Komádi

Azért vagyok végtelenül boldog, mert azt csinálom, amit szeretek. Kitartó és türelmes vagyok, ami ehhez a pályához elengedhetetlen. Sokan segítettek, hogy azzá válhassak, amivé szerettem volna, amit ezúton is köszönök. Ettől függetlenül mindenért keményen meg kellett küzdenem. Ugyanakkor megmaradtam annak, aki voltam. Olyan lettem, mint a tíz gyereket szeretetben felnevelő szüleim, s amit tőlük tanultam, azt kamatoztattam a munkahelyi közösségekben, az óvodai csoportokban, majd a gyermekotthon sajátos közegében – összegezi negyvenéves pedagógiai munkásságát Iliszi Józsefné, a komádi gyermekotthon igazgatója.

Hajdúszoboszlón született, ahol egyszerű körülmények között nagy szeretetben nevelkedett a máig összetartó családban. MÁV-forgalmista édesapja és szerencsére még ma is köztük levő édesanyja egyúttal példaképeivé is váltak a felcseperedő, majd szárnyait próbálgató Orbán Máriának. Máig meleg szívvel emlékszik vissza a törökdombi úti óvodából dr. Szilágyi Dezsőné óvónőre, az általános iskolából Soós Irénre és Barbócz László osztályfőnökre, a Hőgyes Endre Gimnáziumból Pálfi Attiláné osztályfőnökre, akik mind adtak valami pluszt ahhoz, hogy később elkötelezze magát a pedagógiai hivatással. Az 1964-ben érettségiző humán osztály a tanulás mellett a sportolásban is bizonyított (kiérdemelt serlegek és kupák tanúskodtak a kézi- és a kosárlabdacsapat eredményességéről) – túlnyomó része később diplomát szerzett.

A felvételikkel eleinte nem volt szerencséje, így képesítés nélküli óvónőként kezdte a pályát: előbb az óvodáskorúak nevelőotthonában Hajdúszoboszlón, majd Komádiban. Tíz évet töltött az 1. sz. és a 3. sz. óvodában. Eközben kötött házasságot Iliszi József komádi vállalkozóval s szerzett óvónői diplomát Hajdúböszörményben. Ezerkilencszázhetvenötben az állami gondozott gyerekeket befogadó komádi nevelőotthon kétcsoportos óvodát alapított, hogy ne szakítsák szét a testvéreket. Ezt vezette 1982-ig, majd otthonvezető, egyben igazgatóhelyettes lett az intézménynél, ami már szerteágazóbb feladatokat és nagyobb felelősséget jelentett (közben újabb diplomát szerzett a gyógypedagógiai főiskolán). Ezekre az évekre esett hazafias népfrontbeli tevékenysége településén, ahol titkárként járdák, utak és a fürdő létrehozásához szervezte eredményesen az önzetlen segítséget, s máig kedves emlék ebből az időből a „Cuháré”, a Hortobágytól a Sárrétig vetélkedő sikerre vitele annak izgalmával és a közösségnek nyújtott örömével.

A nevelőotthonnak 2002. augusztus 1-jétől előbb megbízott igazgatója, majd a pályázatot megnyerve jelenleg is első számú vezetője. Kilencvenhat alkalmazott, huszonkettő óvodás, százötven iskolás, illetve nagykorúságát próbáló gyerek és fiatal sorsa lett e kinevezéssel gondjaira bízva.

– Pedagógusnak születni kell, erre a hivatásra készülni csak tanulással nem lehet. Az erre való képességet az ember magában hordozza. Nagy a felelősség ugyanis: nekem kell pótolni ezeknél a gyerekeknél az anyai szeretetet. Engem a sors talán ide rendelt – sikerült megtalálnom a kapcsolatot az óvodásokkal, az iskolásokkal és a felnőttkort próbálgató fiatalokkal. Az, hogy legyen elég türelmem, kitartásom ehhez a feladathoz, sosem okozott nehézséget. Igyekszem értük mindent megtenni, hogy boldogok legyenek, segítem őket, hogy szakmát szerezzenek, továbbtanuljanak, hogy megállják a helyüket az életben. Az előforduló problémák zöme könnyebben oldódik meg, ha partnerként viszonyulok a gyerekekhez. Most éppen negyven növendékünk jár valamilyen középiskolába, illetve felsőfokú oktatási intézménybe – többségük jól is tanul, amire büszke vagyok. Tudom, hogy még eredményesebbek leszünk, ha a lakásotthoni elhelyezés már nemcsak kísérleti szakaszban lesz elterjedt intézményünkben, hanem általánossá válik. Ezekben élve tapasztalják, élik meg a gyerekek, hogy kell egy normális családban élni, ebből merítenek muníciót saját, önálló életükhöz. Ebben sokat segítettek nekünk a hollandiai Puttenből jövő rendszeres adományok és az időről időre ide érkező önkéntesek, akik sok minden eddigi után két lakásotthon átalakítási munkálataiban, berendezésében is közreműködtek. Rendkívül hálásak vagyunk eddigi segítségükért, adományaikért, a működő cserekapcsolatért – vallja az igazgató.

– A gyerekek szeretnek itt lenni, a közös élmények, a sportsikerek összekovácsolják őket. Elszakadni viszont nehéz. Az idén például harmincnégy fiataltól kell megválnunk. Ők is vissza-vissza fognak látogatni, telefonálnak olykor vagy levelet írnak (Marika néni a világ legjobb óvónője – írta egyikük) csakúgy, mint az eddigiek.

Iliszi Józsefné rendszerint benthagyja szabadsága nagy részét. Kevés szabad idejében szívesen olvas, keresztrejtvényt fejt. Figyelme József fia (kereskedő vállalkozó) után most már Roland unokája (közgazdasági szakközépiskolában tanul Békéscsabán) előmenetelét övezi.

 (Hajdú-Bihari Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)