A ricsei cimborák

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 24 400.jpgAz erdészház a széles holtág karéjában, öreg fűzfák között állt. A meder túlsó partján hatalmas hárs könyökölt az erdő satnyább fáira, ágai között nyúlós köd bolyongott. Tetején egy magányos szürkevarjú ült, nézte a házat. Az imént végigkutatta már az udvart, de korgó gyomorral rebbent vissza a fára. Várta, hátha nyílik az ajtó, hátha kirepül onnan valami száraz kenyérhéj, szalonnabőrke.

Ám a ház némán álldogált a ködben.

Eszünk ágában sem volt mozdulni. Pontosabban Filesdi mocorgott már az ágyon, kisvártatva megszólalt.

– Be kéne gyújtani…! Felült, sokat sejtetően az ágyam felé nézett.

– Be… – mondtam, s államig húztam a takarót.

Így szuszogtunk egy darabig, mikor Filesdi megunta a nagy tétovázást. Lekecmergett az ágyról, bebújt a kezeslábasába, s gyilkos pillantásokat vetett felém.

– Na… azt várhatja valaki, hogy még egyszer vendégségbe hívom!

A „valaki” persze én lehettem, sértődötten fordultam hát a falnak.

– Nem én találtam ki, hogy erre a koszos helyre jöjjünk…

Ekkora gorombaság hallatán Filesdi teljesen elfehéredett. De szótlanul fűzte tovább a csizmáját, s majd csak az ajtóból szólt vissza.

– Hallod…!? Azért mindennek van határa!

Sokáig visszhangzott még az ajtó döngése, s hiába fúrtam mind beljebb a szalmazsákba magam, a hideg nőttön nőtt. Kedvtelenül kászálódtam le az ágyról, halkan szidtam azt a napot, amikor idekeveredtünk.

Pedig micsoda reményekkel érkeztünk! S hány éve terveztük, hogy kölcsönkérjük egyszer a híres ricsei erdő alján magányosan álló házat! Horgászunk, vadászunk, … s nem szólunk majd egy szót sem. Megtépjük a vadkacsákat, kibelezzük a halakat– este pedig begyújtunk a kályhába, s nézzük, nézzük a lángokat.

A negyedik nap után fogyott el végképp a türelmünk. Addig még hittük, hogy majd csak megfordul a szél, elűzi a felhőket, felszárítja a kabolautakat, erdei csapásokat. S ha nem is esik hó, de újból hízni kezd a jég, s megbírja majd a lékelni vágyó horgászt.

Ehelyett most veszekedünk, marjuk egymást. Van ennek értelme? – tűnődöm kapcatekerés közben, mikor valaki megkocogtatja az ablakot.

Barátom vigyorgó arcát látom, meg a víg integetését.

– Megjött…, megjött! – olvasom le a szájáról, s indulok, hogy lássam, ki az a bolond, aki nyakába vette ezt a sáros világot, csak azért, hogy bennünket lásson!

Nyitom az ajtót, s torkomon akad a szó.

Az erdészházat övező fenyőfák súlyos hótakaró alatt nyögnek. A fűzfákon vidám cinkék viháncolnak, s az égen egyetlen felhőt sem látni. A nap már átballagott a folyón, hosszú, keskeny árnyékok csíkozzák a havat.

– Na, mit szólsz…?  – bazsalyog Filesdi, s ahogy elindul, csak úgy ropog talpa alatt a friss, de hajnalra keményre fagyott hó.

Később fát vágunk, iszunk egy kis pálinkát, s nagy igyekezettel fújjuk a kályhában a lángokat. Szalonnát, meg kolbászt teszek a lábosba, előkerítek a kamrából egy üveg uborkát, de Filesdivel már nem lehet bírni.

– Te! Lékelni kéne.

– Ugyan. Nem bír még el az a jég.

– Dehogynem…! – erősödik. – Tudod te milyen fagy volt hajnalban!?

– Még seprünk sincs… Hogy’ takarítod le a jégről a havat?

– Hozok a faluból.

– Honnan!? – teszem le a kést, meg a szalonnát, s kezdenek előjönni a rossz sejtéseim.

– A faluból. Bemegyek én, ne ijedj meg, szólok a cimboráknak… Jönnek azok egyetlen szavamra.

Jaj, jaj! – sóhajtok, s nézek magam elé keservesen. Volt már nekem alkalmam megtapasztalni az ő efféle kiruccanásait. Mindjárt jövök…!– s várhattam rá órákat, félnapokat.

– Engem meg itt hagynál. Mi…!? – nézek rá dühösen, s meg tudnám fojtani, látván azt az ártatlanul bazsalygó képét.

– Nem akartam erőszakoskodni veled. Van ott hátul egy nyúl…, azt gondoltam, megnyúzod, míg én a segítség után caplatok. De ha úgy gondolod…

– Úgy…! – kattintom be a bicskát, s húzom magamra a vastag kabátot.

– Hát csak jössz!? – pislog megütközve. – Akkor mi lesz a nyúllal!?

Ez az a pillanat, hogy káromkodni kéne egy nagyot, ám türtőztetem magam. Szó nélkül veszem a kalapom, s indulok elsőnek, törve a havat.

A faluba innen jó órányi gyalogút vezet, öreg tölgyek között kanyarog előbb, majd fiatalabb kőrisek, szilfák jönnek, aztán a hosszú, keskeny holtág. A kis pallónál a meder tekeredik egy nagyot, s eltűnik újból a fák között.

A partot itt már sás, meg káka növi be, a jégre fagyott havat vadnyomok cirkázzák.

– Várjunk csak! – mondom, s rálépek a jégre.

Óvatosan emelem a lábam – meg se reccsen. Már a túlsó parton járok, mikor felkiáltok a hídon ácsorgó cimborának.

– Te! Ez megbír.

– Meg hát. Kipróbáltam én már otthon.

Toporgok, ácsorgok a jégen, s mind bizonytalanabb leszek.

Minek menjek én a faluba? Hisz’ erre a nagy télre vártunk. Ki tudja, milyen időt hoz megint az éjszaka? Lehet hó is, de lehet…

– Én maradok! – mondom végül.

Filesdi legyint, keskenyre vált szemekkel lemordul.

– Ezt szeretem én a barátaimban…! Ezt a határozottságot.

Nagy dérrel-durral indul neki az útnak, még sokáig hallom a csörtetését. Később elhalt az is, könyököltem a híd korlátjának dőlve.

Sok évvel ezelőtt, forró, augusztusi délutánon ácsorogtam először így, e hídon, akkor is ilyen konokul hallgatott az erdő. Némán pihegtek a fák, üresek voltak a fészkek…, s akkor valaki a hátamra tette a kezét.

– Ugye szép ez a vidék…?

Filesdi volt.

Akkor persze nem tudtam még, hogy ő az, a híres túri halász, madarász. Nem sokat beszéltünk mi akkor. Támasztottuk a híd karfáját, hallgattuk a nagy, augusztusi csendet. Aztán nyarak mentek, telek jöttek. Tikkasztó nyári napokon halakat, ordas teleken nyulakat hajkurásztunk–, s mire észbe kaptunk, már késő volt minden. Barátok lettünk. Elválaszthatatlanok.

No, ebből elég! – csapkodtam meg fázósan a hátam. Munkára, mielőtt ide fagyok e hídra.

Valami rémlett, hogy otthon a kis fészerben egy rossz lapátot mintha láttam volna… s láss csudát! – tényleg megtaláltam. Lapát és balta… a kannában virgonc, messziről hozott kishalak… aztán „alló mars…!”

Vissza az iménti híd felé tartottam. Danoltam, fütyörésztem, vígan cipeltem a kannát, a szerszámokat.

Aztán már nem fütyültem, csak cipekedtem.

Később már azt sem. Csurgott rólam a verejték, dühösen löktem a hóba a málhát.

Mi az Isten csudájának ragaszkodom én ahhoz az átkozott hídhoz…!? Lemegy a nap, míg ezzel a rengeteg szerszámmal odaérek! Elment az eszem…?! Amikor ott kanyarodik el az a nyamvadt holtág a házunk háta mögött! Ha a hídnál van csuka, lenni kell a kert alatt is!

Felcihelődtem hát újból, s fordultam vissza.

A tornácon szusszantottam vagy kettőt, s lecsúsztam a vízhez.

Persze… amire nem számítottam! Millió vízbeborult fa, bokor. No, itt aztán kereshetem én a csukákat!

A jég megbírt volna egy elefántot is, nyugodtan indulhattam hát  másik kanyarnál kéklő erdő felé. A vízbe dőlt fák lassan-lassan elmaradoztak, mind tisztább lett a jég. Hatalmas tölgyhöz értem, s tökéletesen szabad mederhez. A túlsó parton egy-egy kőris, mg vadkörte, rajtuk túl messzire világító legelő.

Nekiálltam eltakarni a havat a jégről. Könnyebben ment, mint gondoltam. A jég sem volt vastagabb egy arasznyinál – no ugye, hogy nem bírna meg egy elefántot, mondta volna Filesdi, ha nem űzi el a vére mellőlem – s kisvártatva vígan lubickoltak a vízben a horogra tűzött kárászok.

A nap szépen sütött, az égen egy-egy-egy magányos varjú vitorlázott… s azon kaptam magam, hogy mind jobban vacog a fogam.

Az úszók meg-megrezzentek néha a lékben, amúgy béke honolt a tájon. Száraz füvet, meg vékony ágakat szedtem, egy vakondtúrás mellől elrugdostam a havat.

Tüzet raktam.

Később vastagabb ágakat hoztam, dörzsöltem a kezem, s néztem a befagyott medret.

Millió nyom a havon, kővé meredve.

Az erdészház felől nyúlcsapás tartott felém, szorosan mellette rókanyom. A nyúl még a kora hajnalon járhatott erre, de nem hűlhetett még ki a nyoma, ha a róka ilyen kitartóan követte.

A füles itt, az orrom előtt valami élelmet találhatott. Körbejárta a fagyott zsombékot, megpihent, majd ment tovább. A róka meg, mintha madzaggal húzták volna, konokul utána.

A nagy, szemközti legelő fölött vékony páracsík, s egy lomhán köröző ölyv. Nézem, mit talál vajon a cimbora, mikor tekintetem ösztönösen az egyik lékre csúszik.

Nicsak! … Az előbb még ott billegett a kis piros úszó…, most meg sehol.

Behúzta volna a kárász a jég alá? – álmélkodom, s próbálom kiráncigálni. De hol az ördögben van már ez a kishal…!? Már vagy öt méter zsinórt visszafejtettem a hóra, s az úszó még mindig sehol.

Aztán… mintha csak gyenge áram szaladna végig a kezemen. Lent a mélyben ütött valami.

Megbolondult ez a kárász…?

Dehogy bolondult. Szegénynek moccanni sincs mersze, fogja egy szép, derék csuka.

Nagy, dülledt szemekkel néz rám, s dühösen ránt a fejével, hogy megpróbálom kihúzni őket a jégre.

Most mit tegyek?

A csuka csak a kárász hasát fogja, a horog két másik szára vígan csillog a vízben.

No, Isten neki fakereszt…! Veszek egy nagy lélegzetet, s kirántom őket a hóra.

Vagyis hát… őt. A kárászt. Mert mikor már félig a levegőben voltak – mért is nem csúsztattam őket!? – a csuka tekert magán egyet, s visszaloccsant a vízbe. Ha tudna, tán még pislogott is volna rám hálásan, ám így csak tett egy ferde kört, s eltűnt a jég alatt.

Én meg álltam gutaütötten.

Arra eszméltem később, hogy mocorog a kis kárász az ujjaim között. Mint valami rémült madárfióka. Előbb csak a szárnyai rebbentek meg óvatosan, majd megemelte a fejét is. Mély, véres csíkok szabdalták a hasát. Pikkely csak itt-ott maradt rajta, szeme alatt nagy, duzzadt karikák… amúgy láthatóan kutya baja. Elengedtem hát, letelepedtem melegedni.

A tűz már hamvadni készült, mikor magamhoz tértem megint. Vékony füstcsíkok szálltak fel az égre, ahol pár sovány bárányfelhő legelészett, s bandukolt messze, délnek.

Szemközt, az erdő szegélyén avas szénakazal roskadozott a hóban, népes verébsereg veszekedett a puha, éjjeli szálláshelyen.

Ám egyszer csak elhallgattak.

Vártam, mikor csap közéjük valami veszett kis karvaly, de se madár, se ember…, senki.

S ekkor meghallottam Filesdinek a hangját.

– Hadd lám… mit fogtál nagyokos!?

Fent állt a parton, három ismeretlen között. Kezükben balta, háló, meg egy irdatlan nagy jégvágó fűrész.

– A ricsei cimborák – mutattott rájuk, s intett, fogják ki a lovakat.

Mert persze nem gyalog jöttek, hanem lóval, szánkóval. S most megmutatják ők, miképp kell halat fogni!

De előbb igyunk egy kis pálinkát!

Aztán a ricsei fiúk nekiálltak fűrészelni a jeget. Parttól partig előbb egy kis vékony csíkot metszettek ki a jégből, majd kiszabadítottak egy szobányi vizet is. Abba tették az emelőhálót, a vékony csíkba meg a sűrű, apró szemű záróhálót.

– Hajthatjátok…! – intett a legöregebb ricsei, s a másik kettő nekiindult.

Felballagtak majd’ az erdészházig, s nekiálltak baltával püfölni a jeget. Zengett, csattogott a környék, még a hó sem tompította a balták zaját.

– Nem jössz? – fogott baltát a kezébe Filesdi is.

– Dehogy megyek! Hamarabb fogok én csukát.

Újdonsült ricsei cimborám ekkor felnézett a partra.

– Hát legfeljebb egyet…, mert innen mindjárt világgá megy minden csuka.

– Itt nem is volt egy sem! Pontosabban egy, de az is… – kezdeném panaszos hangon, ám ekkor felmordul a ricsei vendég.

– Szaladjon már… nem látja, hogy bukik a pedző!?

– Mi!? – de ekkor már láttam én is, hogy eltűnt a tőlünk távolabbi úszó.

Mire odaértem, a fék is kelepelt. A bot félig már a lélekben, s mikor megemeltem… mintha a jég is megmozdult volna a talpam alatt.

Mit mondjak…? A csuka alig fért ki a léken, tán négy kiló is lehetett benne.

– Látja, van ebben hal…, csak tudni kell a nyelvüket! – kacsintott a ricsei halász, s intett, hozzak már neki egy korty pálinkát. Mert kezd foga lenni az időnek.

Filesdiék mind közelebb értek, de ő csak állt, cigarettázott egykedvűen. Néha-néha megemelte a hálót, de ki sem vette a vízből, engedte mindjárt vissza. Látta, hogy üres, minek fárassza magát…?

Én már untam ezt az egész nagy hajcihőt, s fáztam is kegyetlenül, de nem hagyhattam itt őket. Ha Filesdit hazahozták… Jobb híján a csukámban gyönyörködtem, s tüzeltem kegyetlenül.

Később, hogy teljék az idő, leszóltam a máglya mellől.

– Nem fázik?

– Nem – mondta, s még csak vissza sem fordult.

Vasból van ez az ember, bámultam a hátát, vagy… vagy jót kacag most magában. Rajtam e szószátyár, vacogó idegenen, meg Filesdin, s a cimboráin… hogy azokon szakad már a veríték, ő meg kortyolja a drága jó szatmári szilvát.

Nem sok hiányzott már ekkor, hogy szedjem a betyárbútort, s induljak haza, a meleg erdészházba, mikor megfeszült hátán a kabát, s felkapta a hálót.

Mi lelte ezt az embert, hogy hirtelen így megelevenedett…? De nyomban torkomon akadt a szó, hogy a hálóra néztem.

Hemzsegett benne a rengeteg hal.

Egy-egy kisebb csuka, néhány keszeg, s annyi kárász, amennyit életemben nem láttam eddig.

S micsoda kárászok…! Tenyérnyiek, kéttenyérnyiek…, s aranykárász mind egy szálig.

Bronzhasú, fekete hátú aranykárászok!

Észrevették a nagy, imbolygó hálót Filesdiék is, nyomban nekilódultak. Hónuk alá csapták a baltát, s loholtak, hogy lássák a csodát. Ám az öreg ricsei félúton megállította őket.

– Nem mentek vissza…!?

Hangja ostorként csattant a száraz, néma csendben, a többiek nyomban visszahőköltek.

Filesdi tett még néhány lépést, aztán kelletlenül bár, de megfordult ő is.

– Olyanok ezek, mint a gyermekek – enyhült meg a ricsei ember hangja. – Nagy örömükben képesek lennének félbehagyni a munkát. Pedig most jön a java…

A java…!? Hát akkor amit most fogtunk, az mi volt? – néztem rá döbbenten, ám ekkor megint megfeszült a háló.

Igaz, csuka nem volt már benne egy sem. De kárász… aranykárász!? Mintha csak valami haltartó bárkában meregetett volna.

Még merített vagy hármat, amikor megérkeztek Filesdiék is.

– Na Bélám… most már mehettek! – mondta. – Főzhetitek az a híres halászlét.

A parton akkor már egy jó fél zsáknyi hal vergődött, Filesdi a szebbjéből kiválogatott vagy húszat. Aztán intett, induljunk.

Már a kertkaput nyitottuk, mikor rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Azt a nagy csukát azért otthagyhattad volna…

– Már megbocsáss… de azt én fogtam – sziszegtem.

Végigmért hosszan, kimérten, s nekiállt hagymát pucolni.

Javában fortyogott már az alaplé, mikor csendesen megszólalt.

– Tudod, hogy te vagy a legjobb barátom… de az a csuka…, azért azt még sem kellett volna. Még azt hiszik, hogy valami éhenkórászok vagyunk… Hogy ellopjuk tőlük a nagy halakat.

Éppen azt néztem, kell-e még só a lébe, nyeltem néhányat, majd odavetettem.

– Azt mondod, hogy én tolvaj vagyok…!?

Bocsánatkérően emelte fel a kezét, ám ekkor nyílt az ajtó. A ricseiek voltak.

– Kész van már az a halászlé? – csörtettek be a szobába, s intettek, gyújtsuk már fel ugyan azt az udvari villanyt.

Felgyújtottuk. S kimentünk a tornácra.

Mintha csak paszulyt terítettek volna ki száradni a kövön, mindenütt, amerre csak nézett az ember, hal meg hal, egymás hegyén-hátán.

– Azért a magáé a legszebb. Ilyen szép csukát még én is régen láttam – mondta ekkor a legöregebb, s nyújtotta a kezét. – Amúgy Kóródi Károly…, a Béla iskolatársa.

Mire beértünk…, s összebarátkoztunk, már a halászlé is kész volt. Kicsit odakozmált ugyan, de ki törődött vele…!

Elhamvadt már a tűz, mikor ők hárman cihelődni kezdtek. Fenn ültek már a szánkón, ám mi nem hagytuk őket békén. Háromszor is visszaszaladtunk meleg holmiért a házba, meg fázzanak az úton. Aztán az idősebbik ló meggondolta magát, s nekifeszült a hámnak.

Már csak a csengők hangját hallottuk, s egy-egy meg riasztott éjjel fácán robaját, de mi még mindig kint álltunk a kertben.

Feljött már a hold, s fénylettek a csillagok. Ragyogtak, mutatták az utat…, el ne tévedjenek a ricsei cimborák.

 

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése