Hogy felhúzzam azt is, ne szenvedjen az a vétlen béka.

Ám mikor meghúztam a zsinórt, elszabadult a pokol.

Mintha csak a konok bikaborjú kötelét fogtam volna. Jó darabig nem is tehettem mást, csak tartottam a zsinórt. Aztán csendesedni kezdett a hal – a harcsa.

Mert az volt, egy jó, ötkilós, hetyke harcsa.

Szegénynek az állkapcsa alatt hurkoltam át egy hirtelen kezembe akadt madzagot, s húztam, vonszoltam magam után a recsegő avaron. Fejünk fölött súlyos, fekete madarak csapkodtak, de én csak húztam, cibáltam a drága zsákmányt.

Sosem fogtunk még a Túrban ilyen hatalmas, gyönyörű szép halat!

Filesdi egykedvűen üldögélt a parton, lágyan hajolt a kötél a vízre. A haltartó szák pedig –, mintha csak hozzá se nyúlt volna. Aztán felállt, és nézte, nézte a harcsát. Meg-megsimogatta, majd visszaült megint a hálóhoz. Szótlan.

Lassan, tétován araszolt az éjszaka, és nem történt semmi. Hajnalodott már, mikor elindultunk. A Göncöl-szekér rúdja messze a falunak fordult, s mintha csak gyermekek lettünk volna, kezünket fogva vezetett– hazáig.

A harcsát, meg a halakat a verembe vittük, s csak valamikor délben ébredtünk. Megpucoltuk őket, aztán újból ledűltünk. Estére visszamentünk a Túrra, de már csak néhány keszeget fogtunk. A halakat besóztuk, s vártuk a hidegebb időket. Hiába. Még kegyetlenebb melegek jöttek, a Túr is magába zárkózott…

Hajnalonta még hallani néhány „pi-pi”-t, meg csirkölést, de mihelyt felkél a nap, mit talál…? Pihegő tanyát, ájultan heverő mezőt.

A szemközti tarló fölött mintha csak vizet forralnának, reszket a levegő. A kombájnok rég elvonultak már, csupán az apróra tört szalma maradt utánuk. Meg néhány búzaszem, elrejtőzve a halott tövek között. Fel-felnéznek az égre, vastag, komor fellegeket várnak. A dörgést, villámlást se bánnánk, csak esne, zuhogna már.

Ám csupán a levegő vibrál, s a szalma zizeg a dombosabb helyeken. Apró mezei egerek futkosnak a letarolt, sárga erdőben. Bundájuk fénylik, akár a kivikszolt csizma szára, és bajszuk is délcegebb, mint hetekkel korábban. Túl vannak már az idei, Isten tudja hanyadik fészekalj gondjain, s most újabb nászon törik a fejüket. Kis dacos egérlánykák korzóznak a kiszáradt mezőkön, válogatnak a hetyke egérfiak között.

Hogy közben meg-megjelenik egy-egy ölyv, meg gólya!? Hát… Istenem! Más is belehalt már a szerelembe.

Később a déli harangszó után kis szél támad, s lepottyan egy-egy túlérett körte. Halkan puffan a fűben, elengedi nyomban kezét, lábát. Édes, ragacsos lé szivárog a földre, rögtön éhes darázsraj veti rá magát. A puffanásnak annyi hangja sincs, mint egy szú percentésnek. Mégis kinyitom a szemem. Egy apró, fekete kutya áll előttem, s néz rám gyanakodva.

– Nézd csak…, vendégünk van!

De akkor talpon van már Filesdi is, mustrálja a kis, koloncos kutyát.

– Én ezt már láttam valahol – mondja.

S láss csodát! Alighogy megszólal, a kutya máris szalad hozzá. Szagolja a csizmáját, leül vele szembe – s vigyorog. Apró szeme csillog, le nem venné róla a tekintetét.

Filesdi bámulja, bámulja a kutyát, s megszólal.

– Te…, ez Bogár! A Kökény András bátyámé!

– Na…! Már azt hittem, sose kőttök fel! – lép elő ekkor a mogyoróbokrok mögül egy szőke, hatalmas szál ember.

Fején ócska, lekonyult kalap, a hátán kopott, szakadozott bőrtarisznya. Könyököl a pirosra fényezett botján, és csendes derű bujkál a tekintetében.

– András bátyám! Hát maga hogy kerül ide!? – öleli meg Filesdi a nagy, derék öreget.

– Ó, hát híre van annak, hogy erre nyaraltok – kacag a vén juhász, s felém bök botjával. – Ez meg a barátod… igaz?! Aki azt a nagy harcsát fogta.

– Hát már ezt is tudja!?

– Sok mindenről fújdogálnak a szelek. De nem ezért jöttem. Boriska nénéd küldött nektek valamit.

Kövér, púpos tarisznyáját a kerti asztalra tette, s kivett belőle egy hatalmas, gőzölgő csomagot. Egy halom, még forró túrósbélést…

Három napja nem ettünk mi már akkor meleg ételt, csak néhány pirított keszeget. Tömtük, habzsoltuk a foszlós kalácsot, aztán Filesdi megszólalt két nyelet között.

– Hát Boriska néném…?

– Köszöni, jól van. Azért is küldte a kalácsot, hogy elintézted neki a kórházat. Úgy szalad azóta, hogy utól se lehet érni.

Lent, a veremben szűkösebb időkre tartogatva volt még egy fél korsó homoki borunk. Filesdi intett a szemével.

S felhoztam azt az eldugott korsót.

Telt, múlt az idő, de hát milyen mély egy tisztességes korsó…!

Lent bandukolt már a nap a messzi legelők alján, egy-egy denevér is feltűnt a lassan fakuló égen, mikor Kökény András szedelőzködni kezdett.

Marasztaltuk volna még, de már nem lehetett vele bírni. Vele tán még csak-csak– de a nyájjal, meg a kutyával!

Jó darabon át elkísértük őket, aztán egy fasornál elbúcsúztunk tőlük. Akkor már nagyokat, mélyeket sóhajtott a rét, s könnyű, fehér pára lebegett a tarlók fölött. Lassacskán feljött a hold, ezüstös cseppek telepedtek a fákra, füvekre. Egy ideig hallottuk még a kis puli csaholását, a vezérkos kolompjának szavát…, aztán már semmi mást, csupán a mocorgó fák sóhaját.

Nem maradt más utánuk, csak egy sötét csapás a harmatos fűben. Azt is belepte hamarosan a köd, a pára – de mi még most is elindulhatnánk azon a nyomon.

Utánuk, Kökény András után.

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése