Kati kettesével számolta a bárányokat

Nagymama, én minden délután szunyókáltam, hogy hamar teljen el a vakációig a huszonkét alvás

Valahogy felgyorsult az idő. Akárcsak mi. Hogy mi lehet az oka, fogalmam sincs. Mi, emberek folyton csak rohangálunk, és emiatt minden  rohamosabb tempóban történik?  Vagy átváltott minden, s az óra is gyorsabban ketyeg? Nem valószínű. De akkor miért érezzük úgy, hogy minden szélsebesen lepereg?
Vegyük például a vakációt. Régen jó hosszúra nyúlt, már vártuk az iskolakezdést, annyira elegünk lett belőle. Viszont most alig kezdődik el, máris vége. Pedig ugyanannyit tart, hetek, napok szempontjából.

Biztos vagyok benne, hogy az időt mindannyian másképpen érzékeljük különböző helyzetekben. Ha állandóan pörgünk, az idő is felgyorsul, ha viszont ráérősebbek leszünk, akkor az idő is. Vagy mégsem? Talán amiatt érzünk így, mert csak telnek az évek a fejünk fölött? És egyre több a tennivalónk?

Mindenesetre Kati, valamikor a nyolcvanas évek elején, egyáltalán nem így érzékelte az idő múlását. Szerinte rettenetesen lassan telt. Nem másért, csak nagyon szeretett volna már Vajában lenni, az unokatestvérééknél. Kati Parajdon lakott. Aranyos, csillogó szemű, dús copfú kislány volt, nagyon kreatív és érdeklődő. Ahogy sor került a vakációra, alig bírt a bőrében meglenni.

– Nagymama, mikor utazunk Vajába?

– Hamarosan kicsim, légy csak türelemmel.

– Sokat kell még aludnunk addig?

– Hát… igen.

– Mégis mennyit?

Nagymama számolgatni kezdett.

– Ha jól meggondolom, akkor még pontosan huszonkétszer kell aludjunk, aztán indulhatunk is.

Kati elgondolkodott. Tette-vette magában nagymama szavait, aztán rábólintott a hallottakra.

– Rendben. Ki tudom várni.

Nem mintha így érezte volna, de tudta, hogy a nagyival nem lehet ellenkezni. Ha azt mondta, hogy huszonkettőt kell aludni, az annyi is lesz. Sarkon fordult, és hazament.  Késő délután volt, kellemes nyári idő. Beszaladt a szobájába, s lefeküdt. Nem igazán volt álmos, de lehunyta szemeit, és elkezdte számlálni a képzeletbeli báránykákat. Lassan elszenderedett.

Tizenegy nap múlva boldogan szaladt át nagymamához.

– Nagymama! Nagymama! Készen vagyok, indulhatunk!

– De kicsim, hiszen még alig aludtunk néhányat! Mondtam neked, hogy huszonkettőt kell!

– Pedig én annyit aludtam!

– Az meg hogy lehet?

– Hát úgy, nagymama, hogy én minden délután szunyókáltam, hogy hamar teljen el a huszonkét alvás!

Nagymama nagyot nevetett, s ölbe kapta leleményes kisunokáját.

– Tudod mit? Ha már ilyen okos és ügyes vagy, megbeszélem, hogy hamarabb mehessünk.

Két nap múlva Vajában voltak, az unokatesók nagy örömére.  És azóta mindenki tudja, hogy ha többet alszunk, az idő is hamarabb telik.

Írta:
László-Fábián Júlia
Written by

Naplemente a kertészetben

Tömlőt húztunk, hogy a mézédes kukorica szemei kiteljenek Ma sem jött össze, hogy esőt kapjanak a földek, pedig már a műhold felvétel is azt mutatta, hogy esik. Nem esett, rosszul... Tartalom megtekintése

Szellem emelgette a Táti kalapját

Egyszer megnősült, két háborút megjárt, fogságból megszökött, folyókat átúszott, mindenki bátornak ismerte, de most erre a kalapos mozgásra biza megirtózott Tátiék, mámiék úgy nőttek fel, hogy szellemek igenis vannak, léteznek,... Tartalom megtekintése