Az Ócska-Karasznán

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 30 400.jpgLusta, augusztusi délután volt. A nyárutó nagy, lomha madárként szétterpesztette szárnyait, álmosan lebegett a mezők fölött. A Kraszna mellett kókadt fűzfabokrok pihegtek, az öreg fahíd gerendáin verebek tollászkodtak.

Hirtelen felrebbent a csapat, a híd felé három ember tartott. Már ha embernek lehet nevezni két olyan kölyköt, mint mi voltunk Szűcs Ferkével, a pajtásommal  akkor. Mert az ember megszólítás csak az érett férfiaknak dukált. Olyanoknak, mint nagyapánk. Mert ő ballagott hátul.

Frissen font kosarat vittünk Ferkével, még zöld volt a vesszeje, nagyapám meg vizeskorsót cipelt. A falu végén az imént merte teli, de a hídon hirtelen megállt.

– Nem jó ez a víz!

Csodálkozva fordultunk hátra. Úgy tudtuk eddig, ez a kút adja a falu leghidegebb vizét, a határba tartván a szekérrel ott mindig meg kellett állnunk.

– Letérünk Jani bátyátokhoz.

Pallagi Jani bátyánk túl a Krasznán, lent a Réten lakott, magányos tanyáját fekete szilvafák, szúrós kökénybokrok védték. Nem volt igazi rokon, de nagyapánk régi barátja. Télen gyakran feljött a faluba estézni hozzánk, de tavasztól őszig, a nagy dologidőkben csak „Szerusz!”, „Szerusz”, „Megvagytok?”-kal köszöntötték egymást, le sem szállván a szekérről. Egyetlen kivételt ismertek csupán, a cséplést. Együtt hordták be a határból a búzakereszteket, hogy aztán disznóölésig megint csak messziről lássák egymást.

Állt a ház előtt egy vén, reszkető nyárfa, árnyékba borítva az udvart. Ami aprójószág csak létezett a portán, az most mind az alatt hűsölt. Ott pihegtek a kutyák is, melyekből Jani bátyánk valóságos falkát tartott.

Nagyapánk belökte a kisajtót, a falka egyszerre ugrott talpra.

– T… tte, már meg se ismeritek az embert!? – mordult rájuk, s a kutyák boldogan viháncoltak körül.

Bátyánk nagy sokára valahonnan a kertből került elő, ölnyi répalevelet cipelt.

– Hát ti…? – nézett nagyot, ahogy meglátott bennünket.

Nagyapánk elnevette magát.

– Na, jössz velünk? Megyünk halászni.

– Hová…!? – nézett nagyot Jani bátyánk.

– Mondom. Halászni!

Jani bátyánk csak állt a nagy öl répalevéllel, nem akart hinni a fülének. Szentül meg volt győződve arról, hogy öreg cimborájának megártott ez a nagy forróság. Ötven éve is elmúlt már talán, hogy utoljára együtt taposták az Ócska-Kraszna vizét. De hát akkor pulyák voltak még, lenéztek volna a pokolba is… ‘Ám most, majd hetven éves fejjel!?

– Oszt’ merre akartok menni? – szólalt meg végül.

– A Hívő-tanyához.

Jani bátyánk az ólakhoz fordult, a disznók elé zúdította a leveleket, s mikor már azt hittük, el is felejtett minket, hirtelen megszólalt.

– De én be nem lépek a vízbe!

– Nem is kell. Azért van itt a két legény.

Még mindig hitetlenkedve csóválta a fejét, aztán bement a pajtába, s egy megbarnult, a mienknél jóval nagyobb kosárral jött vissza.

– Evvel kell majd húzni azt a vizet. A tieteket meg hagyjátok itt, mert ha az megszíjja magát vízzel… – legyintett, aztán megcsóválta a fejét mosolyogva. Tán még meg is bánta, hogy könnyíteni akart rajtunk. Milyen jókat kacagott volna, ahogy mi küszködtünk avval a nehéz kosárral!

Neki vágtunk aztán annak a hosszú útnak, keresztül a Réten. Szedtük a lábunkat rendesen, s már nagyapánk se morgott–, pedig mikor nagy nehezen megindultunk…!

Dús záporok hizlalták akkortájt nyáron a kert alatti patakunk vizét, ami csak nőtt, nőtt, ellepte már a füzek máskor szemérmetlenül pucér gyökereit is. S egyszer csak elterjedt a hír, a vízben halak úszkálnak. Ferkével azonnal megrohamoztuk. Naphosszat gázoltunk a térdig érő patakban. Kipróbáltunk minden kosárt, tekenőt, de kézzel mentünk a legtöbbre. Ha megvillant egy-egy ezüstös test, összezárt marékkal a partra loccsintottuk őket.

Siralmas eredménnyel – néha azonban még így is szárazra repült egy-egy apró kárász, néhány félarasznyi keszeg.

– Ezeknek örültök? – nevetett nagyapánk, mikor a csípős tengeri-, meg töklevelek között felcsörtettünk az udvarra.

Egyszer azonban valami furcsa teremtmények kerültek utunkba. Akkor már erősen apadt a patak, egyre mélyebben kellett nyúlkálnunk a vízbe. Kezünk mind többször akadt a fenékbe, már nem csak vizet, de lágy iszapot is loccsantottunk a partra. Hal ugyan egyre kevesebb lett, ám mikor kikászálódtunk a vízből, hogy ellenőrizzük az iszapban fetrengő zsákmányt, egy sohasem látott valamin akadt meg a szemünk.

Ujjnyi vastag eszeveszetten tekergőző kígyón, ami szabályosan visított, mikor megszorították a nyakát.

A világ pénzéért se nyúltam volna hozzá, Ferke azonban cseppet sem zavartatta magát. És újból a vízre intett. Estére hajlott már az idő, mikor a tucatnyi zsákmánnyal fellopóztunk a házhoz.

Nagyapánk az istállót takarította, észre sem vesz bennünket, ha a kutya el nem vakkantja magát.

– Megjöttetek jómadarak? – nézett ránk vésztjóslóan.

– Fogtunk egy csomó kígyót – tette le Ferke megszeppenten a még mindig mozgó lapulevelet a földre.

Az öreg óvatosan bontotta szét a zöld tarisznyát, és már nyoma sem volt méregnek a tekintetében.

– Hol fogtátok?

– Itt… a kert alatt. Hal már nem volt, csak ezek a… – mutattam félénken a furcsa teremtményekre.

– Tudjátok mit fogtatok? – nevette el magát ekkor nagyapám.

– Hát… kígyót – rebegte Ferke.

–Csík ez mind. Csak hát kicsikék. Az volt csík, amit mi fogtunk pulyakorunkban! Mint a bütyökujjam –mutatta a hüvelykujját –, ilyen vastagok voltak – azzal fogta az összes állatot, és beseperte őket egy rossz vedérbe. –Még hadd nőjenek, öntsétek vissza őket!

Visszaöntöttük, mert nagyapánknak nem lehetett ellent mondani. És hirtelen ránk szakadt a nyár, elmúlt a május, a június…, már anyányi kisgólyák köröztek az égen, s magányos felhők taposták egymás sarkát. Ám hiába igyekeztünk, hogy árnyékuk alá bújjunk. Pedig szedtük a lábunkat rendesen, hisz az út sütött, mint a kemence, csoda, hogy nem pörkölte meg a talpunk.

Learattak már akkor, asztagokban szunnyadt az élet, s némák voltak a szikkadt tarlók, mintha csak lángnyelvek szaladtak volna át rajuk.

Messze, túl a tarlókon, girbe-gurba fasor vibrált, oda tartottunk. Ott kacskaringózott a Kraszna holtága–, de ezt csak most írom így, évtizedek múltán, mert Ócska-Karaszna volt annak a becsületes neve.

S milyen távol az otthontól!

Már azt hittük, sose érünk oda, mikor csak azt vettük észre, hogy az utunkba eső fák lombja egyre zöldebb, a fű egyre kövérebb. Már valóságos erdő állta utunkat, mikor nagyapánk megszólalt.

– Megjöttünk.

No, szépen vagyunk! – néztünk össze Ferkével, hiszen nem hogy vizet, de még csak nádat se láttunk. Csupán tüskés galagonyabokrokat, könnyező fűzfákat, meg nyakig érő csalánt.

– Mi van legények!? Megrettentetek? – hallottuk már bentről, a sűrűből Jani bátyánk hangját. – Gyertek, gyertek, mert ott legfeljebb szöcskét foghattok.

Keserves képpel törtük át magunkat a veszettül csípő-szúró zoványon, de mikor a fűz- meg égerfák alá értünk, bizony elhallgattunk. Itt már olyan tiszta volt a part, mintha felgereblyézték volna, s előttünk csillogott a víz, a kitudja milyen titkokat rejtő Ócska-Karaszna. Partján sűrű sáserdő, nádszigetek, hatalmas, vízbedűlt fák.

És csend – hallgatott a nagy, fekete víz.

– Na, mehettek!

Mintha nem is nagyapánk hangját hallottunk volna, megrettenve fordultunk felé. Nem mondta nekünk senki, hogy ilyen nagy ez a holtág. Súlyos, sötét árnyak feküdtek rajta, s még Ferke is, akinek pedig igen nagy volt eddig a szája, csak ácsorgott tétován a parton. Aztán megemberelte magát, belépett bokáig a vízbe.

A parton állva, a kosárba kapaszkodva kérdeztem halkan tőle:

– Hideg…?

Összenevetett hátul a két öreg.

– Nagylegények voltatok! Most meg bele se mertek menni!?

– Én megyek! – határozta el magát Ferke, s nagyot rántott a kosáron.

Azon nyomban derékig süllyedtem a vízbe, lábam nyomán zavaros, barna moszatokkal tele lé buggyant a felszínre. Undorodva rántottam fel a vállam, de Ferke kíméletlenül húzott maga után.

Öt-hat méterre távolodtunk el a parttól, mikor csendesen hátraszólt.

– Megkerüljük azt a bokrot… – s folytatnia sem kellett, hiszen tudtam, a partra kell szorítanunk a halat.

Mert Jani bátyánk szerint hemzsegnek itt a halak, csak legyen, aki megfogja. Óvatosan lépkedtünk, lábunk minduntalan, rég vízbefordult ágakba akadt, mintha csak gereblye fogai közé tévedtünk volna.

Már a parton jártunk, mikor Ferke bólintott. Most emeld…!

Volt abban minden, de hal egy szál se. Nádgyökér, korhadt faág, s annyi iszap, hogy csak nyögtünk a súlya alatt.

– Menjetek át a másik partnak is! Aztán majd vissza – tanácsolta a két öreg vidáman.

Túl voltunk már a nyolcadik, tízedik merítésen is, de hiába szűrtük a vizet, az iszapot. Én már legszívesebben feladtam volna, de Ferke kíméletlenül vonszolt maga után. Szúrós hínárasokon, undorító békelencséseken törtünk át, mikor a kosárban valami megmozdult végre.

– Emeld! – ordította Ferke, s a felszínre rántottuk a kosárt.

Karomnyi hosszú, vastag, sárgás-fekete test vergődött benne. A két öreg is felugrott.

– Hajítsátok a partra!

S kirepítettük a vaskos, érdes halat.

A két öreg már mellette guggolt, csillogó szemmel bólogattak.

– Csuka! Kilónál is nagyobb.

Hogyne jött volna meg a kedvünk! És még csak túl a kanyaron kezdődött az igazi vízi világ. A meder újból kiszélesedett, a fák is megritkultak a parton, a köztük átzuhogó fény fenékig átvilágította a vizet. A vízitök bokrai között szárcsák, vadkacsák bóklásztak, ám mit törődtünk mi velük, mikor gyönyörű, tenyérnyi halak úszkáltak az áttetsző vízben!

De semmire se mentünk velük. Óránál is tovább hajkurásztuk tán már őket, mikor a túlpartról valaki ránk szólt.

– Mért nem mentek vissza a már feltaposott vízre?

Nagyapánknál is öregebb ember ült egy fűzfa alatt, horgászbotok sorakoztak előtte.

– Forduljatok, a halak már ott pipálnak a víztetőn!

Hittük is, nem is szavait, de felállt, s megindult az iménti halászhelyünkre. Mire utolértük, már ő maga is ott állt gatyában, a vízből dirigált minket.

– Ha partra értek, lábatokkal kotorjátok meg a feneket. – És se szó, se beszéd, Ferke kezéből kivette a kosár fülét.

– Na fiam, mehetünk! – intett fejével, s megindult.

Ő ment elől, minden lépésnél megkavarta a vizet, az iszapot.

Nagyapámék csak álltak a parton, nem szóltak semmit. Nem is szólhattak, hisz nem volt olyan emelés, hogy két-három csík ne verte volna a kosár oldalát.

S micsoda jószágok voltak! Mint egy-egy gyermekkar.

Később ismét Ferke szállt a vízbe, egyre-másra repítette ki a csipogó, tekergőző halakat a partra.

Tán még ma is ott csíkásznánk, ha hirtelen el nem dördül az ég.

Fejünk fölött súlyos, fekete fellegek úsztak, kegyetlenül elmordult az idő. A fákon ijedten rebbentek össze a levelek, s nagy, kövér cseppekben megeredt az eső. Előbb csak ritkán, majd mind jobban szaporázta.

Hová meneküljünk?

A két öreg valamint mutogatott a túlpartról, ám hangjukat elsodorta a szél, a fák nyögve hajoltak meg a száguldó förgetegben. Levelek, riadt madarak kavarogtak az égen, karnyújtásnyira tőlünk egy hatalmas, száraz nyárfát kettészelt a villám.

A dördülésbe beleremegett a part is, sűrű záporfüggönybe takarózva nagyapámék tartottak át a vízen felénk. Az idegen egy vastag ágat nyújtott be nekik, azzal húzta ki őket a ragadós iszapból.

– Na, most aztán szaporázzuk! – mondta, s megindult elől.

Áttörve a parti bozóton egy gyümölcsösbe értünk, a szilvafák alatt keskeny csapás szaladt a házhoz.

Úgy estünk be a pitvarba, csepegett rólunk a víz.

Hűvös, álmos csend volt a házban, mikor szemben az udvaron csapódott a nyárikonyha ajtaja. Aprócska, sovány öregasszony sietett át a gyepen.

–Jaj, te ember, te ember! – ingatta a fejét! – Teljesen megfagyasztottátok ezt a két gyermeket.

A ládafiából vastag vászontörölközőket vett elő, leparancsolta rólunk az inget, és nagyapánkra nézett.

–Meg ne fázzanak! Szárítsák meg őket! – aztán szaladt vissza, át a záporon a nyári konyhába.

Nagyapánk meghökkenve állt kezében a törülközőkkel – nem volt ő hozzászokva az asszonyi parancshoz. De hogy a lila szánkra, lúdbőrös testünkre nézett, nekiállt dörzsölni a fejünket.

Közben visszatért az öregasszony is, egy nagy, piros tállal. A tálban fánk volt, még forró, szilvalekvárral töltött fánk. Már nagyapámékat kínálta, mikor az embere megszólalt.

– Add csak elő azt a kulcsot! Mert megvesz bennünket az isten hidege.

– Hej, András, te András! – sóhajtott a nénike, s felhajtotta a kötőjét.

Ott volt, annak az aljára csomózva a tisztaszoba kulcsa, de nem adta ki a kezéből. Behúzta maga után az ajtót, aztán kilépett egy pálinkásüveggel a kezében.

– Hát…, én Bodó András vagyok! Adja isten egészségünkre! – emelte meg poharát a gazdánk, és koccintott a három öreg.

Aztán persze még egyszer, majd megint…

Dugig voltunk már a fánkkal, körbejártuk háromszor is a házat, de nagyapáméknak eszük ágában sem volt még indulni.

Kiültünk hát a tornácra, néztük, hogyan fürdenek a kacsák. A vihar kiadta már a mérgét, már csak surrogott az eső.

– Ha unjátok magatokat, nézzétek meg lent a vízen a botokat! – szólt ki a pitvarból az öreg Bodó, s miközben újabb pálinkát töltött, kacagva még hozzátette.

– Aztán ha csuka lesz rajta, vigyázzatok! Mert leharapja a pöcörőtök…!

Messze keleten, túl a Szamoson meg-megmordult még az ég, de hátunk mögött már csak vékony, halvány hártya fedte.

Templomba készülő, frissen mosdott férfiakként állt a parton a sok vén éger, a csendet egy-egy lehulló esőcsepp zavarta már csupán, mikor leértünk a vízhez, de minket nem igazán foglalkoztatott ez a nagy, templomi áhítat. Négy öklömnyi parafadugó sorakozott a vízben!– igaz, mozdulatlanul.

Ferke mintha világéletében csukákra horgászott volna, kézbe vette a mogyorórudakat, s csak úgy, a partra gyűjtötte a zsinórt. Tenyérnyi kárászok ficánkoltak a horgokra tűzve. Aztán visszahajigálta őket.

Félig elvadult körtefa borult ránk, a vizes fűben lehullott szemek után kutattam. Vérbélű körte volt, amilyet a messzi, fekete földekről jött emberek árultak nálunk, a homokon. Már tele volt a gelebem, mikor felordított Ferke:

– Te! Ezt valami viszi!

Egy mederbe dűlt fűzfának vetette a hátát, előtte a zsinór fel s alá járt a vízben.

– Fogd meg a botot! – kiáltotta, s fejteni kezdte a zsinórt. – Jaj! Elvágja a kezem!

Fel-felszisszent, amikor a halat követve csípős csalánba tévedt, de a zsinórt el nem engedte volna. A hal már a sekélyben kavarta az iszapot, de mi tanácstalanul toporogtunk, sose látunk még ekkora vízi szörnyet.

– Én kirántom! – kiáltotta ekkor Ferke, s egyetlen lendülettel kirepítette a csukát.

Mert csuka volt, méghozzá óriás.

Egy kidőlt fa gyökerei alá húztuk, s bámultuk remegő kopoltyúját. Kis idő múltán felemeltük, farka a földet verte. A horgot ki sem vettük a szájából, úgy húztuk fel a kerten.

A három öreg már végzett az üveggel. Azt beszélték éppen, ki kéne költözni ide a tanyára, három porta is itt áll üresen, mikor meglátták, hogy a fűben húzunk, cipelünk valamit.

Rögtön megcsendesedett a hangjuk. András bátyánk jött ki elsőnek, megemelte a halat.

– Az istenit! Még én se fogtam ilyet az idén.

De ezzel le is tudta a nagy dicsérgetést.

Felegyenesedett, elkiáltotta magát.

– Boriska te! Hová tetted azt a kulcsot…!?

A második üveg félig tele volt még mikor elindultunk. De nem hagytuk ott persze.

– Vigyék el az útra, hosszú még az hazáig! – mondta Bodó András bátyánk, s helyeslően bólintott, hogy a két öreg barátja cseppet sem kéreti magát.

Háza előtt kis gerendahíd siklott át a vízen, ott búcsúztunk el tőle.

– Aztán jöjjenek máskor is! Van még itt hal..,  tán még egy kis pálinka is akad.

Tisztára fürdött, ragyogó szép alkony volt már akkor, a kései vadbükköny, vadkapor illatában fürdött a mező. A nap nyugodni készült, a lucernatáblában fürjek pitypalattyoztak. A rét fölött könnyű pára lebegett, a tocsogókban gémek, meg gólyák lépkedtek, és ügyet sem vetettek ránk.

Igaz, mi se rájuk. Tapostuk vígan a sáros utat, meg-megtapogattuk a halainkat, hogy megvannak-e még s ha már nagyon elől jártunk, bevártuk a két öreget. Egymás vállát fogva jöttek, danoltak veszettül: „Réten, réten, sej az ópályi réten…”

Egyszer-egyszer még mi is besegítettünk.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése