A vén Hensperger fája

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 26 400.jpg

A gávai Kacsa-tavat ismeri minden szabolcsi horgász. No jó, lehet hogy nem mindenki, én mindenesetre igen. Húsz éve is van már talán, hogy először jártam ott – azóta is úgy őrzöm az emlékét, mint az ifjúság szép, szelíd lányarcait. Olyan ez az emlék, mint a folyók fölött lebegő pihekönnyű pára, mint az augusztusi kaszálók fölött úszó hajnali ködfoszlányok, hiába fújja el őket a fel-feltámadó szél, visszatérnek.

Vissza hétről hétre, évről évre.

Most ősz van, szép, csendes koraősz. A kőris lassan levetkőzik már, a rezgő nyártól is elbúcsúzik egy-egy levél. A víz pedig olyan néma, mintha sosem lett volna hal benne.

Ez persze nem igaz, van ebben most is, még ha nem is annyi, mint egykor, azon a régvolt, húsz évvel ezelőtti vízben…

Akkor is ilyen halk, álmos volt az őszi délután, s horgásznak nyomát sem lehetett látni. Az élő Tiszáról jöttem fel úgy tizenegy óra tájban. Hiába ültem kint már kora hajnalban, egyetlen süllő sem volt kíváncsi a szivárványos ökléimre. Gondoltam én ugyan arra, hogy néhány küszt kéne fogni, de nem sok kedvem volt a csontkukacokkal bajlódni.

Néztem inkább a vizet, meg a vonuló felhőket.

Aztán szedelőzködtem, s átballagtam a holtágra.

Merengésemből a megkonduló gávai harang térített vissza a mába. Szalonna, paprika, kenyér volt az ebéd, s mielőtt még bekattintottam volna a bicskát, valaki a hátam mögül rám köszönt:

– Jó napot! Ván válámi? Meghindult már a cshuká?

Ha nem egy öreg, de szőkeségét deres fejjel is őrző öregember áll fent a parton, akkor azt is hihettem volna, valaki a bolondját járatja velem. Itt a tokaji hegyek alján, a királyi borok, a kuruc magyarok hazájában. Mert így csak egy született német beszél!

De honnan kerülne ide, Gáva környékére egy német, aki ráadásul van vagy hetven éves…!?

Az öregúr azonban itt állt, s egyáltalán nem látszott rajta, hogy a bolondját akarja járatni velem. Az enyhén ívelő kanyar mélyebbnek tűnő pontját választva indult tovább, s kisvártatva berepítette a két, csukázó úszót. Így visszagondolva valami rettenetesen otromba úszók voltak azok. Igaz, az én finom, gyári pedzőim se sokat értek.

Nem, és nem akart jönni a csuka.

Kicsik lennének az ökléim? –, tűnődtem, s ha nehezen is, de később csak megembereltem magam. Kihúztam a keszegező botot, s nekiálltam apróhalazni.

Kárászok, bodorkák, veresszárnyúak jöttek, mikor összegyűlt belőlük néhány, kivontattam az ökléket. A kannába nyúlva egy derék, majd tenyérnyi veresszárnyú akadt a kezembe. Na, ha te jöttél, te leszel az első áldozat, morogtam, s feltűztem az ökle helyébe. A másik horogra egy apróbb kárászt szúrtam, s megcéloztam velük egy vízbe dőlt fa koronáját. A valamikori fűzből már csak a törzse, meg néhány vaskosabb ága maradt, ám ki tudja, hátha ott bújnak meg az útonállók. Vagyis hát – a „vizenállók”.

A remény percei gyorsan peregtek. Ám még így is jó fél órába telt, míg beállt rendes ritmusába a szívverésem, mely percenként ugrott fel százra, százhúszra. Mert mikor a versenyszárnyú beindult…! Egy ötkilós csuka se megy sokkal különbül.

Ez persze csak amolyan üres okoskodás volt. Mert mikor fogtam én ötkilós csukát? Tíz éve…, tán még annál is több egy kicsit. Jobb lesz hát, ha nekiállok megint keszegezni!

Egyre-másra fogtam a szebbnél szebb kárászokat, keszegeket, s mire a kanna félig lett, már el is feledkeztem a csukázó úszókról. Eleinte még oda-oda sandítottam azért, de később teljesen belefeledkeztem az apróhalazásba.

– Alszik…? Viszi az csuká! – hallottam meg aztán a kiáltást.

A kárászos pedző egykedvűen álldogált az ágak előtt, a másik azonban ment, mint a veszedelem. Isten tudja mióta loholt már vele a csuka, s azt is csak ő tudja, mi lett volna, ha nem szól az öreg. Az orsó dobján ugyanis már csak pár méter zsinór maradt, az úszó messze járt, valahol a holtág túlsó partján.

Hosszú másodpercekbe telt, míg a víz hátáról felgyűjtöttem a zsinórt, s mikor felcsaptam a botot, akkor bizony nem éreztem semmit. Pontosabban azt, a semmit éreztem. Sosem hittem volna, egészen eddig, a nagy semmit is pontosan érzékelni lehet. Mintha csak pihe csüngne a zsinór túlsó végén.

De akkor mi cipeli oly nagy igyekezettel az úszót?

Mikor a víz közepére ért, akkor oldódott meg a rejtély. Akkor feszült meg tökéletesen a zsinór, s üzent először a csuka. Tekintélyes példány lehet, örvendeztem, egy nagyobb tégla sem hajlítaná meg ennyire a botot… De miért ilyen lomha? A csuka azért nem adja meg ilyen könnyen magát. Az, ha megérzi a veszélyt, akkorát ugrik, hogy egy zergének is a becsületére válik.

Vagy már korábban kifárasztotta magát?

Oldalazva, lomha rúgásokkal jött mind közelebb, s mikor kézbe fogtam a szákot, a földbe gyökerezett a lábam. Mert akkora volt, hogy évek óta nem láttam ilyet… S nem csuka, hanem süllő vergődött a horgon.

Eddig sem volt kedvetlen, szomorú a nap, de hogy berepítettem a másik veresszárnyút, még szebb lett az ősz, kékebb az ég, és sárgábbak a falevelek. Nem hiányzott már akkor nékem a hal, boldog voltam avval az egy süllővel is, de egyszerűen elzavarni sem lehetett volna őket. Már a negyedik, vagy ötödik testvérüket húztam ki a partra, s engedtem vissza barátsággal a kisebbjeit, mikor néhány perces szünet következett, s eszembe jutott a szomszédos öreg.

– Jól látom, még nincs semmi? – ballagtam át a kérdéssel, meg a csalihalas kannával hozzá.

– Nincsen. De látom, magának legalább sikerül.

– Ha nem szól, még az első is hiányozna.

– Na az nem – kacagott , – az úgy felakasztotta magát!

Ültünk a parton, néztük a vizet, mely sima volt, mintha csak befagyott volna, s később megkérdeztem.

– Kárásszal horgászik igaz?

– Ami van. Amit fogni tudok.

– Ha meg nem sérteném, én adnék néhány veresszárnyút. Az én süllőim mind arra jöttek.

Hosszú csend volt a válasz, majd apró mosolyféle suhant át az arcán.

– Köszönöm…, maga nagyon becsületes ember. De messziről jött, s mindenáron halat akar fogni. Én meg itt élek…, megvárnak engem.

Most, hogy ezt a történetet mesélem, eszembe jut, hogy nem ilyen szépen, szabályosan beszélt az a vén, gávai horgász persze, minden szaván érződött a német anya, meg apa. Nem tudom, mi lehetett az arcomon, mert később elkomorult a szeme, és a két úszójához fordult.

Koradélután volt még, de a nap már a szemközti fák mögött legelt. Néhány hete még eltakarták volna a lombok, most azonban átsütött már a kopaszodó ágak között, szabad út nyílt a kalandozó tekintet előtt.

– A túlpartot nézi? – pillantott rám sokára. – Az már a vencsellei határ. Ott van a mi földünk, az apámé, a nagyapámé.

– Meg a magáé.

– Az enyém? Az enyém már kiméretett…, kint a temetőben. A lányom Pesten, a fiaim Németországban. Kinek kellenének már azok a földek?

– A fiúknak. Hazajönnek ők még egyszer Németországból.

– Azok már nemigen – mosolygott elnézően. – Még engem is csábítanak, hogy szedelőzködjön apám, hisz’ svábok vagyunk. Németország a mi hazánk. De én már nem megyek. Mert ha sváb is vagyok, az én hazám Magyarország. Gáva, meg Vencsellő… Meg ez a víz, ez a holtág.

A nap később már gyorsan telt. Apró, vizet fodrozó szellők keltek, s a két horgomon már nem volt semmi. Pakoltam, s mentem – meg sem fordult a fejemben, hogy húsz év is eltelik, míg újból találkozom a vén gávai horgásszal.

Pontosabban az emlékével.

Ültem a levelét hullajtó nyárfák, kőrisek alatt, mikor megállt mögöttem egy biciklis horgász. Hitte is, nem is, hogy nem akar enni a csuka, később aztán átsétált hozzám.

A régi időkről beszélgettünk. Meg a régi emberekről.

– Maga ismerte a vén Henspergert…? – nézett csodálkozva. – Ó, az különös ember volt! Már haldoklott, de még kihozatta ide magát a vízre. Ült a parton, nézte, hogy’ játszanak a halak. Aztán intett, hogy mehetnek. Pár nap múlva temettük… S tudja mi a furcsa? Látja ott, jobbra azt a fekete ficfát? Alatta horgászott mindig, s alighogy meghalt, kiszáradt a fa is.

Könnyű, szapora szavú volt a horgász, de végül felállt ő is. Ment, hogy felnézze a horgait. Nekem is azt kellett volna tenni, de csak néztem a fekete, lecsonkolt fűzfát. A vén Hensperger fáját…

Egy szép, tiszta élet tanúját.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése