A ricsei cimborák

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 24 400.jpgAz erdészház a széles holtág karéjában, öreg fűzfák között állt. A meder túlsó partján hatalmas hárs könyökölt az erdő satnyább fáira, ágai között nyúlós köd bolyongott. Tetején egy magányos szürkevarjú ült, nézte a házat. Az imént végigkutatta már az udvart, de korgó gyomorral rebbent vissza a fára. Várta, hátha nyílik az ajtó, hátha kirepül onnan valami száraz kenyérhéj, szalonnabőrke.

Ám a ház némán álldogált a ködben.

Eszünk ágában sem volt mozdulni. Pontosabban Filesdi mocorgott már az ágyon, kisvártatva megszólalt.

– Be kéne gyújtani…! Felült, sokat sejtetően az ágyam felé nézett.

– Be… – mondtam, s államig húztam a takarót.

Így szuszogtunk egy darabig, mikor Filesdi megunta a nagy tétovázást. Lekecmergett az ágyról, bebújt a kezeslábasába, s gyilkos pillantásokat vetett felém.

– Na… azt várhatja valaki, hogy még egyszer vendégségbe hívom!

A „valaki” persze én lehettem, sértődötten fordultam hát a falnak.

– Nem én találtam ki, hogy erre a koszos helyre jöjjünk…

Ekkora gorombaság hallatán Filesdi teljesen elfehéredett. De szótlanul fűzte tovább a csizmáját, s majd csak az ajtóból szólt vissza.

– Hallod…!? Azért mindennek van határa!

Sokáig visszhangzott még az ajtó döngése, s hiába fúrtam mind beljebb a szalmazsákba magam, a hideg nőttön nőtt. Kedvtelenül kászálódtam le az ágyról, halkan szidtam azt a napot, amikor idekeveredtünk.

Pedig micsoda reményekkel érkeztünk! S hány éve terveztük, hogy kölcsönkérjük egyszer a híres ricsei erdő alján magányosan álló házat! Horgászunk, vadászunk, … s nem szólunk majd egy szót sem. Megtépjük a vadkacsákat, kibelezzük a halakat– este pedig begyújtunk a kályhába, s nézzük, nézzük a lángokat.

A negyedik nap után fogyott el végképp a türelmünk. Addig még hittük, hogy majd csak megfordul a szél, elűzi a felhőket, felszárítja a kabolautakat, erdei csapásokat. S ha nem is esik hó, de újból hízni kezd a jég, s megbírja majd a lékelni vágyó horgászt.

Ehelyett most veszekedünk, marjuk egymást. Van ennek értelme? – tűnődöm kapcatekerés közben, mikor valaki megkocogtatja az ablakot.

Barátom vigyorgó arcát látom, meg a víg integetését.

– Megjött…, megjött! – olvasom le a szájáról, s indulok, hogy lássam, ki az a bolond, aki nyakába vette ezt a sáros világot, csak azért, hogy bennünket lásson!

Nyitom az ajtót, s torkomon akad a szó.

Az erdészházat övező fenyőfák súlyos hótakaró alatt nyögnek. A fűzfákon vidám cinkék viháncolnak, s az égen egyetlen felhőt sem látni. A nap már átballagott a folyón, hosszú, keskeny árnyékok csíkozzák a havat.

– Na, mit szólsz…?  – bazsalyog Filesdi, s ahogy elindul, csak úgy ropog talpa alatt a friss, de hajnalra keményre fagyott hó.

Később fát vágunk, iszunk egy kis pálinkát, s nagy igyekezettel fújjuk a kályhában a lángokat. Szalonnát, meg kolbászt teszek a lábosba, előkerítek a kamrából egy üveg uborkát, de Filesdivel már nem lehet bírni.

– Te! Lékelni kéne.

– Ugyan. Nem bír még el az a jég.

– Dehogynem…! – erősödik. – Tudod te milyen fagy volt hajnalban!?

– Még seprünk sincs… Hogy’ takarítod le a jégről a havat?

– Hozok a faluból.

– Honnan!? – teszem le a kést, meg a szalonnát, s kezdenek előjönni a rossz sejtéseim.

– A faluból. Bemegyek én, ne ijedj meg, szólok a cimboráknak… Jönnek azok egyetlen szavamra.

Jaj, jaj! – sóhajtok, s nézek magam elé keservesen. Volt már nekem alkalmam megtapasztalni az ő efféle kiruccanásait. Mindjárt jövök…!– s várhattam rá órákat, félnapokat.

– Engem meg itt hagynál. Mi…!? – nézek rá dühösen, s meg tudnám fojtani, látván azt az ártatlanul bazsalygó képét.

– Nem akartam erőszakoskodni veled. Van ott hátul egy nyúl…, azt gondoltam, megnyúzod, míg én a segítség után caplatok. De ha úgy gondolod…

– Úgy…! – kattintom be a bicskát, s húzom magamra a vastag kabátot.

– Hát csak jössz!? – pislog megütközve. – Akkor mi lesz a nyúllal!?

Ez az a pillanat, hogy káromkodni kéne egy nagyot, ám türtőztetem magam. Szó nélkül veszem a kalapom, s indulok elsőnek, törve a havat.

A faluba innen jó órányi gyalogút vezet, öreg tölgyek között kanyarog előbb, majd fiatalabb kőrisek, szilfák jönnek, aztán a hosszú, keskeny holtág. A kis pallónál a meder tekeredik egy nagyot, s eltűnik újból a fák között.

A partot itt már sás, meg káka növi be, a jégre fagyott havat vadnyomok cirkázzák.

– Várjunk csak! – mondom, s rálépek a jégre.

Óvatosan emelem a lábam – meg se reccsen. Már a túlsó parton járok, mikor felkiáltok a hídon ácsorgó cimborának.

– Te! Ez megbír.

– Meg hát. Kipróbáltam én már otthon.

Toporgok, ácsorgok a jégen, s mind bizonytalanabb leszek.

Minek menjek én a faluba? Hisz’ erre a nagy télre vártunk. Ki tudja, milyen időt hoz megint az éjszaka? Lehet hó is, de lehet…

– Én maradok! – mondom végül.

Filesdi legyint, keskenyre vált szemekkel lemordul.

– Ezt szeretem én a barátaimban…! Ezt a határozottságot.

Nagy dérrel-durral indul neki az útnak, még sokáig hallom a csörtetését. Később elhalt az is, könyököltem a híd korlátjának dőlve.

Sok évvel ezelőtt, forró, augusztusi délutánon ácsorogtam először így, e hídon, akkor is ilyen konokul hallgatott az erdő. Némán pihegtek a fák, üresek voltak a fészkek…, s akkor valaki a hátamra tette a kezét.

– Ugye szép ez a vidék…?

Filesdi volt.

Akkor persze nem tudtam még, hogy ő az, a híres túri halász, madarász. Nem sokat beszéltünk mi akkor. Támasztottuk a híd karfáját, hallgattuk a nagy, augusztusi csendet. Aztán nyarak mentek, telek jöttek. Tikkasztó nyári napokon halakat, ordas teleken nyulakat hajkurásztunk–, s mire észbe kaptunk, már késő volt minden. Barátok lettünk. Elválaszthatatlanok.

No, ebből elég! – csapkodtam meg fázósan a hátam. Munkára, mielőtt ide fagyok e hídra.

Valami rémlett, hogy otthon a kis fészerben egy rossz lapátot mintha láttam volna… s láss csudát! – tényleg megtaláltam. Lapát és balta… a kannában virgonc, messziről hozott kishalak… aztán „alló mars…!”

Vissza az iménti híd felé tartottam. Danoltam, fütyörésztem, vígan cipeltem a kannát, a szerszámokat.

Aztán már nem fütyültem, csak cipekedtem.

Később már azt sem. Csurgott rólam a verejték, dühösen löktem a hóba a málhát.

Mi az Isten csudájának ragaszkodom én ahhoz az átkozott hídhoz…!? Lemegy a nap, míg ezzel a rengeteg szerszámmal odaérek! Elment az eszem…?! Amikor ott kanyarodik el az a nyamvadt holtág a házunk háta mögött! Ha a hídnál van csuka, lenni kell a kert alatt is!

Felcihelődtem hát újból, s fordultam vissza.

A tornácon szusszantottam vagy kettőt, s lecsúsztam a vízhez.

Persze… amire nem számítottam! Millió vízbeborult fa, bokor. No, itt aztán kereshetem én a csukákat!

A jég megbírt volna egy elefántot is, nyugodtan indulhattam hát  másik kanyarnál kéklő erdő felé. A vízbe dőlt fák lassan-lassan elmaradoztak, mind tisztább lett a jég. Hatalmas tölgyhöz értem, s tökéletesen szabad mederhez. A túlsó parton egy-egy kőris, mg vadkörte, rajtuk túl messzire világító legelő.

Nekiálltam eltakarni a havat a jégről. Könnyebben ment, mint gondoltam. A jég sem volt vastagabb egy arasznyinál – no ugye, hogy nem bírna meg egy elefántot, mondta volna Filesdi, ha nem űzi el a vére mellőlem – s kisvártatva vígan lubickoltak a vízben a horogra tűzött kárászok.

A nap szépen sütött, az égen egy-egy-egy magányos varjú vitorlázott… s azon kaptam magam, hogy mind jobban vacog a fogam.

Az úszók meg-megrezzentek néha a lékben, amúgy béke honolt a tájon. Száraz füvet, meg vékony ágakat szedtem, egy vakondtúrás mellől elrugdostam a havat.

Tüzet raktam.

Később vastagabb ágakat hoztam, dörzsöltem a kezem, s néztem a befagyott medret.

Millió nyom a havon, kővé meredve.

Az erdészház felől nyúlcsapás tartott felém, szorosan mellette rókanyom. A nyúl még a kora hajnalon járhatott erre, de nem hűlhetett még ki a nyoma, ha a róka ilyen kitartóan követte.

A füles itt, az orrom előtt valami élelmet találhatott. Körbejárta a fagyott zsombékot, megpihent, majd ment tovább. A róka meg, mintha madzaggal húzták volna, konokul utána.

A nagy, szemközti legelő fölött vékony páracsík, s egy lomhán köröző ölyv. Nézem, mit talál vajon a cimbora, mikor tekintetem ösztönösen az egyik lékre csúszik.

Nicsak! … Az előbb még ott billegett a kis piros úszó…, most meg sehol.

Behúzta volna a kárász a jég alá? – álmélkodom, s próbálom kiráncigálni. De hol az ördögben van már ez a kishal…!? Már vagy öt méter zsinórt visszafejtettem a hóra, s az úszó még mindig sehol.

Aztán… mintha csak gyenge áram szaladna végig a kezemen. Lent a mélyben ütött valami.

Megbolondult ez a kárász…?

Dehogy bolondult. Szegénynek moccanni sincs mersze, fogja egy szép, derék csuka.

Nagy, dülledt szemekkel néz rám, s dühösen ránt a fejével, hogy megpróbálom kihúzni őket a jégre.

Most mit tegyek?

A csuka csak a kárász hasát fogja, a horog két másik szára vígan csillog a vízben.

No, Isten neki fakereszt…! Veszek egy nagy lélegzetet, s kirántom őket a hóra.

Vagyis hát… őt. A kárászt. Mert mikor már félig a levegőben voltak – mért is nem csúsztattam őket!? – a csuka tekert magán egyet, s visszaloccsant a vízbe. Ha tudna, tán még pislogott is volna rám hálásan, ám így csak tett egy ferde kört, s eltűnt a jég alatt.

Én meg álltam gutaütötten.

Arra eszméltem később, hogy mocorog a kis kárász az ujjaim között. Mint valami rémült madárfióka. Előbb csak a szárnyai rebbentek meg óvatosan, majd megemelte a fejét is. Mély, véres csíkok szabdalták a hasát. Pikkely csak itt-ott maradt rajta, szeme alatt nagy, duzzadt karikák… amúgy láthatóan kutya baja. Elengedtem hát, letelepedtem melegedni.

A tűz már hamvadni készült, mikor magamhoz tértem megint. Vékony füstcsíkok szálltak fel az égre, ahol pár sovány bárányfelhő legelészett, s bandukolt messze, délnek.

Szemközt, az erdő szegélyén avas szénakazal roskadozott a hóban, népes verébsereg veszekedett a puha, éjjeli szálláshelyen.

Ám egyszer csak elhallgattak.

Vártam, mikor csap közéjük valami veszett kis karvaly, de se madár, se ember…, senki.

S ekkor meghallottam Filesdinek a hangját.

– Hadd lám… mit fogtál nagyokos!?

Fent állt a parton, három ismeretlen között. Kezükben balta, háló, meg egy irdatlan nagy jégvágó fűrész.

– A ricsei cimborák – mutattott rájuk, s intett, fogják ki a lovakat.

Mert persze nem gyalog jöttek, hanem lóval, szánkóval. S most megmutatják ők, miképp kell halat fogni!

De előbb igyunk egy kis pálinkát!

Aztán a ricsei fiúk nekiálltak fűrészelni a jeget. Parttól partig előbb egy kis vékony csíkot metszettek ki a jégből, majd kiszabadítottak egy szobányi vizet is. Abba tették az emelőhálót, a vékony csíkba meg a sűrű, apró szemű záróhálót.

– Hajthatjátok…! – intett a legöregebb ricsei, s a másik kettő nekiindult.

Felballagtak majd’ az erdészházig, s nekiálltak baltával püfölni a jeget. Zengett, csattogott a környék, még a hó sem tompította a balták zaját.

– Nem jössz? – fogott baltát a kezébe Filesdi is.

– Dehogy megyek! Hamarabb fogok én csukát.

Újdonsült ricsei cimborám ekkor felnézett a partra.

– Hát legfeljebb egyet…, mert innen mindjárt világgá megy minden csuka.

– Itt nem is volt egy sem! Pontosabban egy, de az is… – kezdeném panaszos hangon, ám ekkor felmordul a ricsei vendég.

– Szaladjon már… nem látja, hogy bukik a pedző!?

– Mi!? – de ekkor már láttam én is, hogy eltűnt a tőlünk távolabbi úszó.

Mire odaértem, a fék is kelepelt. A bot félig már a lélekben, s mikor megemeltem… mintha a jég is megmozdult volna a talpam alatt.

Mit mondjak…? A csuka alig fért ki a léken, tán négy kiló is lehetett benne.

– Látja, van ebben hal…, csak tudni kell a nyelvüket! – kacsintott a ricsei halász, s intett, hozzak már neki egy korty pálinkát. Mert kezd foga lenni az időnek.

Filesdiék mind közelebb értek, de ő csak állt, cigarettázott egykedvűen. Néha-néha megemelte a hálót, de ki sem vette a vízből, engedte mindjárt vissza. Látta, hogy üres, minek fárassza magát…?

Én már untam ezt az egész nagy hajcihőt, s fáztam is kegyetlenül, de nem hagyhattam itt őket. Ha Filesdit hazahozták… Jobb híján a csukámban gyönyörködtem, s tüzeltem kegyetlenül.

Később, hogy teljék az idő, leszóltam a máglya mellől.

– Nem fázik?

– Nem – mondta, s még csak vissza sem fordult.

Vasból van ez az ember, bámultam a hátát, vagy… vagy jót kacag most magában. Rajtam e szószátyár, vacogó idegenen, meg Filesdin, s a cimboráin… hogy azokon szakad már a veríték, ő meg kortyolja a drága jó szatmári szilvát.

Nem sok hiányzott már ekkor, hogy szedjem a betyárbútort, s induljak haza, a meleg erdészházba, mikor megfeszült hátán a kabát, s felkapta a hálót.

Mi lelte ezt az embert, hogy hirtelen így megelevenedett…? De nyomban torkomon akadt a szó, hogy a hálóra néztem.

Hemzsegett benne a rengeteg hal.

Egy-egy kisebb csuka, néhány keszeg, s annyi kárász, amennyit életemben nem láttam eddig.

S micsoda kárászok…! Tenyérnyiek, kéttenyérnyiek…, s aranykárász mind egy szálig.

Bronzhasú, fekete hátú aranykárászok!

Észrevették a nagy, imbolygó hálót Filesdiék is, nyomban nekilódultak. Hónuk alá csapták a baltát, s loholtak, hogy lássák a csodát. Ám az öreg ricsei félúton megállította őket.

– Nem mentek vissza…!?

Hangja ostorként csattant a száraz, néma csendben, a többiek nyomban visszahőköltek.

Filesdi tett még néhány lépést, aztán kelletlenül bár, de megfordult ő is.

– Olyanok ezek, mint a gyermekek – enyhült meg a ricsei ember hangja. – Nagy örömükben képesek lennének félbehagyni a munkát. Pedig most jön a java…

A java…!? Hát akkor amit most fogtunk, az mi volt? – néztem rá döbbenten, ám ekkor megint megfeszült a háló.

Igaz, csuka nem volt már benne egy sem. De kárász… aranykárász!? Mintha csak valami haltartó bárkában meregetett volna.

Még merített vagy hármat, amikor megérkeztek Filesdiék is.

– Na Bélám… most már mehettek! – mondta. – Főzhetitek az a híres halászlét.

A parton akkor már egy jó fél zsáknyi hal vergődött, Filesdi a szebbjéből kiválogatott vagy húszat. Aztán intett, induljunk.

Már a kertkaput nyitottuk, mikor rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Azt a nagy csukát azért otthagyhattad volna…

– Már megbocsáss… de azt én fogtam – sziszegtem.

Végigmért hosszan, kimérten, s nekiállt hagymát pucolni.

Javában fortyogott már az alaplé, mikor csendesen megszólalt.

– Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom… de az a csuka…, azért azt még sem kellett volna. Még azt hiszik, hogy valami éhenkórászok vagyunk… Hogy ellopjuk tőlük a nagy halakat.

Éppen azt néztem, kell-e még só a lébe, nyeltem néhányat, majd odavetettem.

– Azt mondod, hogy én tolvaj vagyok…!?

Bocsánatkérően emelte fel a kezét, ám ekkor nyílt az ajtó. A ricseiek voltak.

– Kész van már az a halászlé? – csörtettek be a szobába, s intettek, gyújtsuk már fel ugyan azt az udvari villanyt.

Felgyújtottuk. S kimentünk a tornácra.

Mintha csak paszulyt terítettek volna ki száradni a kövön, mindenütt, amerre csak nézett az ember, hal meg hal, egymás hegyén-hátán.

– Azért a magáé a legszebb. Ilyen szép csukát még én is régen láttam – mondta ekkor a legöregebb, s nyújtotta a kezét. – Amúgy Kóródi Károly…, a Béla iskolatársa.

Mire beértünk…, s összebarátkoztunk, már a halászlé is kész volt. Kicsit odakozmált ugyan, de ki törődött vele…!

Elhamvadt már a tűz, mikor ők hárman cihelődni kezdtek. Fenn ültek már a szánkón, ám mi nem hagytuk őket békén. Háromszor is visszaszaladtunk meleg holmiért a házba, meg fázzanak az úton. Aztán az idősebbik ló meggondolta magát, s nekifeszült a hámnak.

Már csak a csengők hangját hallottuk, s egy-egy meg riasztott éjjel fácán robaját, de mi még mindig kint álltunk a kertben.

Feljött már a hold, s fénylettek a csillagok. Ragyogtak, mutatták az utat…, el ne tévedjenek a ricsei cimborák.

 

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése