Az a kicsi, árnyék alá szorult diófa

Tiszakóród

Tiszakóród254.jpgA tiszta egű, szőlőillatú szeptember lassan búcsúzik. A diót már leverték, a szilvalekvárt kifőzték, s megfakultak az almáskertek vidám színei. Tiszakóród fátyolos napsütéssel fogadja az idegent, akit, ha megáll a Túr-hídon, és messze, északnak s keletnek néz, megbabonáz a látvány. Ameddig csak ellát, kéklő dombokat, hegyeket lát, hatalmas tintakék ormok nyújtózkodnak az égnek. A nagy kékségben pedig egy hajszálvékony, fehér felkiáltójel, a kóródi templom tornya.
Mintha csak nem is a magyar Alföldön járnánk, hanem valahol bent Kárpátalján, nagy Erdély szívében, a Küküllő mentén. No, hiszen, nem is tévedtünk sokat. A Tiszahát sokkal inkább tartozott mindig Erdélyhez, a Felvidékhez, mint az alföldi pusztához. Keletről nyugatra, északról délre húzódó forgalmas hadi- és kereskedőutak szabdalták testét, s a környék központjait is a mai országhatárokon túli városok jelentették: Beregszász, Nagyszőlős, Szatmárnémeti, Nagykároly, a kis magyar falvak szellemi, gazdasági centrumai.
A kóródiaknak Beregszász volt a Város, oda jártak piacozni, vásárolni, furcsa szót hallani. Még a Tisza sem jelentett akadályt. Komp hordta az embert, a jószágot. S a behívó parancsot, ha a “szaladj-János”-okra volt szüksége a hazának.
A Tisza ma sem változott semmit. Legfeljebb annyit, hogy kicsit meggyorsult a folyása. A Kárpátokban rengeteg erdőt kivágtak, néhány kanyart leszabtak, egy-egy kisadósabb eső után akadálytalanul zúdul le a víz a hegyekből.
Senki sem tudja ezt jobban idősebb Csernyi Pálnál, aki szinte egész életét a folyó szolgálatában töltötte. Most kint ül a háza előtti kispadon, s öreg barátjával, Pál Gusztávval azon tűnődik, mily hamar elszállt az az ötven esztendő, amit gátőrként töltött itt a faluban. Apjától örökölte az állást, s fiának adta át a posztot. Ötven év nagy idő, azt hihetné az ember, ezalatt megunhatja az életet is az ember. Az életet lehet, de a Tiszát . . . ?
– Kérdezni is kár, mikor látta a folyót utoljára.
– Tegnap. Meg tegnap előtt.
Nem tudja úgy álomra hunyni a szemét, hogy meg ne nézze a mindig ugyanolyan, mégis percről percre más kedvest.
Cimborája, Pál Gusztáv háza előtt visz el mindig az útja. Szerbusz, Guszti! Szerbusz, Pali! Több szó nem esik köztük. Egy óra múlva Pál Gusztáv megkérdi: No, megvan?
– Meg hál’ istennek. Több szó nem is esik köztük. Majd csak ilyentájt, dél körül tárgyalják meg a fontosabbakat. Együtt járnak a napközibe ebédre, s egy fél órácskát kiülnek a kiskapuba. Elpolitizálgatnak. Nincs olyan nap, hogy a Tisza szóba ne kerülne. Ha az öreg gátőr nem látott semmit, felemlegetik a múltat. Hogy milyen szép szál emberek voltak azok a ruszin tutajosak… , hogy a régenében egy vaddisznókonda úszott át a folyón, hogy Milotán megint megakasztottak egy galócát. Mely tudvalevőleg a halak királya.
Csak az a furcsa, hogy Csernyi Pál előadásában a galóca kizárólag Milotán kerül horogra. Becsen, Csécsén, Kóródon soha. Mindig csak Milotán. De ezen Pál Gusztáv már cseppet sem csodálkozik. Hiszen barátja ott töltötte gyermekkorát! Milotán, ahol ennél még különb dolgok is megtörténtek: ott még az istent is elcsapták. Mondván, nekik olyan isten nem kell, mely még a saját házába is villámot csapat.
Elmereng a krónikás is, s mily szívesen hallgatja a két öreget szeretett falujáról. Milota, az a boldog tanítóskodással eltöltött esztendő. A Ballák, a Nyilasok, a Fórik, a Báthoriak faluja… s hogy irigyelte a kóródiakat futballcsapatukként. Mely mindig legázolta a szomszéd együttesét. S hogy irigykedett a vénséges vén diófáért. Mert Milotán akkor már alaposan megritkították a híres ligeteket. De Kóródon még mindig végeláthatatlan sorokban zöldellek az öreg fák, a határ is velük volt tele. A dűlőutak mentén még csak véletlenül se kőris, vagy juharfa nőtt, csak dió mindenütt.
Ám azótamennyit, de mennyit változott itt is a határ.
– Ha a téesz megszorult, neki egy fasornak! A diófáért mindig jó pénzt adtak, ezért lett puszta a határ.
Molnár Sándor a sápadó levelű szőlőlugas alatt ül, s kopácsol. Zöld héjától igyekszik megszabadítani a diót. Nehéz munka, mert túlságosan is hamar verte le a fákat, s még csak véletlenül sincs megrepedve egyetlen gyümölcs héja sem. De igyekezni kellett.
– Féltem, hogy leveri más. Nekem semmi bajom a cigányokkal, annyi, de annyi rendes család van köztük… De néhányuk…!
Molnár Sándor valamikor cipész volt, inast is az egyik talpvágó kését használja. Azzal feszegeti a zöld burkot. Ujjait barnára festette már a héj, oda se neki! Húzna kesztyűt, mint a felesége?
– Nem gyúrok én tésztát! Kalácsot se sütök. – Hirtelen össze sem tudja számolni, hány diófája is van. Kint a faluszélen még az apósától is örökölt egy kis lankát, s itthon a kert is dióval van tele. Ő ugyan Kóródon született, de a szomszédos Csécsén élt egy darabig, harminc esztendeje költözött vissza. Tizenhétezer forintért vette meg ezt a kis öreg házat, de a fák már akkor is olyanok voltak, mint egy-egy tisztességes templomtorony. Beárnyékolták az egész kertet.
Ő azért ültetett még egyet. Egy kis magról kelt suhancot.
Telt fürtű, nagyszemű szőlőt csipegetünk, túlérett szilvaszemek potyognak a fáról. S azon tűnődünk, mily nagy bűn volt egykor kivágni azokat a fákat. Bennünket is túléltek volna pedig azok, ontva a termést. Szeptembertől januárig pénzkereseti lehetőséget adtak volna a munkát helyben hiába kereső asszonyoknak. Mert a dióbél egyre keményebb termék a piacon. Lassan kétszáz forintot is elkérnek kilójáért! S mily nagy hiba, hogy még ma sincs egy olyan szervezet, mely megkímélné a kispénzű termelőt a nepperek hadától. Akik löknek nyolcvan-száz forintot a termelőnek, és busás haszonnal adják tovább a dióbelet.
Komor, súlyos gondok a mézillatú csendben.
– Azért mégis az én fám hozta a legbecsesebb termést. Az a kicsi, árnyék alá szorult diófa.
A suszterkés újból a burokba mélyed, s kivillan a szép, szalmasárga héj. Most még nedves, lucskos ugyan, de mindjárt felszárítja a nap. Mely a régi, tikkasztó nyarakat idézi újból, mintha csak vigasztalni próbálná az öreg cipészeket, a megőszült gátőröket.
Valahol lekvárt főznek valami elkésett gyümölcsből. Egy vén körtefa alatt darazsak lakmároznak, az úton végig trappol egy lovasfogat. Őszi idill, harangszóval.
Ám Dankai Ferenc cseppet sincs idillikus hangulatban. Csak a feje látszik ki egy hatalmas betonaknából, ingerülten magyaráz. Valami baj van az udvari vízvezetékkel, a szerelők is csak nehezen találják meg a hibát. A mester, Hajnal Zoltán gondterhelten simítgatja haját, végül úgy dönt, meg kell bontani az udvaron az egyik telepet. S dohog.
– Én is jókor adtam vissza az ipart. Ha tudom, hogy bevezetik a faluba a vizet… !
A gazda, Bankai Ferenc inas, ötvenhez közeledő férfi, nagy jószágtartó hírében áll. S arra a legbüszkébb, hogy életében csak kétszer látta a munkakönyvét. Mikor kiváltotta, s most két éve, mikor az útlevelet intézte. Bebarangolta Svájcot, Jugoszláviát, Olaszországot… a téesz tanulmányútra küldte. Figyelje meg, hogyan dolgoznak ott a jószágtartó gazdák.
– Kérem az a rend, az a pontosság . .
– Már te is Svájcot kezded! Arról beszélj inkább, hogy nem tudod eladni a két kicsi üsződet . . . !
Mérges kis öregasszony perlekedik vele, aki most szaladt át a szomszédból.
– Róza néném, Róza néném nem ért maga ehhez…
– Nem bizony! Azt hiszitek ti már, hagy mi vénasszonyok bolondok vagyunk. Mintha mi nem ismernénk a világot.
Bóné Bértalanné pedig már Pesten is járt. Igaz, nem most, de nem is olyan régen. Ötven őszén, dióbelet árult.
– Volt egy lánypajtásunk, Papp Máli, az ott élt Pesten.
Neki küldték fel csomagban a diót, s mentek utána. Ötven forintot kaptak kilójáért. Mert akkor volt igazán becsülete a diának! Meg a földet szerető tiszaháti embernek.
– Nem is most! Mikor mindenki fenyeget bennünket… hogy így meg úgy húzzuk meg a nadrágszíjat. Tudják, milyen inget mosok én a fiam után? Mintha vályogot vetnie szegény. Róza nénénk szavai úgy röpködnek, mint a kis mérges darazsak. S még ábrándozni sincs kedvünk most már: hogy hová lettek a szép csonkatornyos házak, a tulipános, zsindelyes kiskapuk. A rozmaringos kertek, a faragott kapubálványok…
De ne is ez érdekelje most az embert. Hanem a Bóné Bertalannék sorsa. Meg a fiaié…

Balogh Géza

(Barangolások Szabolcsban, Szatmárban, Beregben I. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1992.)

A Megosztás gombra kattintva ismerőseid számára is láthatóvá válik az írás.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése

Csendes utcán

Hargitai Beáta alkotása …olyan csendességgel lopodzott be az utcába az idő, hogy senki nem vette észre ezt az alattomos munkát. Megkoptak fenn magasan a cserepek, kicsit beázott a homlokzati fal,... Tartalom megtekintése